2016. január 23., szombat

Kutya élet.



Hát persze hogy ennek a történetnek a főszereplője nem más, mint Zorka kutya.
Nagyot változott mindannyiunk élete az elmúlt kilenc hónap alatt. Vége az önálló tereinknek. Ábris ellepte az élettereket.Éjjel felébredek elindulnék a sötétben a célállomás felé, majd feljajdulok, mert ráléptem egy cumira, ami finoman meglapult a küszöb árnyékában, vagy csak megcsúszok egy kilocsolt teafolton,, amit nem vettem észre, amit a fiatalember a cumisüvegéből  kipréselt miközben juj de jól csattant játszott az üveggel. Egy mesekönyvre rálépni sem rossz éjnek évadján. Kedvencem a keménykötésű leporello mesekönyv éle, vagy egy duplo kocha darab. A konyháról ne is beszéljünk. Itt egy  felbontott babapiskóta, ott egy kis megkezdett alma, természetesen megrágicsálva. Egy- egy kenyérdarabbal tarkított  konyhai körkép. Cumisüvegek, kis lábosok mindenhol. Pakolok, takarítok egész nap, de mindhiába. Mindig van egy eldugott szeglet, ami meglepetést tartogat. Ezek azok az apró dolgok amik Ábris jövetelével a mi életünket forgatták fel. Zorka élete pedig ennél sokkal jobban megváltozott.   
Eddig ő volt az, aki irányította a ház népét. 
-Most kiszeretnék menni. Gazdi ugrik  ajtót nyit. Aztán be szeretne jönni. Majd szomjas és locsapocsál egyet a szakállával a friss vízben. A játékai mindig láb alatt vannak. Megtanultunk görkorizni egy ott felejtett apró labdán. Nem háborodunk fel, ha a kedvenc játék kötelein éjszakánként hanyatt esünk. Tudunk úgy vacsizni, ebédelni, egyáltalán enni, hogy minden falatot bűntudattal eszünk, mert illene észre vennünk, hogy az  természetesen neki kellene! A kedvencem az ágy jelenet. Lefekszünk. Lámpát lekapcsolunk és valamelyikünk végre elalszik amit a szuszogása jelez Zorkinak.. Ez a jel az éber eb számára, hogy szabad a pálya. Lehet felugrani és kitúrni a gazdikat a saját helyükről. Először csak halkan felugrik és csendesen meglapul azt ágy sarkában. Majd apró lépésenként egyre több teret vesz el magának. Reggelre a kutya terpeszkedik az ágy közepén. A gazdik pedig örüljenek, ha a sarokban maradhatnak takaró nélkül, vacogva, mert azon őfelsége aluszik. Ilyen cudar kutyaélet van nálunk.
Természetes hát, ha nehezen viselte kezdetben Ábris jövetelét . A játékai mostanra a kertbe kikerültek, mert a kisember a szájába veszi őket. Hát csoda, ha emiatt most ő veszi el a baba játékait? Hisz az neki eddig is járt, így szokta meg és ebből a szokásából nem enged. Ábris mindennap kilocsolja a vízét ő pedig mindennap megnyalogatja a kicsit ha végre vízhez jut. Merő szeretetből, hisz ha a baba ennyire szereti a vizet ő biza ad neki. Úgyis mindenki azt hiszi, hogy ő irigy kutya. Az evés  közös buli. Ábris szolgálatkészen megosztja vele a kajáját. Főleg azokat a falatokat engedi át, amiket nem igazán kér. Mostanra kialakult köztük az egyet neked, egyet nekem játék, mert így igazságos. Mindent együtt csinálnak. 
Ábris megkapaszkodik Zorka szőrében úgy áll fel.  Cserébe Zora, ha Ábris alszik a kiságy mellé megy és jó hangosan szól neki, hogy hé komám megjött a postás., vagy gyere már játszani unatkozom nélküled! Egy a lényeg, ők ketten nagyon jól mulatnak. Mi pedig próbálunk az ő mulatságukhoz személyzetként együtt működni. Öreg kutyás lévén gyakran mondom nekik, hogy egyik kutya másik eb. Ugyanis totál egyformák ők ketten.


https://www.facebook.com/gajer.fanny/videos/10205482907502748/

2016. január 20., szerda

Elbaszott generáció

Nagyon jó írás. Összefoglalja mindazt amitől olyanok vagyunk, amilyenek. Hibáink eredetére mutat rá és bűneink sajátosságait tárja fel. Részemről rendesen magamra ismertem a soraiban.

