2017. május 24., szerda

Van az úgy néha


Tegnap megkért egy barátom, hogy vállaljam el a barátnőjét , mert bajban van. Természetesen azonnal felvettem vele a kapcsolatot és igyekeztem korrekt módon eljárni. Bitang komplikált ügy, minden sebből vérzik. A nő mint egy vészvillogó ezer kilométerről sugározza a veszélyjelzést. Szó se róla nem is kapkod érte senki. A kihívás része izgató a feladat nagy. Elsőre vállalni akartam. Majd elolvastam az összes zárót és megértettem, hogy ez nekem most túl sok. Végül kihátráltam belőle. Azóta nem alszom és rágom magamat, hogy miért tettem így? Biztonsági játékos lettem? Mindig haragudtam azokra, akik ezt teszik. Most pedig itt van én is megtettem. Vajon mentség, ha az ember fél? Nyilván nem, de ha más élete a tét az óvatosságot követel. Ha senki sem mer kockáztatni, akkor a kudarc kódolva van. Régebben nem ismertem a félelmet. Most pedig túl jól kezdem ismerni.
A felelősség ebben a helyzetben kétélű fegyver. Mindenkép ellenem fordítható.
Nem nyugszom ameddig nem találok megoldást . Bár vannak olyan helyzetek amikben nincs. Ez most egy ilyen .
Ilyenkor kivételesen megkérdezem az Istent, hogy miért nem ad elég erőt a feladathoz? Néha bizony én is hárítok. Most szégyellem magam , mert ezt teszem. Pedig magamban tudom, hogy ilyenkor csak a gyarló ember mutat a felelősséget átdiszponálva az Istenre.
Más.
Valamiért nem csak az eső zúdul a nyakamba, hanem a nehéz feladatok is. A villanyszerelő ember mióta kiszedett belőlünk minden pénzt nem jeleskedik a feladatok elvégzésével. Most hirtelen ráér. Ha erősebb kezűek lettünk volna ez sem így lenne. Tehát megérdemeljük a sorsunkat. Ábris újra beteg. Zozikám pedig az egész világgal perlekedik. Nem csitul a lelke. Túl sok a fájdalom benne. Íme egy újabb dolog, amin nem tudok segíteni. Ráadásul kutyakötelességem lenne!
Vettem begónia virágot és nem ültettem el. Végre valami amiért egyes egyedül engem terhel a felelősség. :o)
Teljes csőd vagyok most.

2017. május 23., kedd

Minden nappal közelebb




Fel nem foghatom, hogy engedheti meg magának, hogy ennyire őszinte legyen.”
Anthony Storr

A Minden nappal közelebb nem csupán Irvin D. Yalom első írói próbálkozása, hanem az első olyan könyv is, amely páciens és terapeuta kettős reflexióit tárja a nyilvánosság elé.
A páciens, Ginny Elkin, nyugtalan, fiatal és tehetséges író, akit a pszichiátria világa skizoidnak címkéz, akit mint érdekességet egymás közt adnak-vesznek a szakemberek.
A terapeuta, dr. Irvin Yalom, sikeres pszichiáter, aki éppen írói hangját és stílusát keresi. 
Terápiás célból egyeznek meg abban, hogy naplót vezetnek minden egyes ülésről. Egymást követő feljegyzéseik egy letehetetlenül izgalmas, elgondolkodtató és felkavaró levélregénnyé állnak össze. 
De vajon ki a páciens és ki a terapeuta? Ki a nyugtalanabb és a türelmetlenebb? Ki segít többet a másiknak? Ki mennyit profitál a közös munkából? És vajon meghallják-e egymást? Vagy önmagukat? Jutnak-e végül bármire?
Két olyan ember érdekfeszítő története ez a könyv, akik kölcsönösen feltárják egymásnak erényeiket és gyengeségeiket. Őszinték és bölcsek, hazugok és ostobák, életszerűek és valószerűtlenek. Pont, mint mi mindannyian.

