2016. május 30., hétfő

Túlcsordulva


Mindennapjaim viharosak, túlfűtöttek és meglehetősen sokak. A bizonytalanság nehezen viselhető, aminél már csak a tétlen várakozás az mi nyomasztóbb. Még mindig nincs lepapírozva a ház eladás. Ugyanis a vevő folyamatosan módosítja a megbeszélt időpontokat. Az ügyvédje kész rémálom. Valahogy nem korrekt ez az egész ügy. Nehezen viselem, hogy nem tudok semmit tenni a sikerért. Ugyanis a jogszabály szerint a vevő dolga az ügyek intézése. Jellemző, hogy az általunk választott ház papírjai már mind elintéződtek.
Anna kincsem szemmel láthatóan nem rajong a rá váró Mamimentes életért. Fél. Zsófi is és mi is próbálunk lelket önteni belé.
Harminc év. Eddig mindig itthon volt. Érthető ha most fél az elszakadástól. Minek tagadjam én sem vagyok jobb nála. Pedig az eszemmel tudom, hogy így helyes. De az a fránya szív mást súg.
Szegénykém pont a Babóca megérkezésekor marad magára.  Mi addigra nyakig merülünk az építkezésbe. Ő pedig ahogy én ismerem elszigetelve érzi majd magát a pici és Ábris miatt. Talán, ha belül szárnyalna a boldogságtól, akkor nem így lenne. Hisz nincs annál szebb és jobb dolog, mint egy új otthon az első, egy boldog család és egy apró jövevény aki telis- tele van az új élet varázslatának szépségével.
Húzós hónapon vagyunk túl. Anyák napja, névnapok, esküvő,  gyereknap, ház eladás, vétel. Elfáradtam. Nekem ezekből az eseményekből havi egy is elegendő lenne!Hálátlannak érzem magam. De az is lehet, hogy csak annyi az egész, hogy a jóból is megárt a sok. Hát most van. :o)
Ráadásul azt is tudom, hogy amikor nagyon belassul az élet, akkor nekem az sem tetszik.   Pedig télre befog . Addigra olvasgatok, zenét hallgatok és számlálom a fáról pergő faleveleket. De most úgy érzem , hogy nagyon fogom majd szeretni ezt az állapotot.
Az igazat megvallva a mostanit is szeretem ám, csak néha nyüszögök, mert elfáradok.






2016. május 26., csütörtök

Úton


Vén barátom egyenes témafelvetése arról szólt, hogy kételkedik abban, hogy valaha képes leszek megállni.
Nagyon egybecsengtek ezek a gondolatok a saját fejemben kavargókkal. A minap merengtem el azon, hogy képes leszek - e valaha nyugton maradni? Mi az ami egyfolytában mozgásra, változtatásra serkent? Bizonyos szempontból magyarázatot jelenthet a koraszülöttségem. Talán nem tudom, hogy milyen az érett állapot, így sose várom meg amíg beérnek a folyamatok!
Annyira nem aggasztó ez , csak végtelenül fárasztó lépést tartani velem. Ennek abszolút ellentéte a mozgásom ami végtelenül lelassult és már már egy helyben maradó. Ezek az élet azon paradoxonjai, melyek meglehetősen szórakoztatóak tudnak lenni számomra
Szóval futok egy újabb kört. Hogy ez most a végleges lesz- e azt nem tudom. Talán nem is kell tudnom!
Más.

A napokban beszélgettem lelki testvéremmel. Elmesélte, hogy azon töri a fejét, hogy lassan befejezi a munkát és unokázni fog. Nagyon meglepett , hogy ezen gondolkodik. Képtelen voltam nem párhuzamot vonni a saját fejem történéseivel. Ugyanis halványan kezd megfoganni a gondolat, hogy a munka már nem okoz olyan örömet, mint eddig. A kihívás része sem olyan izgalmas, ahogy azt szeretem. Tehát adja magát az ötlet, hogy talán itt a vége.  Ami az unokázást illeti azt csak pianóban végzem majd. Nekem ahhoz még öregednem kell kicsit! Lelkileg. Fizikailag bőven beértem már. Tervekben nem szűkölködöm addig sem. Rögtön ezután adódik a kérdés, hogy helyette mi az amit szívesen csinálnék? A válasz meglepett. Semmi más feladat nem motoszkál bennem, mint a kíváncsiság ébrentartása. Azaz új emberek megismerése, új témák felfedezése, és szeretnék újra elmerülni a komolyzenében. Fiatal koromban imádtam a klasszikus zenét és az éneklést. Aztán valahogy elsodort az élet mellőle. Itt az ideje újra élni benne.
Másik nagy kihívás amit kitűztem magam elé a  gyógynövények alapos ismerete. Érdekelt mindig is a botanika, de  nem merültem el a tanulmányozásában . Megelégedtem a felszínen található magocskákkal azokat csipegettem fel, ha az utamba kerültek. 
Látszik, hogy végre kezdek lenyugodni, mert tervek és vágyak után nézek, amik újra lendületbe hoznak.