Éjfél múlt. Aludnom kellene, de nem tudok. Sokszor nem. Jár az agyam, a gondolataim kavarognak.
Sokszor, egyre többször.
Azon töprengek, mit rontottunk el? Miért? Miért ennyire? Miért, hogy nem tudunk kiállni egymásért, önmagunkért?
 Féltjük a tetves kis pozíciónkat, a még meglévő állásunkat, a nem-tudom-minket. Közben a politika, a hatalom mindent felzabál. Minden hatalom, az éppen megdicsőült és a barrikád mögött hasaló.
Azok az emberek régen elszakadtak a valóságtól.
Évek, évtizedek óta a politikában, és a politikából élve hogyan is tudhatnák, mi történik lejjebb?
Azok főleg honnan tudhatnák, akik az iskolapadból ültek a selyem-bársony akármilyen székbe.
Semmiről semmit nem tudnak, de nem is akarnak tudni.
Nekik ez játszma, amit meg kell nyerni. Beltenyésznek egymás között, diadalmasan kacagnak,
amikor valami borzasztóan frappánsat sikerül mondani a másik oldalon állónak.
„Győzelem! Lám, milyen nagyon okos is vagyok én!” Ez kell, ennyi kell.
Akik beszélnek róla, sem tudhatják, milyen élni semennyi pénzből.
Milyen úgy lefektetni egy gyereket, hogy nem tudsz enni adni neki.
Milyen, amikor szégyenlem magam, mert autóval megyek vásárolni…a parkolóban mellém lép egy nő.
Szomorú szemű. Halkan beszél, alig értem.
Nem koldul, csak meg szeretné mutatni..nyújtja a papírdobozt, benne gyönyörű, cérnából horgolt angyalka, nyuszi.
Ha esetleg vennék tőle…adjak, amennyit gondolok, vagy tudok. Ő máshoz nem ért…munkát nem kap, majdnem ötven éves. Csak enni szeretne. Élni valahogy.

Emlékszem a rendszerváltásra. Amikor fiatal felnőttként hirtelen azt mondták nekem: amit eddig tanítottunk neked, amit mondtunk, amit tudni vélsz, az mind hazugság.
Emlékszem, amikor a fél ország ellenség lett, mert kiszolgálta a múlt rendszert…a másik fele meg ellenálló volt.
Szerinte. Ez ma sem változott, csak minden sokkal rosszabb lett. Egyre rosszabb.
Valahogy ezt az országot soha nem akarta a politika szolgálni, mindig uralkodni akart. Mi pedig engedtük, engedjük.
Mert mit is tehetnénk ellene?
Hiszen alig vagyunk tízmillióan…a mennyihez is? Háromszáz? Háromezer? Néhány éve még volt valamiféle – ha nem is védőháló – de egy hártya. Ami nem engedte lezuhanni azt, aki megbillent.
Ma már ez sincs, már magunk lökjük a mélybe, aki nem képes kapaszkodni.
Magyar Tajgetosz.
Ülünk és várjuk a csodát, ami nem létezik.
Közben, aki teheti, menekül. Tudják, ott sincs kolbászból, meg hazát cserélni nem lehet, meg a túró rudi.
Arra majd vissza fognak jönni, mint legyek a lószarra.
A büszkeségünk…Bár az oroszok úgy tudják, ők találták fel, de az ő bajuk! Mi büszke nép vagyunk, mert mennyi Nobel díjast adtunk a Világnak! Csak akkor nem kell a másként gondolkodó, a sorból kilógó, amikor itt van.
Ha már elment, akkor nagyon tudjuk szeretni! Vagy köpködni. Attól függ, az éppen aktuális hatalom mit vár el tőlünk.
Mert mi annak megfelelünk, ha beledöglünk is!
Nálunk nem szokás, hogy kiálljon a tanár a tanárért, a rendőr a rendőrért, a bíró, az orvos, a vasutas, a diák.

 Mi sem állunk ki a gyerekeinkért, miért is tennénk? Senki senkiért…az a tuti!
Mint a szent tehenet, úgy imádjuk a semmi-eszű celebeket, a sztár-meteorológusokat, sztár-hírolvasókat,
 percek alatt színésszé avanzsált senkiket, sikerkönyvet sikerkönyvre halmozó analfabétákat.
Közben igazi színészek, zenészek, írók, költők, újságírók éheznek. Konkrétan.
Mert nekünk érdekesebb a lotyó önéletrajza, a semmiből jött senki hadonászása a képernyőn, a kivénhedt bártáncosnő gyereknevelési szokásai. Mert azt könnyen nyeljük, rágni sem kell.

