2015. január 29., csütörtök

Mefisztó és a holokauszt


Érdekes véletlenek  tették tartalmassá a holokausztra emlékezés napját. 
Karácsonyra színházjegyet kaptunk a keresztgyerekektől. Annyira szerettem volna látni Alföldi rendezésében a Mefisztót, de a nagy hiszti idején nem lehetett sehogy sem jegyet szerezni rá. Azt hittem végleg lemondhatok erről az előadásról, de a Vígszínház átvette  és így egy kicsit tovább él ez a rendezés. 
Szomorkás hideg esős idő volt. Olyan csontig hatolóan fázós. Illett a darabhoz . Ráhangolódásnak is jó volt  az időjárás. A Vígszínház egy épületnyire van gyermekkorom otthonától, ahol a szomszédaink közül bizony többen megjárták Auschwitz-ot. A színházhoz sétálva eszembe jutottak gyermekkori meséik és kedves arcuk. Történeteik, melyek végre nem a történelem könyvek száraz idegen soraiból bontakoztak ki, hanem kézzel fogható sorsokról szóltak. Életmesék.. Tragédiák, valódi könnyek, mérhetetlen fájdalom és gyász. A mesélők szemében  örökre ott maradt félelem és a  rettegés nyomai tették élővé a történelmi időt. Hát valami ilyen hangulatban érkeztem az előadásra. Talán emiatt volt annyira szívbemarkolóan fájdalmas Hegedűs D Géza és Hegyi Barbara csodálatos szerep megformálása. A színház igazgató és s zsidó feleség egy életen át tartó szerelme, melynek tragikus végét a náci Németország ideológiája határozta meg. Mefisztó története megmaradt hűen az ember történetének egy színész életének korrajza. A becsvágy hajszolása bármi áron.  Erről szól ez a darab.. Egy kisebbrendűségi komplexusoktól szenvedő ember felemelkedésének és bukásának története, mely lehetne akár semmitmondó is. De a történelmi idő melyben élt az valódivá és felejthetetlenné tette őt. Képtelenség volt nem észlelni a mai kor áthallásait. Egy ember aki bármilyen emberi normát megtagad csak azért, hogy végre elismerjék.  A vélt siker ópiummá vált, mely lassú gyilkosként magába szippantotta az elméjét, úgy hogy erről ő mit sem sejtett. Életfilozófiája lett az, hogy semmi sem fontos, csak a rang és a közönség éljenzése. Itt borul meg a rend. Nem a színész van a publikumért, hanem a közönség szolgál a színésznek. Ettől az egész  történet napjaink valóságát tükrözi. A félelem  túlzottan közel került hozzánk és a zsigereinkben él.
Először azt hittem, hogy nem igazán jó rendezést láttam. Néha öncélúnak éreztem, talán túlzottan magamutogatónak is. Az előadás végén semmi katarzis , semmi eufória. Csak csendes  magamba fordulás és egy belül megbújó bűntudat a színészek munkája iránt, mert nem tapsolok, Hiába illene mégsem lendül mozgásba a kezem. Érdekes módon nem értettem, hogy miért érezném bűnnek, ha tapsolok? Valami iszonyatos erejű bűntudat munkálkodott bennem. Teljesen hatalmába kerített az az érzés, hogy én ehhez nem tapsolhatok! Ennek az előadásnak az értékessége a nem tapsolásban mutatkozott meg, hanem a zavart csendben, amit maga köré teremtett Majd egy nappal később esett le a tantusz, hogy azért maradt el a taps készség bennem, mert nem lehetek cinkos ebben a játékban. A tapssal elárultam volna azokat, akiket anno oly csodálattal szerettem. A szomszéd néniket és bácsikat. Számomra ők a valódi áldozatok, akiket a nácizmus ténylegesen megnyomorított.  
Szeretett emberek és velünk élő sorsok. Elvette tőlük a nácizmus a férjüket, gyereküket, meddővé tették őket, vagy süketté, de ami ennél is fontosabb . Egy életen át csendben rettegtek. A félelem az életük részévé vált. Megtanultak rejtőzködőn élni
Végül örültem, hogy ezen a napon láttuk ezt a darabot. A hely, a történet és az emlékek valódivá tették a holokauszt napját. Nem az előadás az, amitől felejthetetlen marad ez a nap. Hanem azok az emberek, akik ezáltal megelevenedtek az emlékeimben

