Kis gyerek kis gond, nagy gyerek, nagy gond. Ez a mondás már akkor bosszantott, amikor még csupán pelenkásokat terelgettem. De csak most, kamaszfronton is sajátélményből dolgozva merem kimondani: ez egy baromság. Egyrészt gyerekfüggő: vannak olyan kölykök, akik akár hat hetesek, akár tizenhat évesek, egyaránt aggasztóak. Mások, akik kilátástalan esetnek indultak, az évek során egyre több reményre adnak okot. Mármint magukhoz képest. A gyerekek nagy része egyébként is alapanyagtól függetlenül időnként megzizzen, aztán amikor a szülői idegösszeroppanás már borítékolható, egyszer csak kinövik egy picit a kritikus időszakot.
És itt vagyunk mi szülők is, nem elhanyagolható tényezőként ebben a többgenerációs katyvaszban. Mint ahogy talán sísapkában vagy cicanadrágban előnytelenül festünk, úgy lehetnek olyan korú gyerekeink, akik egyszerűen nem állnak jól nekünk. Én például ragyogtam az első hetek sterilitásában, imádtam az éjszakákkal egybemaszatolt nappalokat, a fürdetésre alkalmatlan fürdetőkrém állagát, a tejfoltos pólókat, és sajnálkozva néztem le zsíros hajú, karikás szemű, terheságyi depressziótól sújtott sorstársaimat, akik átmenetileg igen szarul festettek az anyaszerepben. Teltek a hónapok, az anyaroncsok egyre kisimultabb vonásokkal üldögéltek a homokozó szélén, s ahogy ők virágzásnak indultak, én egyre pocsékabbul éreztem magam, s nagyjából az aktuális kétévesem éntudatra ébredésekor vesztettem el végképp önmagamat.  Majd következtek a boldog ovis évek, én voltam a legfittebb fittanyu, egészen az iskola megkezdéséig, amikor egy tolltartónyi ceruza kihegyezése is komoly lelki problémát okozott, nemhogy a félévi szülői értekezlet éber végigülése sírógörcs nélkül. Aztán ez is elmúlt, és a rettegett kamaszévek egyszer csak beköszöntöttek, nagyjából váratlanul.
 Még nem sejtettem, hogy éppen valami végérvényesen véget ér azon a júniusi hajnalon, amikor Szendvicsgyerek a nyakamba borította az általa készített forró kávét,
Mama, ébredj, indulnunk kell a reptérre!
 A hajnali repülőtéren számot vetve érzéseimmel arra jutottam, hogy rettegek az elválástól, másrészt boldog vagyok a rám szakadó szabadságtól: hetekre megszabadulok a büdös lábaktól, a számítógépek előtti tombolásoktól, az iskola igazgatóknál tett gyalázatos fellépéseimtől, a családi csatamezőn elszenvedett megalázó vereségeimtől, s átmenetileg csinosítgathatom magam a szolid kétgyermekes ovisanya szerepben.
Amikor a repülőtérről hazatérve két gyerek mínusszal visszabújtam az ágyba a szuszogó ovis testecskék közé, még nem sejtettem, hogy ez a hajnali búcsú nem a megszokott rutinelengedés, hanem valami újnak a kezdete. Boldogan aludtam vissza, mindenféle hamis elképzelésekkel. Például azt hittem, hogy Amerika egy nagy, civilizált ország, felhőkarcolókkal, emberektől nyüzsgő sugárutakkal, faszatos infrastruktúrával. Elárulom: arrafelé csak hegyek, erdők, sivatagok, kövek vannak, sehol egy szemernyi térerő, internet, de még kártyás telefon is ezer km-ként terem egy-egy bokor alján. Majdnem alkoholista lettem, amikor öt napos csend követte az utolsó életjelet,
 (Ne aggódj mama, most indulunk kirándulni a Szent Helen vulkánra)
 Rendületlenül küldözgettem a könyörgő üzeneteket a lehetséges fórumokon,
 Bendőke, lécci, lécci jelentkezzetek!
és sosem gondoltam volna, hogy boldoggá tesz egyetlen mondat a facebookon,
 Nem jelentkezünk, nyugodjál le Mama!
A hónap gyorsan elrepült, a srácok hazaérkeztek napbarnítottan, hullafáradtan, élményekkel tele. Gondoltam, ott folytatjuk tovább, ahol abbahagytuk a botrányos, de jól bejáratott hétköznapjainkat. Tévedtem. A cuki gyerekeim helyett két önállóságát mesterfokon űző nyurga, pattanásos lényt kaptam vissza. Mint egy elrongyolódott szerelem végstádiuma: még egyikünk se meri kimondani, hogy vége, de ott lebeg minden mondatban, csendben, érintésben a
 Nagyon szeretlek, meg izé, de mostantól legyünk csak barátok
 szomorúsága.
Semmi kétség, ismét én húztam a rövidebbet. És hiába tudtam, hogy ez az élet rendje, azért nagyon fájt. Kezdő pancserként igyekeztem belerázódni új anyai szerepembe.
Elkezdődtek a táborok, a bulik, a haverokkal a Balatonra megyek, van öt tiszta alsógatyám Mama?- féle felszívódások.
Álltam bután, nem értettem az új szabályokat, mit engedhetek meg magamnak, és mit a kölyköknek. Egyre ritkábban zaklattam a fiaimat, ellenben más anyukákkal folytattam hosszas eszmecseréket,
Szia, Bendőmama vagyok, tényleg nem zavar, hogy a fiam három napja a lányotok szobájában alszik az öt haverjával?
