2016. június 24., péntek

Vallomás



Menyasszonyok látványából az idén bőven jut nekünk. Ennek kapcsán kénytelen voltam átgondolni, hogy miért csinálom azt, hogy megígérem, hogy elmegyek az esküvőre, majd vagy megbetegszem az utolsó pillanatban, vagy lemondom a részvételünket valami komoly indokra hivatkozva.
A történet talán a gyerekkor első esküvőjén kezdődött. Keresztanyám volt az ara én pedig 5 éves lehettem. Vágytam nagyon arra hogy koszorúslány lehessek. Szép rózsaszín tündérruhába képzeltem magamat és bizony Csipkerózsika legszebb pillanatai sem vették fel a versenyt az álmaimmal. Anyának meséltem is erről sokat. Eleinte finoman ejtette a témát. Majd egyre türelmetlenebbül tért ki a válasz elől. Végül az ölébe vett és elmagyarázta, hogy nem lehetek koszorúslány, mert az a menyasszony ünnepe és a szépségről szól. Arról a pillanatról ami csak tökéletes lehet. Nem igazán értettem meg, hogy mi közöm ehhez? Majd nagy nehezen elmondta  anya, hogy egy esküvőn senki sem szeretné látni azt, hogy bizony az élet nem tökéletes. Hisz ha én ott lennék akkor mindenki csak azt nézné, hogy milyen is vagyok és elvonnám a menyasszonyról a figyelmet. Ráadásul nem szép lennék, hanem sajnálnának. Anya ezt azért mondta, mert mélyen hit abban, hogy idejében fel kell fognom, hogy az emberek mindig másként fognak rám nézni és bizony sokaknak zavaró lesz amit látnak. Nagyon sírtam, mire közölte, hogy egy bátor ember nem sír emiatt. "Még az hiányzik, hogy gyáva legyél, akkor biztos eltaposnak majd."- mondta.  Végül nem vettem fel a tündérruhát és neki hála igazából ruhába sem bújtam onnantól fogva. Majd az élet tréfájaként anya  nagy meglepetésére menyasszony lettem. Természetesen nadrágban mentem férjhez és tündérek nélkül, titokban. Annyira titokban tettem mindezt, hogy még magam sem vettem róla tudomást. Így szépen csendben elváltam. A családi eseménytár következő esküvője eseménytelenül telt szürkén. Újból én voltam a menyasszony és anya valahogy annyira szeretett volna megfelelni a világnak, hogy engem sikeresen elrejtett a saját esküvőmről.
Láthatatlanul voltam jelen. Még a menyasszonyi torta atrakciónál is egyedül voltam. A násznép és a család jól érezte magát. Ettek, ittak,  dajdajoztak, ahogy kell. Én pedig elbújva sírtam. Utáltam az egészet úgy, ahogy volt. A következő esküvő az unokahúgomé . Anna tündérlányként ragyogott . Imádta. Engem pedig anya megkért, hogy bújjak el, mert mi van, ha kiderül a násznép számára, hogy,  Anna az enyém. Ez az ő keresztlányának az ünnepe és nem tehetem azzal tönkre, hogy az én ölembe szalad a tündérlányom és mindenki lát majd minket. Elbújtam, mert ezt várták tőlem . Naná hogy sírtam. Zozival a pocakomba nem voltam esztétikus látvány az embereknek, így hazaküldtek, hogy pihenjek. A párom és a lányom maradhatott.  Azt hiszem azon az éjszakán váltam magam előtt Quasimodóvá. A sors iróniája, hogy Zozó onnantól kezdve alig nőtt, majd megszületett anyukája kicsinyített másaként. Aznap mi nagyon egyek lettünk.
Anyám már rég meghalt. Vele eltemethettem volna a negatív énképemet is, de sajnos nem így lett.
Már tudok szép lenni és nő lenni, sőt ruhát is felveszek már.  De esküvőn nem vagyok képes gondtalanul megjelenni. Olyankor a rém kibújik belőlem és csúnyának, oda nem illőnek Shreknek érzem magam.
Így, ha tehetem elmenekülök az esküvői jelenlét elől.
Az idén sokat futok. 

20 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Drága Györgyi, nagyon megindító volt, főképpen azért, mert egyáltalán nem kerested a megindítást, hanem csak a tényeket, melyek önmagukért beszélnek az emberi, sokszor nem is tudatos kegyetlenségről...
Ölellek szívből.

Györgyi írta...

Rózsa Kedves!
Az idén sok esküvő van nálunk. Döbbenten tapasztaltam, hogy menekülök előlük. Szokásomhoz képest a miérteket kerestem. Azt a választ adtam kimondott és kimondatlan gondolataimra.
Egy anya emléke örök és meghatározó. Azonban nem mindig szépítenek meg mindent a múló évek.
Mindentől függetlenül nagyon hiányzik még ma is.
Az én anyám egyéniség volt. Akkor se és most se idealizálható.

Márta írta...

Rózsák között látlak, némelyik sárga, másik habos fehér. Szíveddel láttatod magad, s ez a legnagyobb kincsekkel felér!

Györgyi írta...

Márta!
Gyönyörűek, kedvesek a soraid.
Köszönöm.

kovtama írta...

Rossz volt ezeket a sorokat olvasni, de még erről is valahogy szépen írtál. <3 Én nem tudtam volna.

