2016. augusztus 23., kedd

Anyánál voltam látogatóban



Mostanában valahogy bent ragadnak a szavak és elgyöngítenek. Éreztem, hogy vágyom anyámra és a vele való beszélgetésre. Hiányzik a józansága, bíztatása , keménysége, mindent átható ereje és a szívmelege.
Így fogtam magam és elmentem hozzá egy kis tarcspartira. Csend, béke és nyugalom fogadott. Leültem a szokott helyemre és csak néztem. ahogy Robi a virágokat rendezgeti, kicsit seretepertél és szöszmötöl. Közben hagytam, hogy a szívem is odaérjen hozzánk. Majd lassan elkezdtek belsőmben ömleni  a szavak. Elmeséltem anyának , hogy mennyire megöregedtem és már nem vagyok a régi. Először csak a lábam lassult le, de mára a szívem is mintha csendesebben verne. Valahova eltűnt belőlem a  lelkesedés és a problémák megélése túlsúlyossá vált. Ahogy ott ültem és meséltem neki a gyerekekről, az új házról, a terveinkről, a millió kudarcról mi mostanában ér éreztem, hogy fogja a kezem és bátorít.
-Puttyos fel a fejjel! Majd megoldódik minden, csak most ne hagyd el magad!
- De Anya! hidd el nem teszem!
-Dehogynem fiam. Most pont ezt teszed. Itt ülsz és nyafogsz. Pedig csak rajtad áll, hogy elérd a célodat. Hiába meséltem, hogy mi minden akadály zárja el az ehhez vezető utat. Ő csak mosolygott kivételesen nem kiabált, csak csendesen korholt. A gyerekek problémái már nem a te gondod. Az ő életük, hagynod kell őket élni, úgy ahogy nekik jó. Te pedig végre törődj magaddal!  Hisz annyi minden terved vár még megvalósításra. Ideje lenne felállni és csinálni azt, amiben jó vagy!
-Anya! Én annyira de annyira elfáradtam.
-Nem kétlem, hogy így van, csak most nincs lehetőséged a fáradtnak lenni. Szedd össze magad és irány az élet! Képes vagy rá.
Miközben ezeket mondta érzetem, hogy a keze erővel tölt fel. Simogatása, szavainak magabiztossága életre maszírozott. Már tudtam, hogy megint igaza van. Nem hagyhatom el magamat. Az a dolgom, hogy a rám bízott dolgokat elvégezzem, hisz nem véletlen hogy én kaptam ezeket a feladatokat. Arra tanított, hogy sose adjam fel!
A könnyek elmaradtak., hisz nem volt miért sírni. Anya megint a helyes útra terelt. Csinálni kell a sorsot nem hibáztatni.   A sorsom én magam vagyok. Így a felelőség, hogy miként alkítom, csak és kizárólag az enyém. Ahogy a munka közben elkövetett hibák is  az enyémek.
Észrevétlenül a nap is kicsit lejebb kúszott. Idő közben Robi is visszatért a sétából, hogy mikor ment el, azt észre sem vettem. Csak azt, hogy mellettem ül és a kezét szorongatom. Valamit sikerült megértenem. Anya erős kezét ma a párom vette át. Ő az, aki megtart és segít. Akár még abban is, hogy időnként elvisz anyámhoz, hogy emlékeztessen arra , hogy mi dolgom e világban. Annyira önfejű vagyok, hogy még mindig csak tőle fogadom el az útmutatást.
Lassan felkászálódtam. Elköszöntem a szeretteimtől és beszálltam a kocsiba. Még visszanéztem egy pillantra, hogy minden rendben van - e.
A virágok szépen elrendezve vigyázták az ott alvók békéjét. A sötétséget pedig a pislákoló mécsesek lágy fénye tette szerethetővé és megnyugtatóvá.
 Beesteledett.
Robi is elköszönt
-Szia Nagyi!
Én pedig csak annyit mondtam:
- Vigyázzatok egymásra! Majd jövök.
Anya, Mama, Papa és Titi ott maradtak. örökre. Ahogy a múlttól ez várható, mert
velünk marad  és bármikor megtalálhatjuk benne szeretteinket, életünket, önmagunkat. Visszatérhetünk hozzá és tanulhatunk belőle életünk végéig.

8 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Tetszik ez a "példabeszéded" is... Megpróbáltam a helyedbe képzelni magamat, bár nekem nincs ilyen szilard "támpontom", akihez fordulhatnék szorult helyzetben.
"Csinálni kell a sorsot nem hibáztatni. A sorsom én magam vagyok" Jó lenne végre megvalósítani!...

Györgyi írta...

Az elmélet mindig könnyebb, mint a gyakorlat.Példabeszédet monmdani könnyű, de úgy élni ahogy helyes no az már emberes feladat. Legfalább az elmélet meg van. Az is egyel közelebb visz a megvalósuláshoz.

Katalin írta...

https://www.facebook.com/gondolatokneked/photos/a.958689037560796.1073741828.958496564246710/1033845830045116/?type=3&theater

Györgyi írta...

Katalin!
A halála után sokáig nem hallottam a hangját. Eltompított a harag , a sértődöttség és a gyász.
Azt hiszem valahogy így lehetett vele ő is. Egészen addig míg meg nem bocsájtottunk egymásnak.
Bőven volt mit, így az idő is ennek függvényében haladt.
Egy iodeje kibékültünk egymással. Nem mindenben. Az viszont nagyon jó, hogy ma megint mellettem áll. Segít , ölel, szíd ha kell.
Az is lehet, hogy az öregedés hozza el számomra ezt a nyitottságot . Ha így van, akkor örülök annak, hogy öregszem. Mire meghalok talán megtanulok rendesen megbocsájtani.
Ő úgy ment el, hogy nem tudott. Vajon most is szenved ettől? Ha igen akkor az igazságtalan. Szenvedett eleget. Végre békére kéne lelnie!
Ha van reinkarnáció izgalmas lenne tudni, hogy miként jön vissza?
Az biztos, hogy bármilyen nehéz is volt a kapcsolatunk nagyon hiányzik.

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Katalin írta...

Reményik Sándor
Csak egymáshoz
"Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karon fogna szépen, szelíden -
Nem is karon, csak kézen fogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -
Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz."

Györgyi írta...

Drága Katalin!
Nagyon szép vers. Igazán lélek közeli. Köszönöm.
Pontosan érted érzed mi van velem most.

Katalin írta...

sokszor visszajövök, újra és újra elolvaslak, szép

1és eljátszok a gondolattal, hogy ha az Anya szó helyett ATYA-t mondasz, milyen szép imádság