2015. január 26., hétfő

Tócsák tükrében


Pesten a hó csak pár pillanatig tart. Majd lucskos fekete latyakká válik a vakító fehérség  és egy szempillantás alatt mocskos lesz. Biz'isten próbálok pozitív lenni, de a mostani szürkeségben ez embert próbáló feladat. Nincs kedvem az íráshoz, ahogy máshoz se igazán. A lányok jól vannak ez jó, nagyon jó.
Még mindig elvágyódom ebből a házból és ez bénítólag hat rám. Anna párja folyamatosan utálkozik az itt lakással kapcsolatban, ami egyáltalán nem könnyíti meg ennek az otthonnak a szeretetét. Naponta őrlődünk és mi tagadás meglehetősen fogy a türelem és a megbocsájtás képessége is a  hiány zónában van. Tegnap már Zozi tartott előadást a nővérének arról, hogy ideje lenne döntéseket hoznia. Mindig tudtam, hogy a kicsi a nagy és a nagy a kicsi, de ez mostanra nagyon szembetűnő lett. Roberto három hónapja éjjel nappal dolgozik és ez is lelomboz.
Közben a családunk megint egy taggal kevesebb lett. Meghalt az unoka bátyám 57 éves volt. Az idősebb korosztályból már csak a nagynéném él 66 meg én 55. Korán haló család a miénk.
A gyerekszoba egy helyben toporog, mert a szülők egy gyufaszálat sem mozdítanak rajta. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy ezt a gyerekeknek kell megcsinálni! Így egyre több holmi várja végleges helyét. Bízom benne, hogy rövidesen észbe kapnak az ifjak és turbó sebességre kapcsolnak! Ha nem, hát úgy is jó, de Robi bejelentette, hogy akkor ennyi volt. Mindenki intézze a maga életét, úgy ahogy akarja. Így a pocsolyában megjelent a napfény . Ugyanis, ha Ábris megszületik, vagy boldogan élünk itt és szeretetben telnek napjaink, vagy szabadok leszünk és megkeressük magunknak az igazi otthont! Tehát idővel biztosan jó lesz nekünk.
Ami nagyon meglep az az, hogy soha életemben nem voltam ennyire bizonytalan. Nem is érzem így jól magamat. Tehát, így vagy úgy, de változásokra lesz szükség! Olyan érzés, mintha folyton ezt mondanám. Talán így is van.
Még két hónap és itt a tavasz. Vele együtt pedig az oly hőn áhított változások is eljönnek. Ráadásul azt hiszem nem csak a családi kapcsolatokban történik meg, hanem az egész országban!
Nem lesz könnyű, de megéri kivárni a megfelelő időt. Itthon biztosan.
2015 az én évem lesz! Ezt eldöntöttem már tavaly. Ideje dolgoznom is azért, hogy ne csak a szám járjon, hanem  tettek is kövessék a nagy elhatározást.


2015. január 21., szerda

Fordítsd az arcod a nap felé és minden árnyék mögéd kerül.


Egyre gyakrabban ölelem magamhoz elképzelt Ábrisom képét. Játszadozom a gondolattal, hogy milyen ember lesz. Közben egyre sürgetőbben érzem, hogy mire megérkezik bizonyos döntésekkel dűlőre kell jutnom. Ennek véghezviteléhez fájdalmasan szembe kell néznem az utóbbi években elkövetett hibáimmal, rossz döntéseimmel, hogy mire megérkezik az ifjú Kisherceg addigra egy érett, bölcs nagyival találkozhasson, aki mindig ott áll majd mellette és igazi támasza lesz.
Talán emiatt kezdtem el megfogalmazni az ideológiai nézeteimet. Az utóbbi években oly sok konfliktussal járt együtt, ha ilyen témákról beszélgettünk, hogy megtanultunk elcsendesedni a látszólagos béke kedvéért. Azonban ez így nem természetes. Mire tanítom majd őt, ha jó magam sem tudom, hogy miért érdemes harcolni és miért nem? Egy éven belül két nagy mester is elment  mellőlünk. Popper Péter és Hankiss  Elemér. Egyik tanárom volt másik kollégám, de mindketten a példaképeim közé tartoztak. Egy letűnt kor utolsó mohikánjai mentek el.Korrektségük nézeteik melletti kiállásuk, emberségük, hatalmas tudásuk tette őket számomra fontossá. A nagyiság az nem arról szól számomra, hogy gügyögő atyalapatyala nővé válok. Hanem arról szól, hogy kapok egy új esélyt arra, hogy átadjam a szeretetem, a tapasztalataim, az életigenlő hozzáállásomat valakinek, akiért felelős vagyok. Végre nem a minden pillanat felelőssége az enyém, hanem ennél sokkal fontosabb. Megtaníthatom arra, hogy mitől vagyunk azok, akik vagyunk! Milyen a mi családunk, hogyan szeretünk, gondolkodunk, élünk. Honnan jöttünk és merre tartunk! 
Az hogy megtanuljon enni, szobatisztának lenni, jól viselkedni, a mindennapokban helytállni az a szülei dolga. De az, hogy  szeresse önmagát, a szüleit, az életét, a fényt,  azt hiszem a mi dolgunk lesz átadni neki. Nekünk is a nagyszüleink tanították meg ezeket a dolgokat.
Nem marad más hátra, mint rendet tenni magunkban. Kidobálni a felesleges dolgokat /gyávaság, megfelelési kényszer, pénzimádat, félelem /, csak néhány példa a selejtezendő tulajdonságok leltárából.

2015. január 19., hétfő

Ferge Zsuzsa képe a mai Magyarországról.


Néha illik fejet hajtani a sors előtt. Semmi drámai történés nem húzódik ennek a gondolatnak a hátterében, csak olyan igazi januári történések sorozatában kóválygunk. Ma olvastam egy remek tanulmányt Ferge Zsuzsától.
Sajnos nagyon hasonló véleményünk van a mai Magyarországról.
Természetesen lehet vitatni , hogy jók- e a meglátások. Azonban a realitáson ezek a viták semmit sem tudnak változtatni. Maximum fejet hajthatunk a tények előtt.

"A teteje elszállt, a közepe leszakad, az alja még lejjebb csúszik – Ferge Zsuzsa képe a mai magyar társadalomról.
Iszonyatos szakadék tátong a leggazdagabbak és a legszegényebbek között, a jövedelemkülönbségek ráadásul egyre nagyobbak – erről Ferge Zsuzsa szociológus beszélt a társadalmi egyenlőtlenségekről és annak politikai veszélyeiről tartott előadásában, a Politikatörténeti Intézetben.