Irvin D. Yalom (1931) orosz zsidó bevándorló szülők gyermekeként született Washingtonban. A Stanford Egyetem pszichiátriaprofesszora, író. A csoportpszichoterápia elmélete és gyakorlata, az Egzisztenciális pszichoterápia, A terápia ajándéka, A magyar macska átka, valamint a Szerelemhóhér című munkái szakterületének alapművei közé tartoznak. A fikciót, filozófiát és pszichoterápiát ötvöző regényei, A Schopenhauer-terápia és az Amikor Nietzsche sírt világszerte több millió példányban keltek el, és ismertté tették a magyar olvasóközönség számára is.

Elég ritkán ajánlok itt könyveket, de ezt most nem szeretném kihagyni. Izgalmas betekintést enged egy műhelymunkába. Páciens és terapeuta kapcsolatába.

2017. május 21., vasárnap

Igazi vasárnap délután


Vasárnap a hetedik nap. Megpihenünk mi is mint az Isten. Az ideológia legalábbis így szól.
Ilyenkor telis tele van a pocak. Elnehezültek a pillák és jólesik nyújtózkodni egy kicsit a fűben, vagy bárhol, ahol finom. Részemről jó ideje ezt a nyújtózkodást azaz lustálkodást hiányoltam az életemből. Talán a meleg hozta most ki belőlem az igényt, hogy jne rohanjak, inkább csak úgy bele a létezés örömébe ellegyek magammal. Olyan összetett dolog a csak úgy ellevés. Millió apró pihepuha részletből jön össze. Egyszercsak elindul elhagyja fészkét a lelkiismeret és a lélek szabadon szállni kezd. Pont úgy ahogy a pitypang bóbitája. Igazából a folyamat már tegnap elkezdődött amikor elmentünk a kedvenc tó partjára beszélgetni csak úgy, mert olyan jó, kacsát nézni amint fontoskodva rázza farát és tollászkodik, kicsit emlékezni, hogy milyen jó volt amikor először fedeztük fel ezt a csodálatos tavat. S azóta újra és újra visszatérünk a tó szelleméhez megnyugodni leengedni. A tegnapi nap ép ilyen volt. A mai pedig a tovább fejlesztett változat. Csendes szuszmorgással telik.
A gyerekek perceken belül befutnak egy rövid időre és velük indul útjára az élet, nyüzsgés, nevetés.
A sziesztának vége és pont akkor amikor már jólesik egy kis nyüzsi.
Lesz eper, fagyi, kávé és szelid mosoly.

