2016. június 14., kedd

Furcsa Borcsa és a virágok


Chagall nő alakja pont olyan, mint amilyennek magamban elképzeltem Furcsa Borcsát.


 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis boszorka. Úgy hívták, hogy Furcsa Borcsa. Ismerte az erdõk és a rétek minden virágát. Tudott zöld mohából ágyat vetni, nedves fából tüzet rakni, félõs gyíkkal beszélgetni, lapulevélen csónakázni, nádirigókkal égre szállni. Volt Furcsa Borcsának egy akkora piros kalapja, mint a lekvároslábas. Télen-nyáron friss virág virított rajta, de nem úgy, mint más kalapon, odatûzve, hanem gyökeresen, bimbósan, nyiladozva, mint a réten. Ebben a kalapban szállt Furcsa Borcsa az erdõk és a rétek felett, és virágot ültetett. Mindig ugyanazon az úton szállt, az erdõk és a rétek kertésze volt. Ám egy nap letévedt a megszokott légi útról, s egy tornyos város fölé keveredett. Még sohasem látott ennyi tornyot. – Szép, szép ez a sok torony, de azért elkelne itt egy kis zsálya, sáfrány, barátszegfû, vadrezeda, ezerjófû, ligetszépe, kék szarkaláb... – Állj! Kérem az útiparancsot! Neve? – állította meg egy torony kongó hangja. – Furcsa Borcsa. – Foglalkozása?  Furcsa Borcsa – Erdõk-rétek kertésze. És boszorka. – Hová megy? – Talán arra... vagy amarra... – Ostobaság! Honnan jön?! – ... Talán arról... Vagy amarról... – Mi az?! Maga csak röpköd itt összevissza?! – Nem összevissza, kérem szépen! Mindig elõre! Szállok, mint a madarak. – Mire jó az a sok röpködés?! – Virágot hozok-viszek, gyûjtök, ültetgetek. – Kinek gyûjti?! Hova ülteti?! – Például ide, a maga kõcsipkéjére! – Hozzám ne nyúljon! – Nézze ezt a szép futókát... magának adom, hogy a kõ- szíve meglágyuljon! – Vigye innen a futókáját! Ó! – a torony hirtelen megenyhült, mert Furcsa Borcsa megsimította kezével, s a futóka megcsiklandozta a levelével. – Ó... nem is rossz... – Most egy szép nyári hérics a kõpárkányára?... – No nem bánom... – Egy pitypang a kõoroszlánra!... A torony már mosolygott: – Egész kedves... – Egy kövirózsa a vízköpõre! – Elragadó!... – ujjongott a torony. És mialatt a kongó torony az ajándékba kapott virágait csodálta, furcsa Borcsa észrevétlenül odébbszállt. Ha öreg tornyok között jártok, s a kõcsipkék közül virá- gok integetnek felétek, Furcsa Borcsa virágai azok. Talán magát Furcsa Borcsát is meglátjátok, amint ültetget a lekvároslábasnyi piros kalapjában, amelyen télen-nyáron élõ virágok virítanak.

/Döbrentei Ildikó meséje/


7 megjegyzés:

natimama írta...

Óóóhhh, ez jólesett! :o))

Holdgyöngy írta...

Álmodozol? S csatlakozom Natimamához, akit hiányolok általában.

Katici írta...

Aranyos!!! :)
Szerencsére felénk is járt Furcsa Borcsa, csak eddig nem tudtam, hogy Ő volt. Most már mindig eszembe fog jutni, s tudni fogom, kinek kell hálásnak lenni a virágokért a kőrengetegben :)))

Györgyi írta...

Talán nem véletlen, hogy ez a mese nagy kedvencem. Ha tehetném az egész világot beborítanám virágokkal. Bár ha így lenne, már nem is lenne annyira szép, hisz jóból is megárt a sok. De meseként elbűvöl ez a lehetőség.

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Györgyi írta...

Katalin!
Imádtam mindig ezt a mesét. Talán azért amiért a virágokat is. Könnyed játékos, színekkel telt világ ami muzsikára ébreszti a szívem. na ez egy igazi "Györgyis" túláradó gondolat lett. Bocs.