2017. február 18., szombat

Az unokákért mindent




Végre eljött ez az időszak is. Nagyjából a benti lakás készen van. Az unokák pedig alig várták, hogy jöhessenek nagyapóhoz és nagyanyóhoz. Természetesen hajnalban keltünk, hogy minden elkészüljön mire jönnek. Leveske, ahogy ők szeretik fehéren és számomra kicsit íztelenül készült. Még a zeller is csak halványtó, hogy ne harsogjon az íze a tejfölös, zöldséges krumplilevesben. Utána mutáros tejszínes zöldséges csirkemell rizzsel. A férfiaknak pedig csípős paprikás tortilla sok sajttal, tejszínnel és csirkedarabokkal töltve. Desszertnek a papa kedvence baracklekváros hájas  tészta és a lányoknak vanília fagyi sok eperrel és tejszínnel. Majd elalvás ellen egy erős kávé. Ábris alig várta az ebéd végét. Naná hogy nem volt türelme aludni. Kikéredszkedett a kiságyból és mint a kikacsa jött a nyomomban. Végül kihúzott a kertbe játszani. Szedtünk minden féle kavicsokat, ágacskákat. Építettünk fészket a madárkáknak, találtunk két bucka maradék havat is. Jól megnéztük a kezünkkel hogy elég hideg- e? Az volt. Majd baba nyelven megvitattuk a látottakat. Egy óra séta a kertben olyan volt, mintha a marathont futottam volna. Végül bekéredszkedtem a lakásba. Szinte szűköltem a kíntól, de ekkor jöhetett a gyurma manó készítés és vár építés. Mikor már nem bírtam a gyűrődést fizikailag, akkor Papa ment a kertbe én pedig Manócskát etettem, dumáltunk vele is egy nagyot és énekeltem neki. Ez a kínzás minden babának jár minálunk. Manócska  kérdéseimre vidáman felelt egyet sem hagyott szó nélkül. Olyan mint a Mamija. imád locsogni-fecsegni.. Anka pedig fényképezőgéppel loholt a nyomunkban, mint mindig és igyekezett megörökíteni a nap szép pillanatait. Soha de soha nem készült ennyi kép rólunk. Majd egy két mondóka és mese következett. Hamar eltelt a nap és a legények hazamentek. Én pedig csak ekkor vallottam be, hogy öreg, fáradt és iszonyatosan vén vagyok aki most már meg se tud mozdulni.
Kedvesem pedig egy igazi lovag. Levette az elpakolás és rendrakás terhét a vállamról és engedélyezett egy óra szabadidőt  Mami játszóterén,  a neten.
Holnap fordítunk a sorrenden és Zsófival megyünk kirándulni, no meg szülinapot ünnepelni. Az én kicsi nagylányom 27 éves lesz.
Hálistennek ő nem fogja mindezt fényképekkel dokumentálni.


                            Rajongó nagyszülők lettünk. Igaz ebbe kicsit bele is öregedtünk.

9 megjegyzés:

Katalin írta...

Így első olvasatra az jön le, hogy DEREKASAN ELVÉGEZTED A MUNKÁD...egyedül...óriási dicséret neked
második olvasatra, még jobban hiányzik valami...Legszívesebben odagömbölyödnék eléd, te csak ülj a jó kis vörös kanapédon, pihenj, és mesélj... „Azt meséld el Pista”...izé, Györgyi...- bocsi-, azt meséld el, (engem az érdekel) milyen íze van az unokapuszinak, minek örültél a legjobban együttlétetek során ezen a napon, min nevettél a legnagyobbat, mi volt a legislegjobb, ami történt, milyen színű a szeme a nagyfiúnak a kertben, hol szeretett a legjobban lenni ott, mi a legklasszabb most a kertben, milyen látvány közelről a kicsi fogatlan szájának nevetése, milyen érzés a csend, milyen a csendben figyelni a lányodat a két nagy fiával, milyen érzés neked a kicsi meleg kis testét érezni az énektől rezgő mellkasodon, vagy mellette feküdni, és közelről látni a fülét, a haja szálai alól előtűnő fejbőrét, milyen szaga van (milyen érzés szagolgatni) milyen érzés amikor kérdés-feleletet játszotok a kicsivel)...
...annyi-annyi mindent szeretnék hallani ...
(és szeretném látni Annasó fényképein azt is, hogy ő mit érez, amikor az unoka-nagyi kombót fotózza,.. és milyen látni a spontán, derűs semmittevést is, és békés pihenést, és még azt is, miért jó együtt, ...és nemcsak a túllevés-, hanem a benneélés örömét is, és mindent mindent...

ezeket kérdezném, én, kis telhetetlen (ha nem értenéd félre), mert hiszek abban, hogy olyan volt ez a nap, amilyen sose lesz többet, ez a legvarázslatosabb benne, hogy pótolhatatlan, és visszahozhatatlan... mert te is az vagy : varázslatos, és különleges, és bízz abban, hogy nem kell megfelelni, nem kell másokhoz hasonlíttatódni, csak boldognak lenni velük, nem másoknál jobb , csak önmagad,
szeretném, ha boldog lennél az unokáiddal is, olyan amilyen boldog te tudsz lenni:)♥

Márta írta...