2017. május 18., csütörtök

Sorsról és választásról


Mélyen belül hiszek abban, hogy így vagy úgy, de magunk választjuk a sorsunkat még akkor is így van, ha ezzel nehezen barátkozunk meg. A változatosság kedvéért eme állításomat magamon fogom szemléltetni. :o)
Elköltöztünk egy végtelenül békés, nyugodt szép helyre. Idill a köbön.  Meg lepődtem, hogy nicsak végre valahára szerencsém lesz. Örültem, csodálkoztam és mérhetetlenül boldog voltam. Majd kiderült hogy az egyik a kedvesebbik szomszédunk lakatos. Kicsiny nyugdíja mellett ha lehetősége van fusizik. Esztergál, kalapál, fát vág flexezik stb. Na hol van a műhelye hát a kedvenc teraszunk mellett. Sebaj. Békés szándékkal arrébb is mehetek, hisz van másik terasz. Ott viszont a másik szomszéd van közel. Aki utálja a zajt. Nála zajnak minősül a beszélgetés, a zene, és a levegővétel. Ráadásul mi mindegyiket csináljuk, így naponta becsönget, hogy elmesélje aznap ép mi zavarja. No komment. Hab a tortán tegnap kezdődött. Az utcánk telistele lett hatalmas dömperekkel és kamionokkal. Fel s alá rohangálnak egésznap. Óhatatlanul felmerül a kérdés mi történik? Este Kincsem hazaérkezett és utána elmentünk felfedezőútra, hogy kiderítsük a történések okát. Hát aki tud az tud. Főutat építenek a mi csendes utcánkból. Ja hogy mi ezt miért nem tudtuk? Mert a néni akitől a házat vettük nem mondta el. Ő írta alá az erről szóló értesítéseket nekünk pedig "elfelejtett" szólni erről.
Hát ennyi a nyugodt ház titkáról. Nyilván  elkapott a harctéri, de leültem és gondolkoztam , hogy ez vajon miért velünk történik? Csak azért, mert egy nyughatatlan lélekhez nem illik a néma csend a szép istentől elzárt békeszigete. Egyszerűen ahol én vagyok ott zaj van. Tőlem, belőlem, a lelkemből fakadóan.
Így tudomásul kell vennem, hogy ezt vonzom be. Két variáció van. Az egyik hogy elfogadom és végre azzal vagyok boldog amim van. A másik, hogy elindulok és tovább keresek. Az első megoldás  az igazi. Szeretek itt lakni. Szeretem azt, hogy olyan vagyok amilyen. Ez a ház méltó lenyomata a lelkemnek. Tehát nem megyek csendbe, nyugalomba csak kirándulni, mert az én sorsom a nyüzsgésben, a mozgásban az energiák áramlásában van. Erről szól a két terasz is.Az első terasz zajos, de nagyon kedves. A második terasz csendes, de szabályokhoz  kötött. Van egy harmadik terasz is a kisház előtt. Az csendes, kedves, csak messze van.  Tehát minden paraméter teljesíthető.
Ha mindenki megvizsgálná az életében, hogy a történéseit miért vonza be és ennek megfelelően mérlegelne, akkor sokkal több elégedett mosolygós ember lenne! Csak hát könnyebb arra hivatkozni, hogy mi miért nem jó, mint megvizsgálni magunkat, hogy mi vajon azok vagyunk, mint aminek gondoljuk magunkat?
Bennem meg van az a kettősség, hogy imádom a zajt és a csendet. Ezért tökéletes a mostani házunk. Mindkettő megadatik egyszerre. Mire oda jutok, hogy zavarna a zaj addigra öreg leszek, süket és béna. Tehát idő kérdése csak és minden megoldódik. :o)))

2017. május 16., kedd

Gondolatok a végcélról.


Sokat meditáltam azon, hogy manapság mitől van ennyi vihar a lelkemben? Könnyű lenne mindent a hormonokra fogni. Nem jellemző az se rám, hogy hárítanám a felelősséget. Végül arra jutottam, hogy a korom az oka mindennek. Ugyanis akár tetszik, akár nem már közeledek a végállomáshoz. Így a számvetések idejét élem. Mint sokan én is az út elején  terveket készítettem, célokról,  bejárandó utakról. Nyílt kérdés, hogy megtartottam- e a helyes utat? Jól tűztem- e ki a  végcélt? A helyes úttal nyilván vannak vitáim. Le nem tértem róla, de bizony tettem kitérőket olykor, amivel ma nem értek egyet. Főleg a gyereknevelés terén. Következetesebbnek kellett volna lennem. A szív hangjait gyakrabban  alárendelni a szellemi céljaimnak. Mégis büszke vagyok összességében magunkra. Család rendben, gyerekeim remek emberek lettek, még ha néha zördül is a pohár. Megértem a nagymamaságot is. Tehát az útiterv túlteljesítve. Az unokáim élettörténetét elkészíthetném már most ,  mert nagyvonalakban kirajzolódik már a személyiségük. Valami esélyt hagyni kell a sorsnak és a szerencsének is!
Szakma?
Összességében elégedett vagyok, bár a színházi, művészi  karriert túl hamar adtam fel.
A legeredményesebb élettér számomra  a párkapcsolat volt, bár kezdetben ennek a sikerességéért egy lyukas garast sem adtam volna. Harminckét éve tartó szeretet van köztünk és még ma is gyakori vendég a boldogság. Van hol élnünk, van mit ennünk és van kit szeretnünk. Bónuszként még mindig sok minden érdekel és az elérendő feladatok és célok sem kerülnek még el.
A legnagyobb megválaszolandó kérdés, hogy elég jó ember lettem- e?
Erről vannak vitáim magammal, de az értékelést úgyis az útókor végzi el.
Tegnap ideért a doki. Szimpatikus, kedves, igazi korunk embere.
Megalkuvó.
Kerüli a kihívásokat és a magas hegycsúcsokat. Négy gyerek apukájaként nem is tehet egyebet. Elleszünk egymással . A csoda sajnos elmarad a közös munkánkból. Nem gyógyít rajtam semmit. Majd ha eljön az ideje kitudja mondani  -A halál ideje......
Adminisztrációból kíváló gyógyításból hát azt hiszem elvesztette önmaga álmait.  Ha valaki  mindezt emberségesen teszi, már az is nagy eredmény. Bár kissé lehangoló, hogy így működik a rendszer.
A virágok  szépen nőnek a kertben. A gyümölcsök is lassan teremnek, de a kertészkedés iránti érdeklődésem mostanra mi tagadás megrekedt bennem.
A csatangolás iránti vágyam még töretlen. Az idei nyár azt hiszem erről fog szólni. Felfedezni , embert, tájat, építészetet.  Megkeresni rég látott embereket, kedves helyeket. Elmenni mindenhova, beszélgetni, ismerkedni befogadni! Ez a cél!
 Ha esik akkor pedig film, zene és utána megint film. Na jó baráti teázások, csevegések mindig jöhetnek. Néhány új hobby is belefér még az eltervezett időbe. Persze nem a diófa ültetés lesz az. :o)))