A nyertes mindent visz

Az elmúlt két-három évtizedben világszerte erősen növekszik a létbizonytalanság, még a jóléti államokban is. A jövedelmi egyenlőtlenségek a Thatcher–Reagan-korszak óta erősödnek, Kelet-Európában "iszonyú növekedést" mutat az ENSZ humán fejlődési indexe. A középosztály mindenütt lecsúszik és zsugorodik, a szegények tovább szegényednek, a leggazdagabb réteg pedig "elszállt": a statisztikák azt mutatják, hogy a nyertes még válságban is "mindent visz". A szociológus a világ összvagyonának eloszlását mutató piramissal illusztrálta az üvöltő különbségeket: a világ népességének felső 5 százalékánál összpontosul a vagyon 80 százaléka, miközben az alsó 70 százaléknak – 3 milliárd embernek – csak a vagyon 4 százaléka jut. A jövedelmi olló nyílását pedig egy legalább ennyire sokkoló adattal támasztotta alá: a válság előtt 500 dollármilliárdos volt a világon, most pedig 1200.

Alakul a prekariátus

A munkabiztonság globális megrendüléséből már számos kutató azt a következtetést vonja le, hogy alakulófélben van egy új osztály, a biztonsághiányban szenvedők "prekariátusa". Ferge Zsuzsa félelmetesnek írta le a folyamatot, mivel a létbiztonság megrendülése, az egyenlőtlenségek növekedése a szélsőségek felé húzza, ezáltal veszélyezteti a társadalmakat.

Uram-bátyám világ

Magyarországon az elmúlt évszázad több korszakra bontható az egyenlőtlenségek alakulása szempontjából. Egészen 1945-ig – Európában példátlanul hosszú ideig – megmaradtak a feudális különbségek, a hierarchikus távolságtartás, de utána a társadalom nagyon gyorsan elfogadta, hogy megszűnt a "tekintetes urak" rendi világa, ami arra utal, hogy megérett a helyzet a rangok elsöprésére. A társadalmi viszonyok az államszocializmus alatt horizontálisabbá váltak, a rendszerváltást követően viszont már ellentmondásos folyamatok indultak be. "Azt gondoltam, 1990 után sem jön vissza a korábbihoz hasonló, hierarchikus távolságtartás, és egyelőre valóban nincsenek méltóságos uraink, de nagyon jó úton haladunk efelé" – fogalmazott Ferge Zsuzsa.

Nyílt szegényellenesség

A jövedelmi egyenlőtlenségek már a nyolcvanas években is lassan növekedtek, 1990–2000 között viszont ugrásszerűen növekedett, "széthasadt", majd a 2000–2007 közötti enyhe csökkenés után ismét tovább erősödtek az egyenlőtlenségek. Az elmúlt két évben pedig "nagyon jelentősen" nőtt a szegénységben, illetve mélyszegénységben élők aránya (a KSH adatai szerint 4 millióan élnek létminimum alatt), amihez a politikai intézkedések is hozzájárultak. Ferge Zsuzsa a közpolitikai intézkedéseket, szegénységpolitikákat vizsgálva arra jutott, hogy Magyarországon 2008-tól még "csak" nyíltan-óvatosan, 2010-től viszont már kimondottan szegényellenes politika jellemző. 

Rátettek egy lapáttal

A kutató kitért a cigányság "végtelenül ellentmondásos" helyzetére is: miközben az 1990 utáni közpolitikákban – felzárkóztatási programok révén – kiemelten előnyösnek mondható a helyzetük, a munkanélküliség, az elszegényedés, a szegregáció ellen nemhogy nem tettek a kormányok, hanem ha lehet, még rá is erősítettek a tendenciára. "A 600-700 ezresre tehető s gyarapodó cigányság igen nagy részét borzalmasan marginális helyzetbe hozták".

Bűnbak-világ

– Világtrend, hogy amikor növekszik a szegények száma, bűnbakká válnak – tette hozzá Ferge Zsuzsa –, Magyarországon most ezt éljük.Véleménye szerint kegyetlen jövő vár az esélytelenekre, amit egy "kormányközeli tudós" nyilatkozatával illusztrált: Bogár László közgazdász a Heti Válasznak adott interjújában beszélt arról, hogy Magyarország még legalább 15 évig végzetes csapdában vergődik; a társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, "már semmiféle eszközzel nem lehet visszahozni őket a végső nyomorúságból, (...) társadalmi szinten gyakorlatilag leírhatjuk őket. Bogár szerint Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról – "nem derülhet ki, hogy ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így teszünk, akkor a többiek soha nem fognak célba érni".

