2016. június 7., kedd

Az erőről csak úgy.


Mi az erő?
No nem fizikai értelemben, hanem lelkileg? Az elmúlt három évben ezen a kérésen vívódtam magamban. Mikor vagyok erős? Ha ragaszkodom a vélt vagy valós igazamhoz, vagy ha vállalom a annak ódiumát, hogy bíz az én erőm egy hangyáéhoz képest is viszonylagos. Függ a napom hangulatától, a hitemtől, az egészségi állapotomtól. Az erő ami bennem van nézőpont kérdése.
Isten ereje  ?
Istennek az ereje állandó vagy az is sok változós?
A hitemtől biztosan függ az ő ereje. Ha másért nem is az önszuggesztió miatt.
Felmerült bennem a motiváció szerepének jelentősége is. Egy motiválatlan ember tud lelkileg erős lenni? Szerintem nem.
Végül is ezekre a kérdésekre mindenkinek más más válaszai vannak. Az erő  egy olyan képesség ami bennünk van. Velünk született tulajdonságaink együtteséből is fakadó képesség, de fejleszthető tulajdonság is egyben.
Az egész gondolatmenetet Erős Zsolt erejéről, vagy gyengeségéről való filozofálás juttatta eszembe. Erős  hős volt, vagy inkább gyáva? A hegyek mámora azaz oxigénhiányos állapotú agyműködés volt az ő igazi választása. Valóban a fellegek fölött járt. A két gyermeke volt a földi valóság, a hegy pedig a racionális léttől való távolmaradás színtere. Ő nem a családot választotta, hanem az álmokat, víziókat,
Az igazi erő ahhoz kellett volna, hogy vállalja a mindennapok megpróbáltatásait, a folyamatos készenlétet, a mindenkori önzetlenséget.
Ehelyett  elmenekült. Illúziót kergetett a felhők felett járt.  Azt képzelte,  hogy annyira erős, hogy legyőzheti a hegyet, az isteni erőt és a fatumot egyszerre
Nevezhetjük kontroll nélküli egonak.
 Hát ez bizony nem erő, hanem felelőtlen, öntelt kivagyiság.

19 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Sok kérdést felvet a bejegyzésed (bár nem tudom, ki E. Zs., de gondolom, alpinista)
Nagyon egyetértek a motivációval! Csodákra képes!
Vészhelyzetben (hányszor volt alkalmam kipróbálni!) nem is sejtett lelki és testi erőre vagyunk képesek.

Mit gondolsz az erő és a bátorság összefüggéséről? Nekem az öngyilkossággal kapcsolatban jut sokszor az eszembe.

Györgyi írta...

Rózsa Kedves!
Bizonyos fokig hatalmas lelkierőre van szüksége annak, aki eldobja magától az életet. Bár az aki ezt teszi az általában. vagy beszámíthatatlan állapotban van, vagy sokkosban. Rengeteg érzelemre van szükség ahhoz, hogy valaki ezt tegye. Az érzelmek pedig eredendően kiszámíthatatlanok, tervezhetetlenek. Lelkierőre akkor van szüksége egy öngyilkosságra készülő embernek, ha nem érzelmi döntés hoz, hanem értelmit. Ugyanis akkor meg kell harcolnia önmagával. Az észnek győzedelmeskednie kell az emocionális gondolkodás felett. Azokat az embereket tartom gyengének akik szuicid / öngyilkossági hajlam/gondolkozást örököltek. Ők nem küzdelem eredményeként lesznek öngyilkosok, hanem öröklött viselkedésminta folyományaként, vagy bizonyos kémiai vegyületek hiánya miatt. Kimutatott tény, hogy a szerotonin hiány depressziót okoz. Az ilyen embereknél megelőzhetőnek tartom az öngyilkosságot kellő orvosi kontroll elvégzésével. Bár a tudomány még nem minden esetben tart ott, hogy az agyi működéseket időben felismerje. Összességében nem erő, vagy gyávaság kérdése számomra az öngyilkosság. Vannak olyan esetek amikor még jogos döntés is lehet.