2017. május 15., hétfő

Nem az én napom



Jó jó értem én, hogy mindennap nem lehet tökéletes. Mégis azt mondom, hogy ennyire nem szabadna bevadulnia a tökéletlenségnek.

Mostanában a mesteremberekből torkig vagyok. Megbeszélem előre,a várható költségeket, majd a duplája illetve a triplája az, amit a végén kért. Én pedig nem vagyok az a fajta aki nem fizet. Pedig ilyenkor azt kellene!
Tegnap istenien indult családi napot tartottunk. Majd a kissebbik nekiállt és megkezdte a műsort. Végül mindenkinek tök rossz lett a kedve és a gyönyörűen indult napnak annyi lett.
Az orvos itt volt pénteken meg nem is. Csak vártam és vártam. Mindhiába. Majd a postaládában két cetli is jelezte , hogy itt járt. Ezekszerint titkos látogatás volt, mert senki sem találkozott vele.
Így viszont esélyem sincs arra, hogy kicsit jobban legyek!
Amikor ennyire .... minden, akkor szeretném az időt felgyorsítani, hogy ne szenvedjek már ennyit! Persze ez csak vágy, de milyen jó lenne hamar letudni ezeket a rossz napokat!
Írni kéne valami vidámat is, de azt most nem tudok.
Legyetek jók, ha már nekem nem megy!

2017. május 11., csütörtök

Beszélgetéseim


Már ébredéskor eldől, hogy aznap milyen beszélgetéseim lesznek. Az ágyban fekve a derengés homályában átgondolom az előttem álló nap feladatait. Ha sikerül megölelgetnem magamban a hozzám érkezőket még a találkozás előtt, akkor tudom, hogy hasznos jó beszélgetésünk lesz. Sajnos nem mindig vagyok ilyen kedves állapotban. Na meg sok függ attól is, hogy milyen az ügyeletes fizikai állapotom. A reggelek a napom legfontosabb időszakai. Ugyanis ilyenkor dől el minden. Magamban karbantartási időnek hívom. Megnézem a leveleimet, a blogot, és kiülök a kertbe. Minden fűszálat megsimogatok a szememmel , ha esik magamba szívom az eső illatát és igyekszem lelkem szírmait egyenként kiszabadítani az éjszaka bűvköréből. Ágasbogas itt ott csómókkal tarkított göcsörtös lelkem van. Öntudatlan álmaim időnként mégjobban összekuszálják az öreg lélek folyondárjait. A fény, a zamatos tea, a természet azonban módszeresen kisímítja a gyűrődéseket bennem. Így mire megszólal a csengő , addigra felkészülten várom a találkozást.  Megkezdődik a közös munka. Vendégem minden szinten vendég. Lelkileg ép úgy , mint testileg. Ő mondja el, hogy mit szeretne. Én pedig ha egy mód van rá szerető figyelemmel kényeztetem.
Persze vannak rossz napok, amikor nem sikerül a közös szeretetnyelvet megtalálni. Ilyenkor mindketten a magunk göcsörtjeibe gabalyodunk. Ezek azok az alkalmak melyek iszonyatos nyomással húznak le a mélybe. Mindennap újra és újra ki kell szabadítani becsomósodott ágaimat és utat kell törni az ég felé, a fény felé!