Közben csomagolunk. Na, nem magunknak. A gyerekeinknek. Mert ők elmennek, már akiben van elég kurázsi.
Akiben lenne elég bátorság, dac, elszántság, tudás és ész ahhoz, hogy talpra rángassa ezt a leborult országot.

Ők elmennek, mi maradunk. A gyáva alkuinkkal, a félrenézéseinkkel, a lustaságunkkal, nemtörődömségünkkel.
Mennek, viszik a még meg nem született unokáinkat. Mi meg bámulunk és várjuk tovább a csodát.
Közben búcsút intünk az elveszett generációnak. Mi, az elbaszott generáció.
E.Swan

 / Ez az írás az Ordítok blogban lett közzétéve 2013,.ban. /

2016. január 18., hétfő

Első lépések és a befejezők.

A félreértések elkerülése végett megírom , hogy nem Ábris első lépéseiről van szó, hanem a sajátoméról mesélek.Új év új fogadalmak, miket  nem követnek később a megvalósítások. Hát jelentem én most komolyan vettem magam. Ugyanis ma felmérték  házat az ingatlanosok. Többen is egy véleményen voltak az árat illetően. Így mától eladó az eladhatatlan. Természetesen én vagyok az a kishitű aki eladhatatlannak ítéli az ingatlant. Az erre hivatottak nagyon optimisták. Mondanom sem kell, hogy én is nekik szurkolok. Nagyon élvezném ha a károgásom, csak egy öreg varjú zajkeltése lenne csak. Így most méltán büszke vagyok magamra, hogy egy nagy lépést tettem a gödörből kilábalásom felé.Aprócska ünnepséget is rittyentettem magunknak. Igazi sólettett készítettem aminek a vendégek teljes csodálattal adóztak. A túróval töltött zsemle  méltón koronázta meg az ínyenc ebédet.
Este pedig hatalmas kártyapartira mentünk. Döntetlen lett a végeredmény. Viszont tőlem szokatlan módon ittam egy kis portóit amitől meglehetősen jó kedvem lett. A munka is köszöni jól van. Látszik, hogy a változás szele itt is vitorlát bontott. Nehéz ügyeket sikerült jól lezárni, így mosolygós napok vannak mögöttem.
A lányok ügyében is vannak változások. Zsófi kutyája egyre nagyobb és ezzel együtt a makacssága is kezdi elérni a hímek fejlett példányainak öntudatosságát. Nem kedvencem a kispasi, de nem is dolgom, hogy az legyen.
Annasonak is kijut a jóból. Ábris  dacos és a hisztis mostanában. Már három foga van és tipegni tanul. Természetesen a mamama, a babababa és a nem már a szókincsét gyarapítja.Huncutul mosolyog amikor valami rosszcsontságra készül. A kábelek és a szerelni valók állnak az érdeklődése központjában. Mindenkivel koketál. Nagyon szeret ismerkedni. A" kertben" kinyíltak a hóvirágok és a jácintok is kidugták a fejüket. Nem épen a legjobbkor. Korai még. Na és az igazi csoda, hogy februárra időpontot kértem  és kaptam is egy kivizsgálásra. Egy életem egy halálom most megműttetem az epémet., ha sikerül , akkor égi jelnek veszem arra, hogy még van dolgom itt a földön. Ha nem sikerül akkor pedig büszkén mondhatom, hogy jó móka volt és végig csináltam .Zorka sokat sír. Nem találja a helyét sehol sem. Hiányzik neki a régi kert. Nincs egyedül ezzel. Közeleg a tavasz.


                                          Nem lehet egy lapon emlegetni a régi kertet a mostanival.


A ház legalább fejlődött. Ott javíthattunk a feltételeken. 
A kert azonban nem kert. Az vicc.

Ilyen volt és ilyen lett játékunk eredménye. Rávettem magam egy kis kutató munkára. Még én is megdöbbentem a változás mértékén. Eddig nem akaródzott észrevenni a munkánk eredményeit.
Így a fotókat nézegetve egészen sokat változott a ház. Ki tudja? Lehet, hogy Vénnek lesz igaza? Amíg ló ... van veréb is van.
Majd meglátjuk!!!