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Györgyi írta...

Ha azt mondom, hogy mindkettő, akkor talán közel járok a megoldáshoz. Azt tanulták a szüleiktől, hogy az időseknek át kell adniuk a helyüket a fiataloknak. Ehhez , hogy ezt véghez vigyék pedig erőre és szeretetre volt szükségük. Erőre, hogy szembe menjenek az életösztönükkel. Szeretetre, hogy gondoskodjanak a gyerekeikről, a fiatal generációról. Állatoknál ez egy szokványos viselkedés. Ők ösztönből önzetlenek, vagy pont az ellenkezője. Önzők annyira, hogy a fajtájukat erősnek, életképesnek tartsák fenn!

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Györgyi írta...

Lassan kimegy belőlem a pánik. Elsőre rémisztő volt szembenézni azzal, hogy akár mindenünket elveszthetjük, mert valahol valamikor rossz döntéseket hoztunk. Majd mikor az ember szembenézet képzelt félelmeivel, kiderült, hogy nem is annyira félelmetesek és ha nagyon akarjuk akár képesek vagyunk legyőzni az akadályokat.
Az utolsó mondatoddal fogalmaztad meg a mostanában oly sokat átgondolt problémám lényegét. A védekezés nem lehet életforma. Nem félhetek egyfolytában, hogy mi történik, ha hibázom? Mert tetszik vagy sem, de hibázunk. Túl kicsi vagyok a páncélok viseléséhez. Így nem ez a fő irány.
A szabad akaratban hiszek és annak a lélek és életformáló erejében. Ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy ez a szabad akarat mások életére hogy hat? Tiszteletben kell tartani a szeretteink és a társunk életét. A szabadság ha vérrel vívható ki már nem is olyan igazi szabadság.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Azt hiszem, hogy az előző generációk sorának nőtagjaiba belenevelték az ALKALMAZKODÁS örök törvényét. Többnyire háttérben kellett maradniok, előre engedve férjet, gyereket. A mostani női generaciok kezdik feltenni a ti kérdéseiteket, többnyire bizonyos kompromisszumra készen. Különben a bűntudattal kell fizetniök...

A bátorsággal kapcsolatban vetettem fel az öngyilkosságot. Van, aki azt tartja, hogy megfutamodás, többnyire "gyáva", önző lépés, hogy nagyobb bátorság kell az élet elviseléséhez. Én azt hiszem, hogy nagyon nagy bátorság kell ahhoz a lépéshez, melyből nincs visszaút. Amíg élünk, mindig remélhetjük, hogy valamiképpen megoldódik a problémánk, hívők akár isteni beavatkozaában is reménykedhetnek, a nem hívők akár a véletlenben is...

Györgyi írta...

Az öngyilkosság az egyén döntése az életéről. Az övé tehát joga van rendelkezni felette.Ha nem tisztelem a döntését őt magát sem tisztelem. Elfogadnom nem kell, mert az már rólam szól és nem róla. Az emberek hajlamosak arra, hogy ítélkezzenek egymás döntésének helyességéről, vagy helytelenségéről, de senki sem él a másik ember bőrében. Ezért szerintem meg lehet nézni a miérteket, de nem biztos, hogy az adott válaszok az igazságra feleletek.Az élet tisztelete néha a halállal fejezhető ki. Az öngyilkosság elítélése a saját kudarcunk beismerése miszerint nem vagyunk képesek a bűntudatunkat feldolgozni, ezért a felelősséget áthárítjuk a másikra. Pedig azzal, hogy döntött az életéről és kioltotta azt ő vállalta a döntésének véglegességét.

Györgyi írta...