2017. május 9., kedd

Május


Májusról nem tudok másként gondolkozni, mint a legszebb hónapról. Selymesen lágy. Mégis van benne huncutság tréfa, változékonyság. Azt érzem, hogy olyan, mint a legfinomabb szerelem. Minden pillanata gyönyörű.
Régebben sokat jártam ilyenkor a vízparton. Hallgattam a természet nász zenéjét. Minden élőlény udvarolt és a szerelem ereje élettel töltötte meg a lelkeket.
Bár gyengül a testem ereje, valami csoda azért maradt nekem. Az örülni tudás képessége.
A szomszédban egy békapár udvarol egymásnak. Hihetetlen hangosan tudatják a világgal a szerelmüket. Micsoda utódok lesznek majd a nászukból! :o)
Bár vénasszony számba megyek, de ez a láz ha költőien is, magával ragad. ANNYIRA, DE ANNYIRA ÉLETIGENLŐ. Ha nem lenne ennyire hűvös én biza a kertben aludnék, hogy együtt ébredjek a természettel.
Az álmodozást mellőzve a gyakorlati élet is szépségekkel kényeztet. Ma fogad végre az új orvos, akit a régi orvosom kért meg, hogy vállaljon el! Öröm érezni ezt a gondoskodó szeretet.
Gyermekkori nagy szerelmem holnap meglátogat. Jó lesz emlékezni és örülni annak, hogy 44 év után még mindig szeretünk együtt lenni. Jó érzés , hogy nem változtunk annyit, hogy a régi értékeket ma ne tartanánk fontosnak és a mondatainkat ne onnan folytatnánk ahol nemrég , vagy na jó kicsit régebben abbahagytuk. Így legalább érthető, hogy miért van az, hogy belül még ma is ugyanúgy tinéger tudok lenni, ha úhy hozza az élet. Faramuci lény vagyok. Gyakorlatilag minden jelentős kapcsolatomat megőriztem. Azok maradtak el mellőlem, akik meghaltak. Bár ők másként vannak velem, bennem folytatódnak. Nem akarom elengedni a jó dolgokat. Igaz a rosszakat is magamban tartom. Valahogy az elengedés művészete nem sajátom.
Ha május van eszembe jutnak Mama keményített csipkéi és damasztjai. Könnyeden szállnak a szélben, mint a lehulló virágszirmok. Ha május, akkor eszembejut a ropogós cseresznye  és az öcsémmel való fáramászás öröme. Ha május, akkor anyám sziluettje sejlik fel a távolban, ahogy a parton ül és nézi a vizet. Ez volt számára az év kedvenc időszaka. Ha május, az a család hónapja. Még a karácsonynál is klasszabb ünnepek. Hideg nélkül lehetünk együtt és rengeteg az öröm és kacagás anya és gyereknap. Május, a nyitás hónapja, a kitárulkozás és befogadás ideje. A virágok hónapja.

