2016. szeptember 23., péntek

Mese a mi manónkról


Reggeli teám kortyolgatása közben nézegetem a mi manócskánk tegnap este készült fotóit és könnybe lábadt a szemem. Ez most valami egészen más érzés, mint amilyen Ábris várása volt. Manócskát valahogy nagyon érzem ott legbelül a szívemben. Elképzeltem , hogy milyen lesz és az sem érdekel, ha tévedek, mert neki már most többet szabad, mint Ábrisnak. Nem kell tökéletesnek lennie, mint ahogy azt Ábristól reméltük. 
Ugyanakkor olyan tulajdonságokkal ruházom fel a kicsit, mint a manókat. Kedves ölelni való lénynek képzelem, aki minden álmomban velem van és a lakás összes zugában hallom a kacagását. Na a kertről nem is beszélve. Ő az a csodás kis teremtmény aki valahol a szívemben tanyát vert magának és kuncogva viháncol. olykor kikacag és huncutul incselkedik velem. 
-No Mami mi van? Jössz már? Érj útól ha tudsz! És én cammogva futok vele, mint aki újra huszonéves, csak ép  most egy öreg medve bundájának terhét kénytelen cipelni. Beszélgetek vele  arról, hogy milyen jó élni és mennyi szépséget láttam, látok. Csacsogok a változásokról, miket a hosszú megtett út alatt éltem át. Csilingelő villamosokról,  kalauz nénikről,  traktorokról,  horgászatról és mindenről amiről azt gondolom, hogy számára érdekes lehet. Őt már most tanítgatom azokra a dolgokra amikről úgy érzem, hogy jó hallani. Ábrist pedig az anyukája tanítja a Tv használatára a telefonon nézhető mesék rejtelmeire, a notebook felhasználás örömeire. Anna szerint Ábris  a jelen. Vele most kell foglalkozni. Manócska pedig még nincs itt, így nem tud vele mit kezdeni. 
Manócska, pedig marad a Maminak, mert én látom, érzem és hallom őt. Hallom, ahogy panaszkodik, hogy szűk ott bévül a hely és Ábris ép ráült megint a pocakjára, nagyon nehéz, de anya nem veszi őt le onnan. Látom ahogy kalimpál a kezével és integet, hogy hahó itt vagyok! Én is veletek játszom ám.  Érzem a bőrének illatát és tudom, hogy nem szeret pocaklakó lenni, mert rá bizony nem figyelnek oda. Anya folyton rohan, nem ér rá és állandóan olyanokat csinál, ami neki nem finom. Nehezeket emel, a kicsi baba panaszkodik arról, hogy nagyon erősen kell kapaszkodnia,  nehogy kiessen a pociból. 
Anya nem érti, hogy iszonyatosan könnyű kicsusszanni ebből a puha meleg fészekből. Gyakran éhes a baba, mert anya alig eszik és hiába kiabálok vele valamiért nem hall engem. A Mami bezzeg hall és ő szól anyának hogy kaja van enni kéne! Nagyon muris, hogy a Papa és a Mami hallanak engem. A Papa adta az igazi nevemet. Manóvári Manó. Honnan tudta, hogy így hívnak? Nagyon szeretem ahogy beszélget velem. Bársonyos a hangja van és olyan finoman simogató. Sajnos csak esténként hallom őt. Hol lehet napközben? A Mami bezzeg mindenhol ott van. Ő vele könnyebb találkoznom. Sokat  puszilgat. Ő mondta, hogy az amit csinál és olyan fincsi nekem, az a csikis érzés, az a  puszi. Na ha kijövök innen, akkor kíváncsi leszek, hogy kint is ilyen fincsi ez a valami, vagy akkor más lesz az  érzés?
Néha hallom , hogy anyával beszélget még egy mély hangú valaki, de ő velem sose beszél, így nem tudom, hogy  ki csoda ő és milyen? Ábris az sokat van velem. Néha ad puszit és mindig anyán ül, azaz rajtam. Szeret sikítozni, ilyenkor nagyon magas hangja van, ami nem mindig jó, mert felébreszt.  Ábris azt hiszem jó fej, mert nagyon sokat van velem,  és gyakran megsimogat. Anya és Apa nem simiznek, mert ők még nem látnak engem. Csak azt nem értem, hogy miért nem látnak, ha mindenki más lát. Alig várom, hogy megismerjem őket. Ábristól tudom, hogy jó fejek.
Egyre szűkebb itt a hely, így lassan kinövöm és akkor elköltözöm innen. Talán oda, ahol mindenki van! Ábris, Anya, Apa, Papa és a Mami.
Még nem tudom, hogy ők is Manók- e, de nagyon remélem, hogy azok. 