2015. január 16., péntek

Hinta effektus


Egyszer fent egyszer lent. Valahogy így lehetne jellemezni a napjaimat. A gyerekekért való aggódás teljesen elveszi az erőnket. Zozó megint beteg. Lázasan fekszik egy hete. Túl sokat dolgozik és ahhoz, hogy ne rakják ki a munkahelyéről , így kell tennie. Öt éve csak pár napra megy szabira.  Napi 10-12 órát dolgozik, de volt, hogy többet. Az ország egyik legjobban támadott munkahelyén dolgozik és az elbocsájtások mindennaposak egy éve. Így nem marad más, mint vállalni az embertelen sok munkát. Anna élete sem egyszerű. Nem irányítja jól az életét. Várja a sült galambot, vagy azt, hogy majd a Mami megoldja! De most nem oldja meg. Vége az elkényeztetettségnek. Fel kell nőnie!!! Nincs mese. Nem élek örökké és mindjárt anya lesz. Meg kell tanulnia döntéseket hozni! Robi szintén halálra dolgozza magát . Finish van a munkahelyén, így most ő is napi 12-14 órát dolgozik éhbérért. Hat éve nem emeltek fizut náluk.  A Tv- ből tudom, hogy dübörög a gazdaság az emberek nagy megelégedésére. Lehet, hogy mi nem ebben az országban élünk és azért nem tapasztaljuk ezt a sok jót? Sőt a barátaink, ismerőseink sem itt élnek? Lehet, hogy valahova elbújt ez a dübörgő gazdaság? A kormány azt mondja, hogy az állampolgárok köszönik jól vannak és minden a legnagyobb rendben megy az országban. Bocsánat. Akkor mi ezt miért nem látjuk, tapasztaljuk?Képtelenség feloldani ezeket az ellentmondásokat. Lassan scizophren lesz mindenki ebben az országban. Na jó nem morgok. A hintának a fenti szakasza az, amikor süt a nap, vagy érzem már Ábris rugkapálását, vagy Zozi 25. szülinapját tervezem, vagy Zorka emberként való viselkedésén mosolygok. Asztalhoz ül amikor teheti és a száját nyalogatva jelzi, hogy éhes, vagy nézi a Tv-t, vagy igen intenzíven  beszélget, vagy csak úgy huncutkodik kicsit Sütivel. Szóval kutyáink köszönik jól vannak. :o) Hétvégén voltunk a Duna parton. Imádtam, nézni a tél fakó színeit a stég megkopott barnáját, a víz szürkéskékjét, a nádas lengedező bóbitáját. A csend pedig locsogó volt.A fent levéshez tartozik még az az élmény ahogy Radnóti Fannijának naplóját olvsom. Hihetetlenül lassan haladok, mert össze kell írni a szereplők neveit, hogy tudjam mikor kiről van szó. Utalások vannak ahol nagyjainkat becézett formában emlegetik és ilyenkor nem mindig tudom kiről is van szó. Ráadásul érdemes Radnóti kötettel együtt használni a Naplót, mert amikor Fanni azt írja, hogy a költő most írja ezt, vagy azt a verset, akkor elolvasom és megérzem a hangulatot amiben a vers íródott. Így sokkal jobban élvezhetőek a versek. Szóval a fenti időszakaink legalább annyi örömmel járnak, mint a lentiek  bánattal. Kiegyenlítődik az egyenlet.
Egyensúly van.

2015. január 12., hétfő

Sárga tulipán


Tegnap vendégség volt nálunk. Eddig semmi különös hírértéke nincs ennek a mondatnak. Na de. Rögtön izgalmasabb, ha azt mondom, hogy a vendég nem más, mint a jobbik felem, az életem másik része, a testvérem, a legjobb barátom. Csak úgy, miért is ne alapon jött el. Jó ötletnek tűnt.
Majd mikor megláttam elkámpicsorodtam, mert..... hozott egy csokor sárga tulipánt. Két hete mikor mi voltunk náluk a komódon kornyadozott egy csokor sárga tulipán. Erről eszembe jutott, hogy mennyire imádom ezt a virágot ebben a színben. No meg az is, hogy tőle mindig ilyet szoktam kapni. No meg az, hogy Robitól sose. No meg az, hogy mennyire messze van még a tavasz. Végül pedig az, hogy milyen rég voltam szerelmes. Nem nekem való ez a konszolidált polgári lét. Végtelenül unalmas és semmitmondó. Olyan élünk, de minek érzést árasztó tél végi punnyadtság.
Szóval ennyi minden fordult meg a fejemben egy csokor sárga tulipán láttán.
A tegnapi együttlét nem volt finom. Ahogy mostanában a körülöttünk zajló események sem azok. Természetesen a párizsi tüntetésekről, a terrorról,a csökkenő sajtószabadságról, a saját országunkban történő töketlenkedésekről és naná, hogy az ezzel járó gazdasági és egyéni nyomorról beszélgettünk. Arról, hogy mióta világ a világ, mi mindig rossz oldalon állunk. Értetlenkedtünk ennek kapcsán azon is, hogy miért nem menekül el mellőlünk nagyon messzire az, akivel mi ép szövetséget akarunk kötni?Képtelenség nem beszélni róla.
A politikusainkról, akik beszélnek  a korrupcióról, meg arról, hogy ki pénzeli a tüntetéseket, miközben maguk is pénzelik a saját békemenetüket. Lassan azt mondjuk, hogy  majdnem mindegy, mert olyan szövevényes helyzet alakult ki, hogy a szálak kibogozhatatlanná váltak. Mi akik itt élünk nem kívánunk már mást, csak azt, hogy legyen már vége ennek az ámokfutásnak!
Kirakatba kerültek a gyerekek meg az éhezés, de ahogy Afrikában is mindennapos tény a nyomor, úgy lassan itthon is az lesz. Tehát megmarad jó kis hangzatos szalagcímnek,
Gyermekek éheznek!
Szomorú tény ellen hatékony cselekedetek nem történnek. Maximum kivonul a média és látványosan kiosztanak pár csirkét, néhány zsák krumplit, oszt ennyi. Egyenek amit tudnak.. A magyar lakosság 5 százaléka birtokolja a nemzeti tőke negyvenhét százalékát. Ha mást nem is de ezt az egyéni tőkefelhalmozódásos dolgot hamar sikerült megtanulnunk a kapitalizmusból. Na mindegy is. Nem jó ma sem híreket hallgatni és beszélni se róla.
Eltudtam volna képzelni tegnapra jobb témákat is. Kicsit beszéltünk Hankissról. Mindannyiunk életében fontos szerepe volt, az ő gondolkozásának, tanításának.
Sokan mentek el az elmúlt évben a nagyjainkból. Utánpótlás pedig nem igazán van. Vagy ha azt mondom, amit valójában gondolok, akkor szinte nincs is.
Azért volt pozitív hozadéka is a tegnapi napnak. Kaptam sárga tulipánt. Egy  igazi nagy ölelést, amilyenre vágytam. Csináltam egy jól sikerült diós kifli kochot sok  aszalt gyümölccsel. Hallgattunk egy kis köldöknézős Chopint. Együtt néztük a pislákoló gyertyák fényét. Na és igazi öröm az, hogy ahányszor ránézek a tulipánokra a lelkemben kisüt a nap.