,Régen






Ma















Ezt csúfolják mifelénk kertnek.
:o)))

2016. január 14., csütörtök

Szavak a szélben


Halkan kattan a zár hallom puha lépteid közeledését. Majd megszólalsz. 
_Halló megjöttem.
A hangod érintése az otthon biztonságát hozza el a szívemnek. Igen. Megsimogatsz és átölelsz már akkor, amikor még nem látlak. A hangoddal teszed mindezt. Csak egy egyszerű halló és számomra kisüt a nap, mosolyra húzódik a szám és ragyogni kezd a lelkem.
A megérkezés valósága már nem tudja fokozni  a megszületett örömérzést.
Az első másodpercek varázsa megkomponálta  a  lélekmuzsikát, ami a beszélgetésünk terjedelmétől függően egy apró dallam, vagy ki tudja, talán egy új szimfónia is lehet. A mai találkozás etűdnyire sikeredett.A szabadság élményünket közösen komponáltuk. Olyan fájó dolgokról beszélgettünk, mit a sokáig elhallgatott és ki nem mondott szavak túlsúlyossá tettek bennünk.  Most, hogy találkoztunk,  utat törtek maguknak az érzéseink és lehullottak rólunk  a  béklyók. Végre szabadon eresztettek minket a saját magunknak teremtett némaságunk börtönéből. Szárnyaltunk a szavak hátán. Meghódítottunk egy új dimenziót és repültünk általuk egyre magasabbra.
Mindkettőnknek nehéz éve volt. Oly annyira nehéz, hogy kerültük a találkozást. Nem akartunk túl nagy terhet pakolni  a másikra  szeretetünkkel, megoldhatatlan problémáinkkal,  fájdalmat sugárzó történetükkel. Így megkövesedtek és belénk maródtak a ki nem mondott szavak. Micsoda útjaink voltak az elmúlt évben?  Mindkettőnknek más- más nyomta a szívét. Talán a fuldoklás volt az egyetlen közös elem bennünk.
Nekünk még ezek a nehéz idők is egyszerre jöttek. Te csak most kezded tanulni a szabadon repülés élményét, hisz a terheid  nyomokban még ma is jelen vannak az életedben. Én egy ideje szabadon repülő madár lettem mert elengedtem magamból a problémáim megoldásának sürgető kényszerét. Most ismét együtt és egyszerre éljük át a frissen szerzett szabadság élményt! 
Ki- ki abban az alakban, amit ép visel. 
Te emberként szárnyalsz egyre magasabbra, én madárként. Az átlényegülés fontos. Nem a test.
Te énekelsz, én repülök.


Madár voltam álmomban,
Fenn az égen daloltam,
Olyan dal volt, amit én még
Addig sosem hallottam.


Madár voltam álmomban,

Házak fölött átúsztam,
Város szélén elfáradtam, 
szépen hazaszállottam.

2016. január 12., kedd

A tél manói




bokorágra ruhát
formáz mímel a tél- 
gyilkos lombokat.





bokorba rejtik
rajtakapott arcukat
a tél manói




Szeretem a tél arcát. A szürkéit, a megkopott elsárgult drappjait. A kékek tisztaságát a sár lucskosságát. Úgy szeretem ahogy van. Minden zugában otthon érzem magam. Még a betegségeit is kedvelem. Olyan lopott szabadság élményt ad. Beburkolózik az ember lánya a puha takaróba issza az isteni nedűt és miközben az orrát fújja kifújja magából az eltelt időszak fáradalmait, szenvedéseit és meggyógyul. A télnek gyógyító szerepe van. Megnyugszik a lélek, elcsendesednek a belső viharok és a hideg hó alatt új élet vár születésre. Álmok, vágyak kelnek életre, ahogy gyertyaláng táncát nézem. Egy- egy könyv hősének ruhájába bújva új emberré válok és akár száz alakot öltve valósíthatom meg önmagam. Micsoda lehetőséget kapunk így. Fantázia, álom és valóság keveredéséből születik meg az új jövő.
A tél álomra hív.Álmodni és álmodozni pedig nagyon szeretek. Így teljes intenzitással most álmodom meg a majdani jövőnket. A aprócska manói  tél apónak szorgos munkával összegyűjtik a megálmodott vágyainkat. Tavasz tündérlányai pedig varázslatukkal életre keltik őket. Nekünk  nem marad más dolgunk, mint a megvalósításuk.

2016. január 7., csütörtök

Bartis Attila : A vége

Rendhagyó módon ajánlanék egy könyvet. 

Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.
(Kemény István) 
Részlet a regényből
(a megkeseredés)
bartis_a_2015_c_bartis
Bartis Attila
Aki nem tud örülni, annak a fájdalmaiban nem hiszek. Ezt nem valamelyik Szabad András mondta, hanem Anyám. Nekem. Annak az évnek a Karácsonyán, amikor Apámat bezárták. Ketten maradtunk abban a hatalmas, istenverte házban, és jött a Karácsony. Én pedig csak néztem, ahogy a nappali közepén a kis baltával addig farigcsálja a fenyő törzsét, amíg bele nem fér a talpba. Aztán, ahogy díszíti a fát a kályhaezüsttel festett diókkal, meg üveggömbökkel. Ahogy óvatosan felsöpör, amikor az egyik gömb eltörik. Ahogy megteríti az asztalt. Ahogy felveszi a fekete selyemruháját. Ahogy gyertyát gyújt. Ahogy kimeri a tányéromba a levest. Nekem meg csak akkor jutott eszembe, hogy nincs számára semmi ajándékom. Semmi, de semmi az égadta világon. Mert elfelejtettem. És hirtelen valami olyan szégyen fogott el, és abból a szégyenből olyan düh lett pillanatok alatt, hogy a jó étvágyat helyett azt mondtam Anyámnak, nekünk most nincs Karácsonyunk.
Már hogyne lenne?
Úgy, hogy te most nem örülhetsz. És én se.
Biztos vagy benne?
Biztos. Én nem tudnék örülni semminek.
Hallgatott.
Majd meglátjuk, mondta, és leoltotta a villanyt, hogy sorra meggyújtsa a fán a gyertyákat. Odakint a diófa ágai közt, mint valami szétkínzott állat, folyamatosan sikított a szél. És amikor már úgy lobogott az összes gyertya, mint a pokol tüze, amikor már csak a Csendes éj választott el attól, hogy kétségbevonhatatlanul és menthetetlenül szembesítve legyek a szégyenemmel, akkor elzokogtam magam, hogy bocsásson meg, én nem akartam elfelejteni.
Amire Anyám magához ölelt, és azt mondta, köszönöm, kisfiam.
bartis attila a vege boritoNem értettem. Azt, ha megbocsát, még értem. De az, hogy megköszöni, egyszerűen érthetetlen volt. És akkor azt mondta, számára most az a legnagyobb ajándék, hogy a gyermeke képes elmondani, amit valójában érez. Akár még a szégyenét is. Neki ez most sokkal fontosabb minden másnál, amit tőlem kaphatott volna. Mert bárki megfeledkezhet bármikor bármiről. Ő például három éve rendszeresen elfelejti a bátyja születésnapját. És higgyem el, attól, hogy a bátyja már nem él, ez nem könnyebb lesz, hanem sokkal rosszabb. Mert egy élőtől bocsánatot lehet kérni, de egy halottól nehezen. De a szégyen okozta düh vagy gyűlölet helyett csak akkor leszek képes bocsánatot kérni akár tőle, akár bárki mástól, ha ő jó anya volt. Biztos sokszor fogok még szégyenkezni, sajnos anélkül nem lehet leélni az életet. De ha azon kapnám magam, hogy szégyenemben inkább hazudozok, mentségeket találok, kihányom a vacsorát, vagy gyűlölöm azt, akit megbántottam, annak mindenekelőtt ő lenne az oka. És neki pont most, amikor Apám nem lehet velünk, mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy tudja, jó anya volt.
Holnapra készítek neki ajándékot, mondtam.
Annak nagyon fog örülni. De annál nagyobb ajándékot tényleg nem tudok készíteni, mint amit most adtam neki, akaratlanul is.
Aztán meggyújtottuk a csillagszórókat és elénekeltük a Csendes éjt.