Beleszoksz és kevésbé fogsz elalélni.
Hajaj... nem írhatom, hogy ne fárasztó, mert az.
De leegyszerűsíthető.
Ha jön a jó idő, már egy kényelmes székből is figyelheted az unoka világelfedező ténykedését.
Csak egy javaslat.
Valami jó kis köténykét (surc) szerezzetek be a gyerkőcnek az alkotó tevékenységhez.
Cukik a fiúk!

Katalin írta...

Márta azt mondod, hogy túl kell élni, és beleszokni az átlagba,
én ezzel szemben abban hiszek, hogy ÉLD MEG A JELEN-PILLANATOT, és használj ki minden percet, hogy megismerjétek, megszokjátok , megszeressétek egymást

szerencsére majd Györgyi eldönti, hogy neki mi válik be, a saját helyzetére, saját unokáival :)))))
nincs két egyforma helyzet, nincs eleve leosztott nagymama-forgatókönyv

Márta írta...

Nem, nem!
Azt mondom, hogy a "köret" leegyszerűsíthető, és akkor a fáradtság nem tompítja az örömöt! (Én szoktam úgy elfáradni, hogy alig tudok este bekúszni az ágyba...)
Aztán van idő, amikor csak élvezkedem, mert ezek az órák, napok rólunk szólnak, a mi örömdózisaink!
Összetett és csodálatos unokázásainkhoz mindannyiunknak derűt és főleg energiát kívánok!

Györgyi írta...

Drága Nagyik! Katalin és Márta!
Tudjátok én sose leszek olyan igazi Mama. Hiányzik belőlem ehez valami plusz önfeledség. Szívem van hozzá, csak maximalizmussal párosítva, ami kioltja mindazt ami az önfeledséghez szükséges. Nekem ez az időszak egy megoldásra váró feladat. Mikor a lányaim kicsik voltak velük is így voltam. Ez nem az én időm. Nekem a kamaszkor és ifjúkor az ahol otthonosan mozgok. Ilyenkor teljesítem a feladatot, amit a testem nehezen visel. Mindig is nehéz volt ellátnom a babák igényeit. Nem baj ez. Minden embernek más más az az idő amiben otthonosan mozog. A testi életszakaszok nekem kihívást jelentenek amikben gyakran nem teljesítek jól.
Ha a lányokkal beszélgetek sajnos jól látszik ez a probléma. A Mamis emlékeik iskolás koruktól élénkek. Ebből a korszakból Papás öröm képeik vannak. Robi nagyon önfeledten tud játszani. Én inkább akkor voltam toppon amikor ápoltam őket. Ezek a betegi emlékek, ahogy Zozi szokta emlegetni. Ilyenkor látszik jobban, hogy nagyon férfias az életem. Tőlem ez a maximum. Mindent igyekszem megadni nekik, de az amit Kata ír az nincs meg bennem. Nem is lesz. Nem véletlen hogy ma már csak nagyon ritkán foglalkozom gyerekekkel. Inkább kamaszokkal és felnőtekkel szeretek dolgozni. Azt hiszem a türelem az ami egyre jobban hiányzik belőlem. Ez nem verseny. Nem kell mindenben tökéletesnek lenni.

Katalin írta...

annyira szeretlek

Márta írta...

Nem tudom, hogy igazi vagyok-e?
Csak azt, hogy életfényesítésként roppantul kihasználom a kölköket.

Katalin írta...

én képtelen vagyok a blogokon szokásos általánosításokra, címkézésre, hogy szupernagyi legyek , vagy kölkök-ként tekintsek az unokáimra egy közös eseményünk konkrét történései során
egyediek vagyunk, és azb esemé nyek is azok
tudom, ezért nem vagyok menő, se jófej nagyi úgy általában
de nekem fontos – és az is marad elsődleges mindig -, hogy lélekben ott legyünk, és valóban megéljük mindketten azt, ami akkor és ott történik velünk, n e csak egy kipipált tennivalót éljünk túl
Én azt vallom, veszélyes a státusz szerinti általánosítás, és közhelyekkel summázás, mert bár elfogadom, hogy vannak általános szerepelvárások, de azok csak mint tág tendenciák (vagy viccalapanyagok), de nem érdemes elfedni velük a személyes konkrétumokat
még a blogokban sem
de más meg mást vall, mindenkinek más a fontos
ez nem vitatéma

Márta írta...

Pontosan.