2015. január 11., vasárnap

Hankiss Elemér



Tegnap meghalt Hankiss Elemér. Pótolhatatlan űrt hagy maga után.
Hankiss Elemér: A televízió, a reklámok a nap huszonnégy órájában azt harsogják, hogy nagyszerű vagy, ártatlan vagy, te vagy a világ közepe, rajtad kívül semmi sem számít. Az emberi személyiségnek ez az egyre gátlástalanabb apoteózisa (isteni rangra emelése – a szerk.) a reneszánsz idején kezdődött, majd egyre erősödő hullámokban mára csaknem egyeduralkodó ideológiává vált. A szüleim, a nagyszüleim korában a főparancsolat még az volt, hogy „Szeresd felebarátodat!”. Ma viszont már az, hogy „Szeresd önmagad!”. A világban ma zajló háborúk és válságok arra utalhatnak, hogy lehetetlen továbbmenni azon az úton, amin az elmúlt száz évben haladtunk, az egyre radikálisabb és korlátlanabb individualizmus felé. Eric Hobsbawm brit történész azt írja: „Ha a múltra vagy a jelenre építjük a harmadik évezredet, akkor kudarcot vallunk majd. És a bukás ára, vagyis társadalmunk megváltoztatásának az alternatívája: a sötétség.”

"Hét éve kockázott a Halállal. A könnyedség, a laza csukló, a komoly tudóshoz nem illő kópés csalás együttesen mindig legyőzte a Halált. Bár minden éjszaka, amikor a sötétbe nézett, tudta, hogy vesztésre van ítélve. Pénteken ugyanolyan felszabadultan dobott. Oda se nézett. A Halál finoman hosszú ujjai közé vette a kockát, csavarosan megpörgette.
– Ez igen! Sikerült neki. Érdekes. És alighanem elnézést kért a Haláltól a sok-sok fáradságért, ahogy Lilitől, aztán az orvosnőtől, a nővérektől, az utoljára látott fáktól, az ég csíkjától, még a surrogó lélegeztetőtől is. Bocsánatot kért mindenkitől, önmagától, hogy ebben az ismeretlen világban alkalmatlankodott. – Még lettek volna kérdéseim. Mások halálát tisztességtelen aljasságnak, árulásnak tartotta. A magáét mellékesnek. Szombaton délután már kisimult, kissé szigorú arccal feküdt. Az őt siratókat csodálkozva nézné: – Várjatok, mindjárt elmesélem, hogy milyen. Semmiség."
NOL.hu