Aztán a kezembe adta a kis csomagot. Amikor megfogtam a selyempapírt, már a tapintásból tudtam, hogy megkaptam azt, amiről úgy hittem, nem lehet az enyém soha, Apám ébenfa nyelű zsebkését. Hogy így kapok ajándékot nem csak Anyámtól, de Apámtól is.
Nekem most az a legnagyobb ajándék, hogy megbocsátott, mondtam.
Azért csak örüljek nyugodtan a zsebkésnek is, pontosan tudja, mennyire vágytam rá.
Ha valaki semminek nem tud örülni, még percekre sem, az már nem tesz különbséget öröm és bánat között. És ez a legnagyobb rossz, ami emberrel történhet. Számára ez a mostani a legszomorúbb Karácsony, talán keserűbb még a negyvennégyesnél is, amikor Apám munkaszolgálaton volt. De nem engedheti meg magának azt az önzést, hogy a keserűségén kívül ne lásson meg semmit. Hogy ne lásson meg engem. Ha Krisztus csak fenyegetett volna, csak korbácsolt volna, csak szenvedett volna, ha nem lett volna képes még az utolsó vacsoráján is örülni, fabatkát sem érnének a szavai.
A megkeseredett ember csak mérget szór szét a világban. Mert csak a saját keserűsége okát látja benne. A megkeseredett ember mindig igazságtalan, mert igazság csak a teljességben lehet. A megkeseredett ember mindig bűntudatot ébreszt azokban, akiknek hálával tartozik, és szövetségest talál azokban, akik a dühe jogosságát fenntartás nélkül elfogadják. És végül mindig elfordul a szövetségeseitől. Ahogy elfordul azoktól is, akik pont azért nem lesznek szövetségesei, mert szeretik.
Óvakodjak azoktól, akik nem fogadnak el egy ajándékot, mert ők azt nem érdemlik meg, vagy úgy fogadják el, mintha kegyet gyakorolnának, nem pedig örülnek neki. Mert nem lesz más választásom, mint a szövetségesükké válni, kiszolgálni őket, majd arra ébredni, hogy kifosztották a lelkem, és magamra hagytak.
A megkeseredett ember mindig magányos. Amikor egy hegyben vagy tengerben gyönyörködik, a magánya díszleteiben gyönyörködik. Mindig egyedül áll a díszletei között. Mindegy, hányan és kik veszik körül, ők is csak díszletek maradnak. Aki megkeseredett, annak még a szerelme, férje, anyja, apja vagy a gyermekei is csak díszletek. Árnyak, szörnyetegek, akikkel egyedül küzd. Akik pont azzal a dühvel rontanak rá, amit ő érez. A megkeseredett embernek minden sérelme, dühe, bosszúvágya jogos, és minden fájdalom számonkérése, amit ő okoz, jogtalan. Nem elfordulnak tőle, hanem olyan igazságban él, amelyben helye csak neki van.
És néha nagyon kevés is elég a megkeseredéshez. Van, akit még a háború sem keserít meg, és van, akinek elég, ha egyszer megszégyenül. Nincs honnan tudjuk, kinek mennyi kell. Az viszont biztos, hogy Isten a megkeseredetten nem segít. Aki emberben nem tud vigaszt találni, annak Isten is csak díszlet. Úgyhogy nyugodtan örüljek ennek a zsebkésnek, ez semmit nem vesz el abból a fájdalomból, hogy Apám börtönben van. Se szégyent, se bűntudatot nem kell érezzek miatta, egyébként sose fogom látni se külön-külön a dolgokat, se egyben az egészet. Vak leszek. A lelkemnek nem lesz szeme.
Hát nagyjából ezekre tanított Anyám. Majd rá alig két évre inkább meghalt, nehogy véletlenül megkeseredjen, és vak legyen. Ugyanúgy rettegett a megkeseredéstől, mint később Apám a ráktól. Ha tévedett, csak annyiban tévedett, hogy a megkeseredés legfőbb okát nem a félelemben látta. Így nem is számolt vele, hogy egy holtan talált anyánál nincs félelmetesebb.

