2017. május 7., vasárnap

Cammogó rohanás


Nem igazán értem, hogy hogy is van ez velem mostanában.Csigalassú mozgásom miatt  rohanásnak élem meg az egyhelyben toporgást. Annyi dolgom van, hogy már hatkor kelek és mégsem érek a dolgaim végére. Semmire sincs idő és ez sokkal jobban kifáraszt, mint azt sejteni lehet.
Ólomból lévő tagjaimat mázsás teherként vonszolom magam után. Szószerint magam után. A lélek rohan, sürget, panaszkodik, hogy gyerünk már, még ezer dolog vár rám! A TEST pedig nem engedelmeskedik csak cammog. Húzza a mélység magába minden porcikámat. Iszonyatos fájdalom minden egyes  mozdulat. Orvos? Na ez a nap vicce. Elmentem a körzetihez bejelentkezni, hisz több hónapja lakunk itt és kifogytam a gyógyszereimből. Nem tudott átvenni, mert nincs rá kapacitása. Teltház van nála. Így most a senki földjére kerültem. Neki kéne veselkedni és könyörögni illene, hogy valaki vállaljon el! Nem véletlen, hogy nem kapkodnak utánam, hisz annyi baj van velem. Macerás beteg vagyok, mert ezer sebtől vérzek és lassan mind gyógyíthatatlan. Na de nem is számít ez, mert kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít.
Szóval nem találom az egyensúlyt a napjaim közt.
Rengeteg még mindig a tennivaló az építkezés körül, amit Robi most egyedül végez. Így a hétvégék még mindig ezzel telnek. Közben apró és nagy sértődések vannak a barátrainknál, a kapacitás szűkülés miatt. Nem értik, hogy miért nem fogadjuk őket, hisz eddig mindig ők voltak az elsők.  Hát most a gyerekeinkké az a kevés szabadidőnk. Eddig velünk éltek így külön nem kellett az időnket erre a célra beosztani.
Na és ha már nyöszörgök, akkor elmondom azt is , hogy az eső állandóan esik hétvégente, ami az amúgy is frenetikus mozgásomnak alaposan betesz.
Ma anyák napja van és még a temetőbe se mentünk ki. Ilyen nem fordult még elő huszonhárom éve.
És.... különben is... elegem van magamból, a testemből és a mozdulatlanságomból!!!
Ja és abból, hogy folyamatosan bocsánatot kell kérnem, mert a terveimet a testem nem engedi megvalósítani. Hiába beszélek meg randikat, ha nem tudok megmozdulni, akkor lemondom.
Így volt ez tegnap a várvavárt színházzal is.  Végül Annáék mentek el helyettünk a Bernardi ügy megnézésére.
 A francba!
Ez tényleg dűhít. Nem tudtam még a lábamat sem mozgatni. Ráadásul most már arra is figyelnem kell, hogy vajon jó székek vannak- e az adott helyen? Mint kiderült fel sem tudtam volna ülni a műanyag székekre, mert magasak is voltak és szűkek is. Régen ezekre a dolgokra nem kellett figyelnem. Mint a csimpánz mindenre felkűzdöttem magam. Nem volt akadály semmi sem.
 Kicsinek lenni nem nehéz.
Bénának lenni  elviselhetetlen kín.

11 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Ne mondd, hogy nem kukucskáltál be az ablakunkon, s leírtad, azt amit nálunk láttál? Az eleje áll rám is nagyon. Sokszor azt nem értem, hogy tudtam dolgozni, vagy azóta öregszik az ember. Sokszor elnézem kiszolgáló munkakörben vánszorgó korosztályombeli hölgyeket, s megjegyzem: szegények. Látni, hogy szenvednek, s mégis csinálniuk kell. S az is más kérdés, hogy a vásárlók sorban állnak, s nézik őket. (Időnként szenvedik a lassúságot, a sor nem haladását, ha sajnálják őket már pozitív érzelem. Ha ez eszükbe jut.)

Rozsa T. (alias flora) írta...

Nagyon nehéz megbékülni lehetőségeink csökkenésével! Ezt én is tapasztalom. De a természetem minden valószínűség szerint sztoikusabb a tiédnél, s ez valamennyire segít megalkudni a nehézségekkel...
Mindazonáltal megértelek.