Életem két nagyon szeretett és meghatározó embere lett öngyilkos. Az egyik a nagymamám aki gyógyíthatatlan beteg volt és nem akart terhére lenni a szeretteinek, a másik az első nagy szerelmem aki egy végzetes hibáját nem tudta önmagának megbocsájtani. Mama 80 éves volt mikor meghalt. Végig csinálta az életét és úgy döntött méltó halálra vágyik. Elfogadtam , hogy így döntött. A szerelmem 28 éves volt. Komoly, intelligens felnőtt férfiként vállalta, hogy nem tud megbocsájtani magának. Megbocsájtás nélkül örök fájdalom az élet. Ha úgy érezte, hogy ő nem tud így élni tiszteletben tartom a döntését. A fájdalom amit a hiánya itt hagyott az enyém. Tanultam belőle. Büszkeségből sose hagyok azóta magára senkit. Még akkor se ha indokolt lenne. Ez az odafigyelés segített a pályámon.
Érdekes, hogy milyen messzire jutottunk az eredeti témától. Bár magamban azt gondolom, hogy Erős Zsolt is az öngyilkosságot választotta. Csak az a baj, hogy másokat is magával sodort a döntésével.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Kedves Györgyi, tetszettek pontos elemzéseid! Hiába, ilyen az igazi profi pszichológus!
De vajon milyen cipőben jár a suszter?...
Kívánom, hogy mindig ragyogó, szép legyen a cipője!

Holdgyöngy írta...

Tegnap óta piszkált valami, aztán eszembe jutott:
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.
Arany János
Bár, amiről te írsz a lelkierő. Azért ezeknek a hegymászóknak hatalmas akarat kell, hogy végigjárják az útjaikat. A körülményeik néha embert próbálók. Erős Zsolt esete a sors kérdését is felveti bennem. Ott volt a balesete, a figyelmeztetés, állj le. Nem tette. Kapott pedig egy esélyt az életre. A felesége is hegymászó, tudta kihez kötötte az életét, kinek szült gyerekeket. Györgyi, ezek az emberek más gondolkodásúak, megszállottak, más célok vezérlik őket. Egyszer a Vendrő Szabolcsot hallgattam a rádióban, ő is fél lábbal ment a Himalájára. Én ezt művészeknél tapasztaltam,már középiskolás korukban kilógtak a sorból. Ugyanakkor az érvelésedet is elfogadom.
Az öngyilkosságról. Barátnőm menye tavaly lett öngyilkos, először kiborult a család, aztán mérlegelték a lehetséges jövőjét. Skizofrén volt, anyai örökségként, aki szintén öngyilkos lett. Aztán belátták még ez volt a legjobb megoldás, bárhogy is fájt mindenkinek.

Györgyi írta...

Holdgyöngy!
Robival mi színházi emberek voltunk, megszállottak , elvontak. Hétköznapi életben nem átlagosan élők. Aztán eljött a családalapítás ideje és megállapodtunk egymással, hogy vagy család, vagy művészet. A kettő kizárja egymást. Ha két ember nem állapodik meg jól a szabályokban és nem írnak közös szabályt ez a vége.
Az árát ennek a mulasztásnak a gyerekek fizetik meg. A feleség azért nem vonható ide, mert ő részese volt ennek a mulasztásnak.
A második baba Erős Zsolt balesete után fogant.
Jogos a kérdés, hogy mi közöm az egészhez? Semmi.
Vagy mégis?
Naponta találkozom gyerekekkel, akiknek a szülei saját egojukat helyezik az ő érdekeik elé és ezzel komoly veszélybe sodorják őket. Fáj látni ahogy a gyerekek érdekeire a felnőttek mennyire nem gondolnak.
Tőlem mindenki olyan álmokat kerget amilyet akar, ha ezzel nem sodor veszélybe másokat.

Györgyi írta...

Rózsa!
A suszter cipője kissé kopott, de erős és strapabíró.
Csak néha fáj benne a suszter lába.
:o)))

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Györgyi írta...

Katalin!
Képtelen vagyok ennyi kérdésre válaszolni. Majd igyekszem időről időre olyan témákat feldobni, ahol apránként feldolgozunk a kérdésekből néhányat.

Katalin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.