2017. május 7., vasárnap

Cammogó rohanás


Nem igazán értem, hogy hogy is van ez velem mostanában.Csigalassú mozgásom miatt  rohanásnak élem meg az egyhelyben toporgást. Annyi dolgom van, hogy már hatkor kelek és mégsem érek a dolgaim végére. Semmire sincs idő és ez sokkal jobban kifáraszt, mint azt sejteni lehet.
Ólomból lévő tagjaimat mázsás teherként vonszolom magam után. Szószerint magam után. A lélek rohan, sürget, panaszkodik, hogy gyerünk már, még ezer dolog vár rám! A TEST pedig nem engedelmeskedik csak cammog. Húzza a mélység magába minden porcikámat. Iszonyatos fájdalom minden egyes  mozdulat. Orvos? Na ez a nap vicce. Elmentem a körzetihez bejelentkezni, hisz több hónapja lakunk itt és kifogytam a gyógyszereimből. Nem tudott átvenni, mert nincs rá kapacitása. Teltház van nála. Így most a senki földjére kerültem. Neki kéne veselkedni és könyörögni illene, hogy valaki vállaljon el! Nem véletlen, hogy nem kapkodnak utánam, hisz annyi baj van velem. Macerás beteg vagyok, mert ezer sebtől vérzek és lassan mind gyógyíthatatlan. Na de nem is számít ez, mert kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít.
Szóval nem találom az egyensúlyt a napjaim közt.
Rengeteg még mindig a tennivaló az építkezés körül, amit Robi most egyedül végez. Így a hétvégék még mindig ezzel telnek. Közben apró és nagy sértődések vannak a barátrainknál, a kapacitás szűkülés miatt. Nem értik, hogy miért nem fogadjuk őket, hisz eddig mindig ők voltak az elsők.  Hát most a gyerekeinkké az a kevés szabadidőnk. Eddig velünk éltek így külön nem kellett az időnket erre a célra beosztani.
Na és ha már nyöszörgök, akkor elmondom azt is , hogy az eső állandóan esik hétvégente, ami az amúgy is frenetikus mozgásomnak alaposan betesz.
Ma anyák napja van és még a temetőbe se mentünk ki. Ilyen nem fordult még elő huszonhárom éve.
És.... különben is... elegem van magamból, a testemből és a mozdulatlanságomból!!!
Ja és abból, hogy folyamatosan bocsánatot kell kérnem, mert a terveimet a testem nem engedi megvalósítani. Hiába beszélek meg randikat, ha nem tudok megmozdulni, akkor lemondom.
Így volt ez tegnap a várvavárt színházzal is.  Végül Annáék mentek el helyettünk a Bernardi ügy megnézésére.
 A francba!
Ez tényleg dűhít. Nem tudtam még a lábamat sem mozgatni. Ráadásul most már arra is figyelnem kell, hogy vajon jó székek vannak- e az adott helyen? Mint kiderült fel sem tudtam volna ülni a műanyag székekre, mert magasak is voltak és szűkek is. Régen ezekre a dolgokra nem kellett figyelnem. Mint a csimpánz mindenre felkűzdöttem magam. Nem volt akadály semmi sem.
 Kicsinek lenni nem nehéz.
Bénának lenni  elviselhetetlen kín.

2017. május 2., kedd

A szeretet áramlása


Valahogy egyre nehezebben találnak utat maguknak a szavak. Talán túl sokat beszélélek, beszéltem életemben és úgy döntöttek, hogy eleget próbálkoztak azzal, hogy átadják a gondolataimat. Inkább bent maradnak és beülről gazdagítanak. Elvégre lehet, hogy most ezzel segítenek többet. Valahogy így is van. Beszélek olykor egésznap , így nyugodtan lehetek csendes  néha. Most például jön az anyák napja. Egy újabb nap, ami anyám nélkül telik el és amit anyaként , sőt új minősítésemben nagymamaként élhetek meg. Én balga lélek mégis azt szeretném, hogy  gyerekként álljak anyám előtt! Kis tákolt orgona csokorral a kezemben, ügyetlen  rajzomat szorongatva próbáljam meg az én anyukámnak a lelgeslegszebbé tenni ezt a napot! Olyanná varázsoljam, amilyenre egész életében vágyott! Az az igazi öröm, ha én tehetem a dolgom és őszintén megvallva sehol sincs ehhez képest az a boldogság, amikor engem ünnepelnek.
Emlékszem gyerekként, annyira izgultam, hogy patakokban folyt a tenyeremről a víz. Azt szerettem volna ha világ összes szépségét, örömét átadhatnám anyácskának! Rajtam kívül más úgy sem adott neki elég örömet. Ma pedig úgy vagyok ezzel az ünneppel, hogy én ezt nem igazán érdemlem meg. Engem mindig szerettek és ráadásul az élet is elkényeztetett . Ma arra vágyom, hogy a gyerekeim kapjanak meg mindent ezen a napon! Ők  rendkívüli emberek. Megérdemlik, hogy  eleget kapjanak a szeretetből, gondoskodásból, örömből. Pont úgy, szeressék őket, ahogy anno a nagymamámat, az anyukámat és engemet! Most ők jönnek. Olyan ez akár a flow áramlás.
 Folytonos.