2016. január 14., csütörtök

Szavak a szélben


Halkan kattan a zár hallom puha lépteid közeledését. Majd megszólalsz. 
_Halló megjöttem.
A hangod érintése az otthon biztonságát hozza el a szívemnek. Igen. Megsimogatsz és átölelsz már akkor, amikor még nem látlak. A hangoddal teszed mindezt. Csak egy egyszerű halló és számomra kisüt a nap, mosolyra húzódik a szám és ragyogni kezd a lelkem.
A megérkezés valósága már nem tudja fokozni  a megszületett örömérzést.
Az első másodpercek varázsa megkomponálta  a  lélekmuzsikát, ami a beszélgetésünk terjedelmétől függően egy apró dallam, vagy ki tudja, talán egy új szimfónia is lehet. A mai találkozás etűdnyire sikeredett.A szabadság élményünket közösen komponáltuk. Olyan fájó dolgokról beszélgettünk, mit a sokáig elhallgatott és ki nem mondott szavak túlsúlyossá tettek bennünk.  Most, hogy találkoztunk,  utat törtek maguknak az érzéseink és lehullottak rólunk  a  béklyók. Végre szabadon eresztettek minket a saját magunknak teremtett némaságunk börtönéből. Szárnyaltunk a szavak hátán. Meghódítottunk egy új dimenziót és repültünk általuk egyre magasabbra.
Mindkettőnknek nehéz éve volt. Oly annyira nehéz, hogy kerültük a találkozást. Nem akartunk túl nagy terhet pakolni  a másikra  szeretetünkkel, megoldhatatlan problémáinkkal,  fájdalmat sugárzó történetükkel. Így megkövesedtek és belénk maródtak a ki nem mondott szavak. Micsoda útjaink voltak az elmúlt évben?  Mindkettőnknek más- más nyomta a szívét. Talán a fuldoklás volt az egyetlen közös elem bennünk.
Nekünk még ezek a nehéz idők is egyszerre jöttek. Te csak most kezded tanulni a szabadon repülés élményét, hisz a terheid  nyomokban még ma is jelen vannak az életedben. Én egy ideje szabadon repülő madár lettem mert elengedtem magamból a problémáim megoldásának sürgető kényszerét. Most ismét együtt és egyszerre éljük át a frissen szerzett szabadság élményt! 
Ki- ki abban az alakban, amit ép visel. 
Te emberként szárnyalsz egyre magasabbra, én madárként. Az átlényegülés fontos. Nem a test.
Te énekelsz, én repülök.


Madár voltam álmomban,
Fenn az égen daloltam,
Olyan dal volt, amit én még
Addig sosem hallottam.


Madár voltam álmomban,

Házak fölött átúsztam,
Város szélén elfáradtam, 
szépen hazaszállottam.

3 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Szép vallomás. Az a másik, a nem "madár" bizonyára a sorok között is tud olvasni.
A többi meg behelyettesíti a saját "röpülését"...
Legyen gondtalanabb éved!

csigahéj írta...

Rózsa Kedves!
A nem madár nem olvassa ezeket az írásokat. Ő minden rezdülésemet ismerve érzi mindazt amiről itt mesélek. Ettől olyan különleges a számomra. Ritka kincs ilyen embert találni. Szerencsés vagyok, hogy a barátja lehetek.

csigahéj írta...

Sose volt szükség arra, hogy a sorok között olvasson. Nyitott könyv vagyok számára. A fájdalom az egyetlen érzés amiről nem szeretünk egymásnak mesélni. Azt úgyis megérezzük amikor a másik szenved. Most én tudtam segíteni neki. Rajtam senki más nem segíthetett csak én. Nekem azonban ténylegesen meg volt kötve a kezem.