Katalin írta...

drága dühös ember, te
nem is tudom, mit mondjak, annyi mindent szeretnék, most, hogy kicsit itthon vagyok végre
de mindenekelőtt,
igen, értem, megértem, mennyire dühítő: ha nincs összhang, ha a régi örökmozgó énünk másmilyen testbe lett bezárva, mint amit megszoktunk
erre nem lehet azt mondani, hogy "ó, ugyan majd elmúlik", azt meg pláne nem, hogy "nyugodj bele, alkudj meg vele"...mert egyik sem azt fejezné ki, amit mondani szeretnék,
szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül, melletted állunk , tök hasonló bajainkkal, és szívünk összes szeretetével ♥
és igen, legyél dühös, haragudhatsz nyugodtan (joggal), mert tényleg nehéz beleszokni egy új helyzetbe, mind félünk, hogy elveszítjük a megszerzett előnyeinket, a megszokott jutalmainkat, amikor más életmódba kell szoktatni a szeretteinket is,

a magam részéről csak azt tudom: ha nem is bírok odamenni, és megölelni olyan erősen, ahogy csak tudok, akkor is sokat gondolok rád, és szorítok neked,hogy új lehetőségeket-módokat találj a mostani életed mindennapjaihoz

a mi barátságunk kicsit olyan, mint a lágy karamella: könnyen deformálja valamilyen külső tényező, de a lényege ettől nem változik...mindig szeretni foglak, amíg bírlak
Ja, és ne feledd, "a jó barátokat nem látod, mert ők mögötted állnak" :))))

Katalin írta...

írtam ma az anyák-napi ünnep alkalmából a fb-on, ide is ideszem, mert neked is szól, és mert ott nem tudod elolvasni (letiltottál), :
ezt írtam:
"Az a jár a fejemben ma - így anyák-napi gondolatok közt -, hogy tulajdonképpen nem is igen tudnék sorrendet tenni, MI JOBB?: az-e amikor először láttam őszintén örülni anyukámat egy ovis-kézművességemtől, vagy az-e, mikor én bőgök a saját gyerekeim köszöntésétől, vagy (!!!), amikor én bőgök (nagyon) az unokám versmondásától ("Buba éneke"), vagy az, hogy elalszom a hathónaposom testmeleg-szuszogásától...vagy az, hogy vannak mellettem olyan emberek, akik felhívtak a mai ünnepnapon, és jelezték, hogy jókor, jó helyen, jó támogatást kaptak tőlem az útjaikon, vagy az-e, hogy vannak olyan barátaim, akik, - mint alternatív anyám vagy apám, segítettek azzá válni, aki vagyok...♥"

Márta írta...

Süt a nap, ficseregnek a fecskék, könnyebb lesz az ébredésed!
Semmi rendkívülit nem érzel sajna, hasonlóan élem meg az erő fogyását. Vannak összeszedett napok, és vannak halogatós, fájósak, kedvetlenek.
Magam végzem a kert, a ház munkáit, ahogy bírom. Reggel ma is számba veszem, hogy mi mindent kellene végeznem, aztán a fele sem lesz meg. Heti két Lencis nap, életaranyozóimhoz felutazom Budára, megszívja a szívem magát. Itthon vár minden mozdulatlanul.
Májusnak e szép hete a gyászé, barátnőm, apám és anyám.
Szombaton, amikor a frissen beszerzett virágokat ültettem megálltam munka közben sírni, nem is értettem magamat. Aztán tegnap jutott eszembe, hogy a búcsúzás évfordulója volt, az van ma is, és lesz még egy a héten.
De!
Öröm is ért ám!
Keresztlányom a messzi Dániában ledoktorált - parkinzon és alzheimer kutatás a szakterülete... kis családunk három ifjú tagja utazott ki e jeles eseményre és lövik nekem a képeket!
Ja és Simonom bele nótázta nekem a Zorgona ágát a fülembe telefonon...
Szedegessük szépen fel a létmorzsákat drága hölgyek!

Györgyi írta...

Holdgyöngy!
Sorsunk egyformasága a korunk folyománya. Pusztán csak azért berzenkedem magamra, hogy miért nem vagyok képes az erőt ami még pislákol bennem csatasorba állítani és a sok panaszkodás helyett tevékenyebb élettet élni.

Györgyi írta...

Rózsa! Én még a halálomkor is perlekedni fogok a sorssal, hogy mégjobban akarom csinálni azt amit ép tennem kell! Még a halált játszani is tökéletesen akarom majd csinálni. Nem vergődve hanem gyorsan. :O)

Györgyi írta...

Katalin!
Találó mondásod a jó barátokról nem ismertem, de most megjegyeztem.
Harcos énemből fakadóan nem bírom jól a tétlenséget, lassúságot. Berzenkedem és a dühöm segít abban, hogy átlendüljek a tehetetlenségemen.
Ami a barátságunkat illeti amolyan se vele, se nélküle kapcsolat a miénk.

Györgyi írta...

Márta!
Szeretem amikor az unokákról írsz. Selymesen lágy kedves soraid a nagymamaság ízét , örömét adják.

Katalin írta...

sajnálom Györgyi, én ezen nem tudok eligazodni, nem tudom követni, olybá tűnik, mintha két Györgyi létezne, egy aki személyesen beszél velem, és megért, és mond olyanokat, amit nem is érdemlek, egy másik pedig aki itt ír, másoknak tetszőt...
elfáradtam ebbe (is)

Györgyi írta...

Katalin!
Ölellek.