2016. szeptember 13., kedd

Ősfa

Stekovits Gáspár fotója


Ha létezik reinkarnáció akkor következő életemben ősfa leszek. Egy tapodtat se fogok mozdulni. A lényeg marad . Ahol én vagyok ott vannak az emberek is. Most a házainkban látom őket vendégül később pedig kint a szabadban. Az oltalom a védelem az a lényeg.
Enyhülést adni másoknak. Azoknak, akinek szüksége van erre.
Ma végre megvilágosodtam. Igazából ott vagyok otthon, ahol a családom van és nem a házban amiben lakom. Az otthon fogalma nálam a lélekben rejtezik.
Ma komoly válságot okozott, hogy egy felől ész döntést és feladatmegoldást kellett volna nyújtanom. Hát én most nem vagyok jó ebben. Annyira kontrollt vesztettem, hogy bőgtem, mint egy kisgyerek és vigasztalásra vágytam. Helyette rideg helyreutasításban volt részem és szégyenben, hogy így nem lehet viselkedni. Hát többé nem fogok. Összeharapom a szám, hogy ne szóljak, megkötöm a kezem, hogy ne telefonáljak és becsukom a szemem, hogy ne sírjak! És.... nem bízom meg többé SENKIben! Sem Istenben, sem emberben, se barátban.
" Nincsen apám se anyám, se Istenem se hazám se csókom se szeretőm, ....."
 Minden szinten kudarcot vallottam.
Minden zegzugát feltúrtam, szétszedtem, elemeire bombáztam az életemnek és most tessék itt az eredmény. Beteg lettem és kétségbeestem a kilátástalanságtól.
"Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám. Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik, kinyujtóztál a halál oldalán. Lágy őszi tájból és sok kedves ..."
József Attila után szabadon
Harmincnyolcfokos lázban égek , s te nem ápolsz Anyám.
Hát nem.
Nem ápol, mert már nincs.
...És igen .
Anyakomplexusom van, ha fáradt vagyok, beteg, elesett , és gondokkal teli, bizonytalan kétségekkel terhelt, vagy csak egyszerűen szeretetéhes, gyenge, aki segítségért kiált.
Holnap ügyvédi macera lesz nem bízom bennük emberekkel a vevőinkkel és az ügyvédjükkel. Egyedül odavetve a farkasok elé vár a harc. Utálom már előre minden pillanatát, mert félek és ennek szaga van, lesz és volt mindig.
 De addig rítam, míg ki nem mondtam, hogy nem ez nekem sok!
Fehér zászlót lobogtatva kegyelmet kértem és kaptam. Nem kell egyedül mennem. Robi elkísér.
 /Ő szeret kimaradni a felelősségvállalós játékokból. Mindig talál magának valami jó okot, hogy miért is teszi ezt. Általában a munkája mögé bújik. Tutira jól bevált receptje van erre./
Most azonban felmértem, hogy beledöglöm, ha ezt egyedül kell végig csinálnom.
 Ha újabb hibát vétünk. legalább kéz a kézben tegyük!
Nem vagyok képes tovább a pokol elemeivel magányosan küzdeni.
Most nem.
Egy biztos.
Muszáj lesz mozdulatlan faként újjá születnem!  Hogy kipróbáljam milyen jó biztonságban egy helyben lenni. mert ha mozgok, akkor marhaságokat csinálok. Biztos emiatt bénulok ennyire, hogy végre valahára álljak már le!
Ismét túléltem egy zűrös napot. Jöhet a következő! Megnyugodtam.
Na erre jó a blog.
Kiírtam magamból a bánatot.
Holnap pedig lehet szurkolni értünk azoknak akinek kedvük van!
Köszönünk minden kedves gondolatot.




7 megjegyzés:

Beáta Tüzes írta...

Mindig egyedül vagyok én is, pedig sokan vesznek körül. Nehéz erősnek lenni, néha nem is lehet. Bőgünk, kapaszkodnánk. De kibe? Aki segít az is passzív. Egyedül vagyunk minden nagy társaságban.

Holdgyöngy írta...

Ó, ti szegények, még mindig nem vagytok egyenesben? Mélységes együttérzésem nektek, neked. Vigyázz magadra. Egy baráti öleléssel.

Katalin írta...

édesem, nem tudom (értem), hogyan lehet egy szakembernek ennyire elutasítani a negatív dolgokat, ennyire maximalistaságra törekvő drága embert én még az életben nem láttam másikat, ♥
hiába is mondanám, hogy légy hálás a rossz dolgaidért is, mert...,
nem engeded meg.
értem, nem megoldásra van szükséged, hanem megvigasztalásra
értem, nem látsz ki a könnyedtől, és pici kislány lettél, aki, ha azt hiszi valamiben kudarcot vallott, általánosít,és már írja is a búcsúlevelét, édes♥
értem
de én képtelen vagyok egy röpke integetéssel továbbmenni, én nem nyugszom, amíg meg nem értem a mögöttes lényeget...

mondanám, hogy "engedd el", de ezt - tudod - kiröhögöm...inkább mesélek neked szépet:
csüccsenj le,
"Nem úgy engeded el a szomorúságot, hogy azt mondod neki: 'elengedlek, menj!' Nem úgy engeded el a félelmet sem, hogy neki szegezed: 'elengedlek, úgyhogy jobb ha eltűnsz!' És a szorongást sem úgy engeded el ha rákiabálsz, hogy 'menjmááár!'. Helyette azt mondod: 'Gyere szomorúság, vagy félelem, vagy szorongás (vagy bármilyen egyéb érzés, pl.: frusztráció, harag, depresszió, bánat, kiégettség, üresség, unalom, stb.) Szabad bejárást engedek hozzám. Úgy jössz-mész ahogyan te szeretnél. Ha szeretnél néhány percet időzni nálam, csak nyugodtan. Megengedem, hogy itt legyél. Ha úgy döntesz, bármikor visszajöhetsz - az ajtóm mindig nyitva áll. Maradhatsz akár órákig is ha úgy adódik, számodra mindig lesz hely. Ha pedig egész életedben velem akarsz maradni, azt is megengedem neked... mert szeretlek!' - ez a Valódi Elengedés."(Jeff Foster)

Györgyi írta...

Beáta Tüzes!
Igazad van mindig egyedül vagyunk. A barátok, család igazából egy ideig kísérőink, de valójában csak rövid ideig vannak valóban velünk. Így szabadon tehetjük azt amihez kedvünk van. Alkalmazkodás kényszere nélkül. Sírhatunk, nevethetünk, kiabálhatunk, mert csak és kizárólag ,magunknak tesszük amit teszünk. Ez a szabadság a többi pedig alkalmazkodási kényszer.

Györgyi írta...

Holdgyöngy!
Köszönöm.

Györgyi írta...

Katalin!
Megtanulom ezt az idézetet. Remekmű és nagyon igaz!!!!
Mindent köszönök.
Szeretlek.

Mamo írta...

🌸🌺🏩🌺🌸