2015. január 10., szombat

Elmaradt ölelések


Jelentem alássan én igyekszem. Na jó bevallom nem eléggé.  Halomban állnak az olvasni való könyvek. Én pedig amint a kezembe veszem őket, szinte azonnal elálmosodom. Először azt hittem, hogy az olvasandó könyvvel van a baj. Majd az egészségem miatt aggódtam. Végül kénytelen kelletlen kibukott az igazság. Nincs kedvem olvasni. Betű undorítiszem van. Tudom ilyet nem szabadna sem mondani, sem érezni. De hát ez van. Jobbnál jobb könyvek vannak feltornyozva a lakás különböző pontjain, de én egyik helyen sem érzek késztetést az olvasásra. Helyette zenét hallgatok, főzök, néha dolgozom is, de általában csak úgy lézengek és nagyon jól vagyok. Az olvasás a számítógép adta olvasmányokra szorítkozik és bőven kielégít. Még mindig a mécsesek pislákoló fényének bűvöletében élek. Olyan vagyok, mint aki egy évezred fáradalmait akarja kipihenni. Közben mondanom sem kell, hogy mardos a bűntudat. Csak a legszükségesebb teendőimet látom el.
Na és főbűnömnek hódolok. Filmeket nézek. Imádom pici korom óta a mozizást. Ma már ehhez sem kell egy lépést sem tenni. Néha barátozom, de már azt is sokkal kevesebbet mint régen. Ráadásul piszok jól érzem magamat ebben az agyi hibernált állapotban. Van ennek a nyavalyának pórias elnevezése is. Lustaságnak hívják. A hét fő bűn egyke. Hova lett az örökmozgó énem? Bottal üthetem a nyomát. Mégis, mégis csak mosolygok, mert nagyon finom érzés az ami most velem van.
Puhaságnak hívom. Meleg takarók zamatos teák ezernyi új illattal lepnek el.Rengeteg új teát kaptam karácsonyra. Most van itt az ideje az élvezkedésnek, önkényeztetésnek. Munkám alig van, így legalább emiatt nincs bűntudatom. Különben is a mostani emberundoritiszemnek nem tenne jót, ha dolgoznom kellene. Anyám ha látna rám sem ismerne. Jövő héten lenne nyolcvan éves. Másoknak még élnek a szüleik. Akármiit csinálok ez mindig fáj. Fáj, hogy nem bújhatok az ölébe. Az elmaradt ölelések kozmikus méretűvé tágultak a lelkemben. Igaz ez biztos azért van így, mert hónapokig inkubátor pótolta anyámat, majd jött a válás és rám nézni sem tudott annyira depressziós lett. Kiskoromban a Mama pótolta őt. Majd a rideg intézet sem tett jót az én szívemnek. Nem győzöm a gyerekeimet, a páromat, a szeretteimet, sőt az ismeretlen ismerősöket sem eleget ölelni.
Ha tehetném mindenkit megölelnék, akit nem öleltek!
Egy biztos. Most magamat ölelem és hagyom, hogy engem is öleljenek. Minden ilyen írás kicsit távolabb visz ettől a régi fájdalomtól. Mire az út végére érek, majd megbékélek ezzel az igazságtalansággal.
Addig pedig olvasok, ha végre lesz kedvem és ameddig nincs addig ölembe veszem a gyerekeimet.




2015. január 8., csütörtök

Hit, Bizalom , Remény egy csöppnyi analízissel megspékelve


Az idei év nagy célkitűzése számomra, hogy a gondolkozásmódomban ezeken a fogalmakon javítsak. Az utóbbi években rengeteget veszítettem a pozitív hozzáállásomon.
Fölöslegesnek tartanám az okokat firtatni, mert minden ok mögött mi magunk állunk. A felelősségtudat ebben a kérdésben nem elhanyagolható. Hisz oly könnyű a külső körülményekben keresni a hibát. Mégis, ha hajlandóak vagyunk igazából vizsgálódni bármely kérdésben, hamar kiderül, hogy a saját dolgaink hiányossága áll az ügy hátterében.
Ma leizzadva ébredtem, mert azt álmodtam, hogy Zozót kirúgták a munkahelyéről. Miután felébredtem ittam egy pohár vizet és átgondoltam mi irányíthatta a tudatalattimat ennek a félelemnek a szolgálatába? Természetesen egy hatalmas csalódás, amit nem is olyan rég az egész családunk elszenvedett. Azonban nem jó megoldás az, ha mostantól minden történés elindíthat bennem egy félelem láncolatot. Arra jutottam, hogy Hinnem kell abban, hogy kétszer nem történhet meg ugyanaz! Ha odafigyelünk az elkövetett hibákra és tanulunk belőlük.
Pipa. :o)
Ha minden hibát igyekeztem kijavítani amit előzőleg elkövettem, akkor joggal Bízhatok a sikerben. Újabb pipa. :o)
Ezáltal teljes elánnal  Reménykedhetek abban, hogy a dolgaim rendben lesznek.
Ismét pipa. :o)
Ami viszont okot ad a mosolygásra, hogy magamfajta elfuserált lény még álmodni sem tud normálisan, mert azonnal analízisbe kezd. Hát hiába no. Senki és semmi sem lehet tökéletes.
Újabb pipa és szmájli, mert megérdemlem.
:o))))



Milliónyi jó lehetőség jön felénk egy nap. Ép úgy ahogy ezek a színes labdák.
Rajtunk áll, hogy mennyit ragadunk meg belőlük.

2015. január 7., szerda

Monotonítás


A téli napok gyakran unalmasak. Nem történik semmi. Egyik megy a másik után stb. Pedig nem így van. Minden nappal egy lélegzetnyivel tovább örülhetünk a fénynek. Ma reggel hajnalban ébredtem. Még sötét volt. Valami belső nyugtalanság kilökött az ágyból. Idióta módon csendes őrültként elkezdtem takarítani. A felmosás hangtalan foglalatosság, így ezekben az órákban szabadon űzhető. Ahogy a pakolászás is. Végül a szellőztetés közben derengeni kezdett. Elhúztam a sötétítő függönyöket és akkor része lehettem Kosztolányi csodájának. Az égben bál volt. Nem is akármilyen. Harsány rózsaszín, vörös báli ruhák selymei, muszlin darabkái  tarkították az eget.  Annyira gyönyörű volt, hogy elállt a lélegzetem. Végre felocsúdtam és  utána megszólalt a vekker. Így Robival együtt kávézhattam és ez olyan finomságosan megnyugtató volt. Mire összekészült addigra elálmosodtam és visszabújtam a meleg takarók puhaságába.
Na és  igazából most indul az a monotonitás, amiről az elején meséltem.  Egy szokásos nap. Azonban ennek is lehet örülni, mert a megszokottság biztonságot ad. Estére pedig  egy kis mákos gubás kényeztetés mellett együtt nevetünk és beszélgetünk majd a barátainkkal. A téli esték hihetetlenül kedveznek a csacsogásnak. Van idő , nincs rohanás és a békesség érzés is jobban velünk van ebben a lassult világunkban.
Nem hiába szeretem a telet, hisz ezt választottam létezésem kezdetéhez is. Úgy tűnik ilyenkor vagyok magamban otthon.

