2016. december 25., vasárnap

Karácsonyi megálló


Estére elcsendesedik az ünnep megállok és emlékeimet ápolom.  Hibernálnom kell a szívem, mert különben nem bírnám el a szeretet forróságát.
Sétálok a hidegben nézem a dermedt tájat, a fagyott ágakra nehezedő zúzmarát. Itt- ott  elsuhanó madár árnyát. Érezhető a halál jelenléte. Nyugodt lehelete szétterül a tájon.
Van ami sose múlik el és  fokozottan van jelen mindannyiunkban. Ez pedig nem más, mint a hiány. Az idealizált anya és gyerekkor, emléke.  Mama bejglijének illata, az ismerős érzés, mikor leül egy jól sikerült karácsony este után és azt mondja: - Ez is meg volt, szép volt.
Elhalkul a hangja, már nem pöröl velünk, hogy siessünk, mert lekéssük a kis Jézust! Ma sem késtük le. Az angyalok itt tartották köztünk. Látom magam előtt a nagyszüléimet. A Papa ölébe véve masszírozza Mama fájós lábát.  Ennyi év után még mindig érezni köztük a lángolást.
Most az én lábam fáj. Drága Kincsem kényeztet. Masszíroz és simogatva  puszilgat.
Nyugalom van.
Karácsonyi angyalok békéje szállt le közénk.
Igaz a lélegzetem olykor kihagy, majd zihálva levegőért kap és érdesen kicsit hörögve küzd tovább. Nekilódul a motor és egy újabb levegővétel zajosan távozik a tüdőből .
Este egy pillanatra túl sok volt két lélegzet közti  szünet. Jólesően konstatálom, hogy még most sem, még mindig nem vitt el magával a csend.
Nem vagyok jól. Hideg verejték csurog végig a hátamon.
Egy időre megszűnt a világ és azt hittem , hogy a végállomásra ért a villamosom. De nem . Az utam jegesen, fagyottan kanyarog tovább.
Valahol messze, nyitva van egy ajtó és Nat King Cole lágyan  énekel. Ott ül mellette Anyám áhítattal hallgatja.
Békesség van .



3 megjegyzés:

Márta írta...

Köszönöm.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Megijesztesz, kedves Györgyi. Kívánom, hogy lábalj ki (te is) ebből a nehéz tüdőgyulladásból, amihez, gondolom, az elmúlt hónapok fáradtsága, stressze is hozzájárult!

Györgyi írta...

Nagyon igyekszem Rózsa. Most valahogy kicsit lassan haladok a gyógyulásban.