2016. május 22., vasárnap

Heuréka


Végre kisütött a nap. Kívül-belül ragyog. Az életünk kezd visszatalálni a medrébe és ha még nem is csendesen, de már nyugodtabban hömpölyögnek napjaink.
Megtaláltuk a leendő otthonunkat- A szerződést is megkötöttük, így a nagy izgalmak egy részét magunk mögött tudjuk. A ház régi olyan Mamintis , ahogy drága Stalika mondaná, A kert jó nagy 1000nm   még van vele bőven munka. Az alapok azonban nagyon kellemesek.
Életünk első olyan otthona lesz, amiben csak ketten lakunk. Így a kiválasztásnál nem kellett azon aggódnunk, hogy a gyerekek mit szólnának hozzá. Sőt annyira magunkévá tettük ezt a gondolatot, hogy még ma sem látták. Ezt az örömöt önző módon magunkban tartjuk.
Nagy sebeket kaptunk és úgy látom a hegek sokáig megmaradnak.
Lesz nagy cseresznye fánk és meggy fánk. Télikertünk és talán napfénnyel telt fürdőszobánk. Ez ugyan még képlékeny terv, mert 16 nm fürdő, ami kertre néz az luxus. De nekem igencsak ezen bozsog az agyam. Az egész ház békebeli hangulatú és korú. Az ablakok  rozettásak. Imádom úgy ahogy van. Elől harminc méter a kert hátul negyven a ház középen van. Madarak otthonának való nyugodtsággal teli hely. A mostani után kész paradicsom sziget.
Hátránya, hogy sosem lehet tétlenkedni benne, mert mindig adódik majd valami tennivaló. Ez mégsem szegi kedvünket. Legalább nem lustulunk el.
Van nyári konyha is, ahol még fogalmam sincs mit csinálunk majd, de ettől izgalmas  az egész. Ráadásul Robi kívánsága is teljesült. Azt szerette volna, ha van egy külön ház ahol a gyerekek lakhatnak, ha bajban lennének. Én erre csak annyit reagáltam, hogy inkább arra lenne jó, hogy öreg napjainkban kiadnánk és jó lenne nyugdíj pótlásnak.
Szóval ezt a házat gondoskodó háznak hívom. Jóságos, kellemes és napfénnyel teli.
Ez a mottó. Fénnyel teli élethez fénnyel teli ház dukál.
Végre elértünk az alagút végére és az ott megélt fény még nem az élet végét jelzi, hanem valami jónak a kezdetét.

2016. május 12., csütörtök

Nagy pillanatok egy felejthetetlen napból.

Nem szeretnék ömlengeni, elérzékenyülni. Hoztam pár fotót a nagy napunkról.
Csak egy kis ízelítő és nem több.
Valamiért nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy ne érzékenyüljek el. Egy jó pszichológus biztosan pontosan tudná miért is van ez így. :o) Persze egy kevésbé jónak is lehetnek tippjei.
Jöjjenek a képek.




















2016. május 8., vasárnap

Változások, átalakulások


Íme az első portré Babócáról. Már most imádom őt. Valamiért teljesen más érzés Babóca érkezésére várni. Olyan simogató, kedves és nyugalommal teli. Egyáltalán nem olyan mint amikor Ábrist vártuk. Az a világ bizsergetően új világ volt. Kicsit féltem is attól, hogy nem leszek jó Mami. Most bezzeg olyan, mintha már ismerném őt. Szinte érzem a zsigereimben azt hogy milyen lesz. Elképzelésem szerint szelídebb , kedvesebb lesz és nyugodtabb, mint a bátyja. Ábrisról nem éreztem ilyeneket. Valahogy az ő aurája sokkal markánsabb volt a kezdetektől fogva. Babóca csendesen megbújik anyukája pocakjában és igyekszik minél kevesebb nehézséget okozni neki. Olyan kis bársonyosan , simogatón van jelen.



Tegnap meg volt az "első" esküvő a  polgári. Futószalagon követték egymást a párok a házasságkötő teremben ettől az egész esemény olyan volt, akár egy főpróba. Némi esetlenséggel, ügyetlenkedésekkel és hiányosságokkal fűszerezve. Például a pezsgőt a fiatalok elfelejtették elvinni, így traubival koccintottunk. Jobb is , mert utána még vezetnie kellett mindenkinek. Az étteremből az ifjú pár  késett egy órát. Tűkön ültünk és aggódtunk, hogy mi történt velük. Persze semmi baj nem volt. Csak a fotózás elhúzódott. Hát van még tanulni valónk  az igazi esküvőig.
Ízlelgetem a lányom új nevét.  Még szokatlan, ahogy az is , hogy mostantól a maga ura. Furcsa, hogy elvileg és gyakorlatilag már nem dolgunk róla gondoskodni. Csak egy papír- mondják. Mégis annyi minden átalakul tőle.
Hiányolom magamból a meghatottságot, a meghitt örömöt az önfeledt felszabadultságot.
Nem tetszem magamnak. A lelkem mélyén inkább szomorkás a mosoly, mint boldog.
Majd a következő esküvőn már rutinos leszek. Isten előtt az ember őszintén fejet hajt és közelebb kerül a meghatottsághoz.