2016. január 6., szerda

Boró



Karácsonykor különösén magányosnak árvának érezte magát az asszony. Ilyenkor valami egészen bizarr kitaszítottság élmény lett úrrá rajta. Ami azért érthetetlen, mert világ életében nagy család vette őt körül, főleg ezen a napon. Mégis úgy élte meg, hogy végtelenül egyedül van az emberek között. Sose értette igazán, hogy mitől érez így. Szerették az emberek és sokan azt hitték róla, hogy nagyon boldog az élete, mert mindene meg van. Csak egy valamije nem volt. Saját neve. Szülei nem kívánták, hogy megszülessen, így nem is készültek fel az érkezésére. Oly annyira nem, hogy még nevet sem adtak neki. Mikor megérkezett erre a világra senki sem örült a jövetelének. A szülésznő volt az egyetlen aki elfogult gyöngédséggel csodálta a parányi  csöppséget. Boldogan  kérdezte az anyukát a kislány nevéről. Az anya azonban közönybe burkolózva közölte, hogy neki mindegy. Ő fiút akart és ez a lány neki nem kell! Megkérdezték a gyermek apját, de ő is hasonló választ adott. Végül a szülésznő az anya nevét írta rá a gyerek születési lapjára. Teltek múltak az évek és a kicsi lányból felnőtt nő lett. Idővel anyává ért és boldogságát semmihez sem lehetett hasonlítani. Gyermekeinek több nevet is adott már az előtt, hogy tudomást szerzett volna a jövetelükről. Becézgette szeretgette őket anélkül, hogy valóban megszülettek volna. A születésbe, a várakozásba szeretett bele. Abba az örömbe, hogy végre tartozni fog valakihez. Életében először fontos lesz valakinek és önmagáért fogják szeretni.
Teltek múltak az évek  a gyermekei felnőttek. Szeretetben , összetartozásban éltek. Csak karácsonykor lehetett érezni az asszonyon a belső magányt. Bármennyien voltak körülötte a gyermekkor egyedülléte ott ragadt a szívében. Pont úgy, ahogy a kivert kutyák magányossága ott van a kutyusok szemében. A nem kellesz érzés adja ezt a szomorú tekintetett. Nem értette, hogy miért nem oldódik benne ez a sajátságos önmarcangoló magány élmény. Sok év, sok tavasz, nyár, ősz tél köszöntött rá, mire a családjuk egy idős tagja mesélt neki arról, hogy miként is született meg anno ő, a nem kívánt gyermek. Akinek nevesincs gyermekként kellett sokáig élnie.
Végül megértette, hogy ha már egyszer nincs saját neve, akkor neki kell magának megkeresnie  azt. Így leült és átgondolta, hogy milyen is ő valójában?  Ennek megfelelő nevet keresett magának. Olyat, ami csak az övé, mert úgy passzol rá, mint egy tündérruha.Hosszú évek alatt alakult ki a személyisége és a tulajdonságai. Kicsit fanyar ,  kesernyés illatú, enyhén szúrós, mégis selymesen lágy fényű, néha magányos, mégis terebélyesen túláradó.
A világ millió névvel illeti őt. Mindegyik nevét szereti, de igazán jól csak a tündér nevében érzi otthon magát. Csak keveseknek mutatta meg rá illő tündérruháját. Ám aki látta őt teljes valójában, az örökre magához öleli a vénségesen öreg tündéranyát. Az első közösen eltöltött óra után boldogan hívja magához, amikor hiányzik egy kis nevetés, egy fanyar mosoly, egy selymes zöld megnyugtató káprázat és egy picinyke apró szúrósság, csak hogy érezzük azt, hogy mindez nem mese, hanem olyan igazi varázslat.
Mikor az emberek magányosak és nagyon egyedül vannak őt szólítják. Azon a néven, ami senki másról nem szól csak róla.
Olyankor belesuttogják a szélbe,  Boró .
Becsukják a szemüket és az apró tündér már ott is van a belsejükben. Csilingelve kacag , léleksimogat  és olyankor azt érzik, hogy minden megoldódott. Nincsenek egyedül, mert a Tündéranya huncut játékkal mókázik velük. A varázslat Boró mellett mindig ott van.
Mióta megtalálta a nevét azóta sose magányos. Mindig van valaki aki a távolban elsuttogja a nevét és rá gondol. Ő pedig felpattan a szélre és oda röpül ahol szólítják. Egyre távolabbi hívásokra lesz figyelmes. Kalandor énje így messzi országokba száll a szél szárnyán. 