11 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Szerettem Manót olvasni. Jó, hogy ilyen nagyszülei esznek. Anyukája szép kismama, a bátyuskája meg csak viseljen gondot rája!

Györgyi írta...

Kíváncsi leszek , hogy a két fiú hogy jön majd ki egymással! Remélem jó testvérek lesznek !

natimama írta...

Elképzeltem amit leírtál. Felér egy esettanulmánnyal.

Mamka írta...

Nekem is könnybelábadt a szemem....:drága kis Manók! Az enyémek itt voltak tegnap,itt aludtak-ez olyan finom.:)
Drága kis elsőszülötteknek valahogy több elvárás jut sokszor....Jó lesz Manókának itt kint-is.

Györgyi írta...

Nati!
Olyan mintha nem is pedagógus lenne az anyukája. Esélyem sincs a meséimmel a technikai kütyük mellett. Hihetetlenül pasis természete van Ábrisnak. Ha a földön hasalok és autózunk, akkor kicsit ott marad játszani. De több időbe telik feltápászkodnom, mint amennyit hajlandó velem maradni és játszani. Csak nézem az unokáidat és mosolygok, hogy ilyen jó gyerekek is vannak. Igaz az ő szüleik nem adnak a kezükbe divatos kütyüket. Ők veletek játszanak.

Györgyi írta...

mamka!
Én is imádtam a Mamáéknál aludni. Nem volt annál jobb dolog a világon, mint náluk lenni.
Kíváncsi leszek , hogy most milyen lesz amikor külön lakunk. Bár mindenki azt mondja, hogy az én igazi időm a gyerekeknél a kamaszkor. Robi viszont a kicsikkel van jól el. Így kiegyenlítődnek a dolgok.

Katalin írta...

Boldizsár Ildikó, kérte, hogy mutassunk fotókat a boldog pillanatainkról. Idemásolom neked, amit írt róla. Ír egy könyvet most az Életválságok meséi címmel.
Azt írja, a küldött fotóinkat nézegetve "azt kerestem, mi bennük a közös. Mert bár mindenki a maga módján boldog, felfedeztem közös vonásokat: önfeledtség, ragyogás, emelkedés, kinyílás, végtelenség, a fény és az élet felé fordulás, fényben levés, megérkezés, „horizonton túliság”, a pillanat megragadása, élet és halál összeérése, a távlatok megnyílása…
Épp ezektől van elzárva az, aki életválságban van. A mesék szempontjából az életválság nem más, mint egyfajta hiányállapot. Az ember átmenetileg elzáródik a boldogság forrásától, s pontosan azt nem tudja, amit ti ezeken a képeken (a hősök pedig a mesékben): boldognak lenni. Mindannyian hordozunk életsebeket, amelyek nem mások, mint kisebb-nagyobb foltok a boldogság-mintázatunkon, soha el nem tűnő, fel nem szívódó, el nem vakarható foltok. De súlyosabb esetben sajnos nem csupán időleges elzáródásról van szó, hanem a boldogságra való képtelenségről. Ennek rendezésében is tudnak segíteni a mesék.”