2015. január 6., kedd

Álmok, tervek, mérlegelések



Annyi szépség vár ránk ebben az évben, hogy egészen vidám dolog várni a történésekre. Ráadásul kedvet kap az ember így a várakozás közben, hogy még tovább fokozza a jót és maga is aktív szereplővé váljon benne.
Tegnap este még az ünnep hangulatainak morzsáit szemezgettük. Ugyanis utó karácsonyt tartottunk rég látott kedves barátokkal. Természetesen nem úsztuk meg az évértékelő visszatekintést. Úgy az egyéni, mint a társadalmi mérleg elég silány volt. Ez azonban arra sarkalt minket, hogy mérlegeljünk. Mi az amin lehet változtatni és mi az min reménytelen. A társadalmi gondokon sajnos egyelőre képtelenség. Így kár búslakodni rajta, mert nem rajtunk múlik. Tehát egy központi neuralgikus pont kipipálva és magunk mögött hagyva. Ott maradt a múlt év elintézetlen csomagjában.
Mi pedig átadtuk magunkat az ábrándozás örömének. Zozi idén lesz negyed százados. hatalmas bulit csapunk ennek örömére. Majd a barátok neves napjai következnek. Méltó módon ünnepeljük meg őket is. Észre se vesszük és a farsang forgataga vesz majd körül minket. Közben azért a nagy pocakút is fülön csípjük éás felköszöntjük. Utána pedig ellejtjük a tavasz táncot. Most valóban a születésről fog szólni számunkra. A tavasz egyértelműen Ábrisról szól majd. Egy szempillantás alatt eltelik majd és már a nyárban örömködünk tovább. Közben persze lesznek nehéz és még nehezebb megoldandó feladatok , de olyan energikusak leszünk, hogy hip-hop megoldjuk őket.
Mivel nem csak tudjuk, de érezzük is, hogy öregszünk, így a pihenésre is igyekszünk jobban figyelni, mert a tavalyi év tanusága az volt, hogy visszaéltünk az erőnkkel. Már nem vagyunk annyira toppon. Tehát valami nyaralást mindenképp megejtünk majd.
Nyár végére már Ábris is nyitott lesz a világra , így sokat játszunk és nevetünk együtt. Ősszel a ház szépítgetése lesz a cél, mert ki tudja? Ha maradunk azért, ha megyünk, akkor meg azért! Mire végzünk már ismét a tél veszi kezdetét. Mi pedig egymás kezét fogva örülünk majd, hogy immár 30 éve együtt vagyunk.  Szóval teendőnk lesz bőven. Ha jól csináljuk az életünket, akkor örömünk is akad elég.
AZ ISTENNEK IS SZÁNUNK TENNI VALÓT. SZÉPEN KÉRJÜK, HOGY ADJON EHHEZ A RENGETEG TERVHEZ ELÉG EGÉSZSÉGET ÉS ERŐT!
Jó lenne, ha meghallaná bokros teendői közben a mi fohászunkat! Nélküle nem megyünk semmire, mert hiába a szép terv, ha nem tudjuk megvalósítani.
Márpedig az elmúlt években igazán megtettünk mindent azért, hogy ez az év jó legyen. Valamit az égiekre kell bízni! Ők a bírák a dolgaink felett. Az idén megmutatja a sors és az élet, hogy jól végeztük- e a dolgainkat.
 Megmérettetünk.

Egy  régi nagy kedvenc.

2015. január 5., hétfő

Szelíd csendesség

A fánk alatt még mindig vannak kibontatlan ajándékok, mert nem sikerült mindenkivel találkoznunk az ajándékozandó barátok közül. Tegnap délután elkezdődtek a bontási munkálatok. Először az adventi díszítések kerülnek dobozokba. Majd vízkeresztkor a karácsonyfáról is levesszük szépséges díszes ruháját. Szinte fizikai fájdalmat érzek ahogy az ünnepi kellékek apránként eltűnnek. Szeretem ahogy a lakás ilyenkor mesebelivé válik. Gyakran mosolygok azon, hogy mennyire egymásra találtunk Robival ebben is. Ő játszani szeret én pedig  mesélni. Mindketten a gyerekkor egy darabkáját szeretnénk átvinni az örökkévalóságba. Érdekes, hogy a lányok ezt mennyire nem hozzák. Pedig ők aztán mindkettőből kaptak bőven. Talán pont ezért van az, hogy nekik nincs hiányérzetük egyikből sem. Eléggé mosolyt fakasztó azt látni, hogy az apjuk játszik, az anyjuk folyamatosan mesél , ők pedig lepkehálóval fogdosva kényszerítenek minket a valóságba.Főleg Zsófi az aki mindig a mában a realitásban akar maradni. Még a betegségében is gyakorlatias. Úgy intézte, hogy mire vége az ünnepeknek, addigra a nehezén túl legyen, mert dolgozni akart menni mindenáron.
Anna csak csak elvan a magának teremtett álomvilágban, ahol nincs szegénység, csak szép ruhák, makulátlan külsejű emberek, harmonikus színek, királylánynak való szépségekkel teli élet. Az egyik gyerekünk idealista, míg a másik racionalista. Jól kiegészítik egymást.
Szóval magunk mögött hagytuk az ünnep fényeit. Most kissé halványabb, szelídebb, csendesebb világ jön. Hosszú estékkel, megnyúlt árnyékokkal és nyugtató csenddel.
A tél takarója a lélek takarója is egyben.
Mindeközben Ábris baba nagyokat nyújtózkodik édesanyja pocakjában és időnként már nekünk is megmutatja, hogy milyen erős legényke, hisz a mamija pocijának falát már  itt, ott kinyomja. Imádom nézni ahogy napról napra gyarapodnak. A pocak már elég tekintélyes méretű. Azt hiszem a lakója hatalmas ifjú herceg lesz! Anna ugyanis egy dekát sem hízott, csak a baba. Belegondolni is merész dolog, hogy a java még hátra van, hisz most még csak a hatodik hónap végén járnak. Mekkora lesz Ábris, ha már most ilyen nagy?