2016. január 5., kedd

Mennyország kapujában



A mennyország kapujában van egy pihenő pad. Ritkán áll üresen, hisz nagy a forgalom odafenn. Ez a pad ad menedéket azoknak akik elszeretnének gondolkozni még egy kicsit az életükön. Nem éreznek sürgetést a bebocsájtásra Isten színe elé. Úgy gondolják jobb átgondolni mit is mondanak majd az Úrnak a földi életük dolgairól. Meg aztán vannak olyanok akik meghívást kapnak ide. Valamiért elvágyódnak a földi életükből, de mikor itt leülnek rájönnek, hogy még túl sok elvarratlan szál köti őket a lenti világhoz. Majd kicsit elidőznek itt és új erőre kapnak és visszamennek méltón befejezni az életüket. Mária is egy ilyen utazó volt. Gyurka a férje halála hihetetlen nagy űrt  teremtett és azt gondolta jobb lesz neki ha utána jön. Aztán leült erre a padra és ahogy visszatekintett az életére rájött, hogy a lányai nem nőttek fel eléggé. Koruk szerint bőven ott tartanak, mégis csetlenek botlanak az életben. Nem találják a helyüket a világban. Míg a Papa élt addig ő egyengette az útjukat. Most pedig valahogy mindegyikőjük lába alól kiszaladt a talaj. A legidősebb lány ép elvált és a gyerekkel sem igazán jól boldogul. A középső nem él jól a párjával mindig veszekednek és ezen a kicsi fiúk léte sem javít. A fiúcska sokat sír olyan mintha boldogtalanságában sírdogálna. A legkisebb lány pedig rossz társaságba keveredett. Csak a pénzt hajtja semmi más nem érdekli. Mária ahogy nézte a lenyugvó nap sugarait megérezte, hogy ez  nem az ő napja. Az ő utolsó napja fényesebb ragyogóbb kell, hogy legyen! Úgy döntött, hogy visszamegy az övéihez és teszi még a dolgát. A lányoknak nagy szükségük van még az édesanyjuk tanácsaira. Megértette, hogy túl önző lenne , ha magára gondolna csak. Belül érezte, hogy a férje is jobban örülne, ha a családjuk nem maradna gondoskodás nélkül. Így visszament és segített a lányain. A legidősebb végül felnevelte a lányát és az unokája igazán remek ember lett. Máriának ő volt a legkedvesebb. Sok vidám órát napot adtak egymásnak. A középső lány végül elvált. Megtalálta később az igazi szerelmet és jó élete lett. A legkisebb volt a legboldogabb. Neki mindenből a legjobb jutott. Csodás férj két gyerek és  hivatás. Mária felnevelte az összes unokáját.  Csak akkor gondolkozott el azon, hogy talán most már az ő napja jött el ott az égi padnál amikor a harmadik dédunokája is megszületett. Addigra bizony elfáradt. Már nagyon vágyott imádott férje után menni.
Úgy érezte el jött az az idő amikor az ő naplementéje lesz majd! Gondolta leülne egy kicsit a kedvenc padjára és elidőzne ismét egy kicsit az éteri nyugalomban a megvilágosodás padjánál. Sejtette, hogy az a pad nem akármilyen pad. Aki ráül az megtudja, hogy rendesen elvégezte - e minden feladatát amiért megszületett. 
Máriának csak húsz év múlva támadt végre annyi ideje, hogy ismét ide látogasson. Akkor végre nem jött hiába. Gyurka várta a padnál és együtt mentek be a mennyország kapuján. Imádott férje már mindent  elintézett. Az Úr azonnal fogadta  és úgy találta, hogy Mária méltó életet élt. Örömmel látta vendégül asztalánál. 
Hazaérkezett.

2016. január 2., szombat

Felkészültem



A karácsonyi gyertyák megtisztító fényénél éreztem a szívemben a biztonság nyugalmát. Végre valahára békére leltem. Kitartó munka eredménye ez az új keletű békesség. Végre látom az alagút végét. Igen eljött az idő arra, hogy magam mögött hagyjam a múltat. Anyám gyászát a házunk elvesztésének fájdalmát, a gyerekeink útra kelésével kapcsolatos aggodalmakat és a saját jövőkép miatti bizonytalan borzongást.A legnehezebb mégis az volt, hogy az állandósult bűntudat batyuját letegyem. Végre feldolgoztam, hogy igen sokat hibáztam, de vannak hibák amiket meg kell bocsájtani magunknak, majd a megbocsájtással együtt útjára engedni őket. Régóta nem fogadkozom szilveszterkor. Most még ebben is kivételt tettem.
Adok magamnak és az életnek egy új esélyt. Elmegyek végre a műtétekre ezzel kezdem az évet. Ha túlélem akkor pedig üzenetként kezelem ezt a dolgot. Isten üzeneteként, hogy van még dolgom amit ideje elvégeznem.
A naplómat pedig ismét magamról fogom írni, mert szeretem  ezt csinálni. Szükségem van arra, hogy itt átgondoljam a dolgaimat és megbeszéljem veletek és önmagammal egyaránt.Tervek végre vannak. Erő is gyűlt valamicske a megvalósításukhoz. A többi pedig Isten, a sors és az élet dolga. Mert igazából tetszik vagy sem ők azok akik a leginkább segítői, vagy ártói az életünknek. Nem lehet számításon kívül hagyni a bennük lévő erőt. A felelősség az ami a miénk. Ugyanis a saját lehetőségeinket mi osztjuk be.
Kint végre hideg van. Tisztul tőle a levegő, az agy és a lélek.