Szerinted, éjfélkor felhívhatom, hogy érte megyek kocsival,  vagy hazatalál az éjszakai járatokkal?
Túlestem az első közösen megejtett vodkavásárláson, az itt hagyhatom egyedül az ágyában aludni, vagy belefullad a saját hányásába?- dilemmán, a Már százszor mondtam mama, ha edzésre akarsz vinni, egy órával korábban szólj, és amikor értem jössz, várj meg az autóban, mert nagyon ciki vagy - instrukciókhoz.
Először kétségbe estem. Aztán megszoktam. Most már élvezem. Mert nem csak könnyebb, hanem határozottan szórakoztatóbb kamaszokkal harcolni, mint kisebbekkel bíbelődni. S hogy miért? Csak néhány gondolat a teljesség igénye nélkül, amelyek a legreménytelenebb pillanatokban is megédesíthetik ezeket a kétségtelenül idióta éveket:
Egy kamaszra – bár általában épp annyira árnyaltan fejezi ki érzéseit, mint a hathetes hasfájástól vonagló kisbaba – minden lelkiismeret-furdalás nélkül rácsapható a szobaajtó. Egyébként meg úgyis ő vágja be előtted.
Némi megvesztegetés árán a kisebb testvéreket rá lehet bízni, már ha nem zavar, hogy a kisdedek a tőled távol töltött idő alatt chips-szet zabálnak, kólát isznak, és a számítógép előtt ismerkednek a nagybetűs élettel, jellemzően egymást és a világot kiirtó véres játékok formájában.
A társasjátékokban már nem kell arra koncentrálnod, hogy te veszíts. Minden erőfeszítés nélkül szarrá ver. Egy idő után már le se ül veled, mert unalmasan béna vagy, inkább áthívja a barátait, akik intellektuálisan ugyan a toppon vannak, viszont büdös a lábuk, kizárólag mocskos szavak ömlenek a szájukból és mindig éhesek.
Nem kell tovább amiatt szorongani, hogy elcseszed a gyereknevelést. Már majdnem mindent elrontottál, amit lehetett. Mindezt a gyerek a pofádba is vágja készségesen. Mert még arra se tanítottad meg, hogy tisztelje az előtte járó generációt. Nem tehetsz mást, mint elkezdesz gyűjteni a pszichoterápiájára, ahol majd egy jó szakember jó pénzért helyrerakja azt, amit te elbarmoltál.
 Lehet vele értelmes dolgokról beszélgetni. Ha sikerül elcsípned a héten azt a három percet, amikor szóba áll veled. Bárhogy is nézzük, felemelő érzés, hogy már nem kell elmagyaráznod, miért foltos a Hold, hol laknak az angyalok, a nagypapa apukája még majom volt-e, és a meséből hogy tud kijönni a boszorkány. Kicsit érdekli őt a politika, véleménye van a szar zenéről, amit hallgatsz, felhívja a figyelmedet, hogyha továbbra is ilyen köcsög módon bánsz a(z)  (mostoha)apjával, akkor az is le fog lépni. A legjobb pedig, hogy van humorérzéke. Sajnos még a tiédnél is kifinomultabb, s míg te három napig agyalsz egy ütős poénon, addig ő egy pillanat alatt, zsigerből szúr oda, ahol a legjobban fáj. Annál frappánsabban, minél nagyobb a hallgatóközönség.
 Nem lóg rajtad éjt nappallá téve. Sőt, azt követeli, hogy szívódj fel az életéből. Miután enni adtál neki, elvitted az iskolába, megkerested az elveszett tornazsákját, kikunyeráltad az osztályfőnöktől, hogy ne buktassa meg latinból, megsütötted a fánkot az iskolai farsangra, kivakartad a táskájából a penészes zsemlét, elhoztad a lúdtalpbetétet a gyógyászati segédeszközök boltjából, befizetted a KRESZ vizsgát, megéleztetted a síléceit, leüvöltötted a fejét, ő leüvöltötte a tiédet, szóval mindezek után előtted az élet, karriert építhetsz, jógaórára járhatsz, jótékonysági estet szervezhetsz, műkörmöt építtethetsz, kocsmában tudatmódosíthatsz, vagy ha nincs jobb ötleted, szülhetsz egy gyereket.
Soha többé nem kell őt állatkertbe, játszóházba, csúszdaparkba vinned, már a babazsúrokat is maga szervezi, ha szerencséd van, nem nálatok. Általában nincs szerencséd.
Tizenévest nevelni olyan, mintha az egész életeteket a sportarénába töltenétek. Te megtettél mindent, ami tőled telt: megvetted a plasztront, megvetted az elveszett plasztron helyett az új plasztront, elkergetted az edzésekre, kimostad a zoknit, kiszedted a fél vívócipőt a kutya szájából, de most már ő áll a páston, nem segíthetsz, csak lélegzetvisszafojtva drukkolsz a lelátón. Ha veszít, behúzott nyakkal lapulsz, mert nyilván te tehetsz róla. Ha övé az asszó, csendben örülhetsz az ő egyes egyedül kivívott győzelmének.
 A legjobb az egészben, hogy még mindig gyerek. Ráadásul pont a tiéd. Nem olyan, mint amilyennek megálmodtad, ellenben a legrémesebb rémálmaidat is túlteljesítette. Nem lesz belőle atomfizikus, olimpiai bajnok, vadakat terelő juhász, de már nem is bánod, mert kezded sejteni: az elmúlt tizenvalahány évben általában neki volt igaza.  Mostanában ugyan az elviselhetőnél több baromságot hord össze, de akkor is kihúzhatod magad: ez itt már a célegyenes.
Luca