2015. január 3., szombat

Gondolat átprogramozás folyamata lépésenként.



Olyan az élet akár egy lakás. ha időről időre nem változtatunk rajta akkor unalmassá válik. Néha elég egy díszpárnát arrébb tenni, vagy más színű huzattal áthúzni, már otthonosabban, melegebben érezzük magunkat tőle.A mindennapi életünk is valahogy ilyen egyszerűen működik. Elég annyi egy szép naphoz, hogy a megszokott kérdésekre nem a megszokott válaszokat adjuk, hanem nyitottabbak vagyunk és elfogadóbbak.
Ma a kérdéseimet másként fogalmaztam meg.
 1. Nem akarsz betakarózni?
2. Nem kérsz még egy kis levest?
 helyett
Egy szót változtattam csak meg.
1. Kérsz takarót?
2.Szeretnél még egy kis levest?  stb.
Mindjárt nagyobb kedvet csináltam az elfogadáshoz azzal, hogy  a tagadószót kiiktattam.
Szinte lételemünkké vált a szembenállás. ha nincs mivel harcolni, akkor óhatatlanul könnyebb a békét választani.
Ez is csak egy apró lépés a jobb közérzet elérése felé.
Szinte semmiből sem áll odafigyelni arra, hogy helyesebben éljünk. Mindennap egy pici lépéssel közelebb kerülünk önmagunk békéjéhez. Valami ilyesmi az idei év célja bennem.
Szeretném elérni a saját belső békémet! Amennyire nyughatatlan vagyok úgy gondolom ez nem is annyira kis cél. :o)))

2015. január 2., péntek

Elkezdődött 2015.


Jó mottó 2015.-re


Mi mással indulhatott volna az első ébredés, mint egy jó feketével. Sötéten ahogy manapság a világ is él a Földnek eme féltekén. Az ablak előtt fázós emberek a nyakukat a kabátjukba rejtve lépdelnek szaporán. Hideg van. Azt mondták a régi bölcsek, hogy ilyenkor nem szaporodnak a bacik. Hát ez a bölcsesség ma már nem jó. A mai bacik mindig mindenkor szaporodnak. Ugrásra készen lesik áldozatul ejthető legyengült prédájukat. Nálunk Zozi bizonyult a leggyengébbnek. Így most lázasan bágyadtan fekszik. Friss narancs mellé gyümölcstea, és méz, némi anyai gondoskodás a kirendelt gyógymód. A bacik egyiket sem szeretik, így inkább távoznak a tett helyszínéről. Egy legyengült beteg országban nem csoda, ha a bacik jól élnek. Ebben az országban az élősködők maradnak jó egészségben és burjánzanak tovább.  Fogadalmakat sem kellett tenni éjfélkor, mert  úgy sem sikerül őket betartani.
Talán egy fogadalom mégis megfogalmazódott bennem,. Csakazértis megkeresem azokat a dolgokat amik pozitívabb gondolkozásra késztetnek! Nem lesz könnyű, de megcsinálom.
Ma például az a jó, hogy együtt van a család. Jó könyveket kaptunk karácsonyra így a finom meleg szobában igazán  kellemes foglalatosság lesz az olvasás. A Jézuska meghozta Fanni naplóját nekem, így én azt fogom olvasni .Anna a baba Suttogót. Apa James Elroy: Fehér jazz c könyvét. Szóval mindenki megtalálta a neki kedveset.
A fogyózást még nem kezdjük el, mert isteni töltött káposzta , töltött paprika vár ránk. Egyetlen feladat marad friss kenyeret kell beszerezni hozzá.
Így a friss levegőn sétálás  is biztosítva van.
Zenét is hallgatunk. Django Reinhard isteni muzsikája szól.
Mondhatni nem változott semmi. Minden megy a maga útján. Ez az év is elkezdődött valahogy úgy, ahogy ezelőtt a többi is. Talán kicsit többen fáznak, éheznek, mint eddig. Talán többen fagynak meg! Talán több ember marad egészségügyi ellátás nélkül! Talán a barátságoknak is egyre nehezebb megmaradniuk, mert vagy a politikai nézeteik választják szét, vagy a gazdasági leszakadás és különbözőség lesz egyre szembetűnőbb, de az elmagányosodás egyre jellemzőbb létforma ma itthon.
Ma megint pesszimista nemzet lett a magyar.
Elkezdődött ez az év reménykedjünk, hogy jobb és szerencsésebb lesz, mint az előző volt!