Györgyi írta...

Tami!
Sajnálom, hogy rosszat írtam. Az élethez ez is hozzátartozik, bár jobban szeretek szép dolgokról mesélni.

Holdgyöngy írta...

Számomra a legszebb, hogy ép lélekkel lettél felnőtt, s mindannyiunkra a szépet sugárzod.

natimama írta...

SOHA nem értettem, miért van benned az a quasimodó-érzés (de még csak megfogalmazni sem tudtam volna, mi is ez benned). Sosem láttalak sem kicsinek, sem másnak, mint a többi embert. Sőt!
Kellett hozzá ez az írás, hogy (legalább) megértsem...

Igaza van Holdgyöngynek. Szép a történetben, hogy ép lélekkel tudtál felnőtté válni.
De számomra legszebb az, hogy édesanyád genetikája, az ő keménysége olyan szülői örökség, ami segít túlélni, túllépni.
Még Györgyi nénin is... ♥

Kimondhatatlanul SZERETLEK! ♥♥♥♥♥♥♥♥

Márta írta...

Milyen jó, hogy lehetőségünk van, arra, hogy gyerekeinknél, unokáinknál mi már ne kövessünk el olyasmit, ami fájdalmas volt számunkra valamikor.

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Györgyi írta...

Kedves Barátaim!
Köszönöm, hogy értőn olvastatok. Sokan tudjátok, hogy vannak ebben a blogban néha olyan írások, melyekben próbálok rendet teremteni magamban. Könnyebb így írásban ezt átgondolnom. Szükségem van visszajelzésre , melyeket tőletek kapok. Nati zseniálisan ráéreztél a problémám lényegére. Igen néha látom érzem magamban anyám erejét és megijedek tőle.
Szépen nyomon követhető tíz év írásaiban a gyászműködési mechanizmusa. Most elérkeztem végre az elengedéshez. Itt volt az ideje.
Sajnos a megbocsájtás magas szintjéig még nem jutottam el. Talán nem is fogok!
Biztosan lesznek még ehhez hasonló vallomások, mik az utókor számára talán kapaszkodót adnak majd.
Elsősorban a saját gyerekeink lesznek azok akik számára ezek a történetek magyarázatot adnak a múltra, erőt a jelenre, bölcsességet a holnapra.
Persze a bölcsesség eléréséhez még nekem is hosszú az út. Remélem egyszer elérek odáig!

natimama írta...

Ne félj ettől az erőtől. Te másképp használod... élsz vele.

Pont ettől szívszorítóan szép ez a történet. Minden szomorúságával együtt. ♥

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Márta írta...

Katalin!
Nem, nem!
A saját boldogságunk a tét!!!

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Györgyi írta...

Katalin! Értem a soraid mögött rejtőző kimondatlan szavakban rejtőző fájdalmat.
Beszélgettünk már többször róla. Talán a vágyaidat is látom. Az unokád szeretetében minden eddigi örömátadásod megvalósul.

Márta írta...

A teremtő egyetlen életet adott nekünk, abban mi vagyunk a főszereplők. Adományaival jól, rosszul sáfárkodunk, s boldogulunk, vagy sem. Egyet nem tehetünk, nem becsülhetjük alá életfeladatunkat!
Rajongva szeretem unokáimat, gyermekeimet, de nem vagyok kevesebb, nem vagyok mellékszereplő. Az életben játszott főszerepünkkel adunk mintát, a szépség, jóság, a teremtett és a természetes világ ajándékainak elfogadására, becsülésére "nevelhetjük" szeretteinket.
Nekem minden nap szeretnem kell magamat ahhoz, hogy élni, lépni, tenni legyen erőm.

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Márta írta...

Katalin kedves!
Nehogy elromoljon a napod.
Nekem az egyik legfőbb tanulás az volt, hogy NE szóljak bele.
Lányom és férje, három gyereke nagyon közel áll hozzám. Mindenben számíthatnak rám, egy dolgot kivéve nem adok életvezetési tanácsot, mert az ő életük és egymást választva úgy élnek, ahogy nekik jó.
Én az anyukám fizikai segítségére mindig támaszkodhattam, de lelki téren nem "passzoltunk". Valahogy nem tudtam elég jó lenni! (Halála után mesélte barátnője, hogy mennyit dicsért engem, jó lett volna inkább tőle hallani.)

Saját utas vagyok.
Más értékrenddel, nem jobbal, sem nem rosszabbal - mással.
Nehéz éveink voltak egymással, feszültségek, fájdalmak - ha valamit tanultam az életemben éppen az, hogy ne szóljak bele gyerekeim választásába, kivéve, ha ők fordulnak hozzám.
Amit adhatunk a feltétlen szeretet, és bizalom.
Gyerekeimért, unokáimért mérhetetlenül hálás vagyok, és kimutatom.

Nem volt egyszerű az életem, szüleim elfuserált házassága benne volt mélyen válásaimban. Mostanra persze "könnyű" okosnak lenni (pláne, hogy nem is vagyok az), hibáinkat magunknak kell megbocsátanunk. Nehezebb, mint mások hibáinak elviselése, hisz magammal a nap 24 órájában együtt vagyok, ha tetszik nekem, ha nem.

Ölellek.