Azt érzem, nem vagy boldog, pontosabban nem engeded meg, hogy boldog légy. Olyan életsebeket hordozhatsz (nem tudom), amiktől azt gondolod, ha mások másként tennének ezt azt , akkor boldog lennél. De hát – szerinted – nem teszik, amit szinted tenniük kellene: azt gondolod Isten süket, az unokád nem úgy szeret, a pocaklakót nem úgy szeretik, általában az embereke egymást nem úgy szeretik ahogy neked – szerinted – jó lenne. De nézz mögé néha: vannak dolgok, amik tanítani akarnak, ha nem úgy állnak sort, ahogy te képzeled jónak

Györgyi írta...

Sok igazság van abban amiket írsz. Nem vitatkozom. Átgondolom és amiről azt gondolom majd, hogy azonosulni tudok vele azt hasznosítom. Köszönöm , hogy ilyen jókat írsz.
Most azt mondod megint udvariaskodik. Igen, hisz túl hosszú lenne indokolni, tudálékosnak hatna a vita és tagadásnak. Vannak dolgok amikről másként gondolkozom. a POCAKLAKÓK HELYZETE MINDIG KIAKASZT. MÉG NEM KÉPESEK MEGVÉDENI MAGUKAT, HA NEM JÓL BÁNNAK VELÜK!
/Bocs beragadt a billentyű. Jól látod most valóban nem érzem magam boldognak. Azonban sokat dolgozom azon, hogy idővel az legyek. Nem a sült galambot várom. Átalakítom az életem és igyekszem kihozni belőle a maximumot. Jelenleg millió gond és nehézség vesz körül. Egyenként veszem őket számba és oldom meg a feladatokat.Fáradt vagyok és elgyötört. Dolgozom, mellette egy életet pakolok össze, közben főzök , unokázom, és igyekszem megtenni amit tudok. Nekem ez most bőven meghaladja az energiáimat. Ilyenkor morcosabb vagyok és elégedetlen. Leginkább magammal, de szó se róla a gyerekeimmel is. Így normális, mert nem vagyok szent. Jelenleg az van, hogy miattuk kell költözni megint. Két évente ez a feladat embertelenül megterhelő. Ha most azt mondod én mentem bele abba, hogy kipróbáljuk az együttélést azt válaszolom igazad van. Azonban nem tehettem mást. Akkor azt hittem jó lesz. Tévedtem.
Ráadásul most nem sértett vagyok, hanem iszonyatosan dühös. Magamra, mert rossz döntést hoztam három éve.

Györgyi írta...

Ja és még egy. Az unokám nem az én felelősségem. Mostantól könnyebb lesz szeretnem, mert nem látok majd olyan dolgokat amik nem rám tartoznak. Amúgy ő egy igazi kis kos. Én pedig nyilas vagyok. Nem igazán kompatibilis a két jegy. Anyám bak volt. Úgy tűnik ez karma. Tanulnom kell a makacsság és konokság elviselését.
Mostantól csökkentett óraszámban teszem mindezt. Így sokkal könnyebb lesz.
Ábris a következő feladatok elvégzésére immunis: Gyere ide légyszíves, kérem szépen, nem szabad. Magyarul a direkt közlésekre allergiás. Én pedig pont így működöm. Tehát kudarcra ítélt vállalkozás a kommunikációnk. Kölcsönösen nehezen viseljük egymást. Ez van. Elfogadom, de mocskosul fáj, hogy így van.

Györgyi írta...

A távolság mindent megszépít. Talán nekünk is erre van szükségünk.

natimama írta...

A távolság mindent megszépít.

Ágnesem kipróbálta mindkét élethelyzetet: unokázott együtt-élve, 24 órán keresztül (szinte), most pedig távolról. Azt mondja ez utóbbi teljesen MÁS. Jobb.

Kíváncsian várom a Te tapasztalataidat is.