2015. november 14., szombat

Sorsvonalak



Mióta háziasszony vagyok, azóta van úgy, hogy megmagyarázhatatlanul túltöltött kamrát tartok.
Mindenféle ideológiát kerestem, de igazából nem jöttem rá a valódi okra. Eleinte azt hittem, hogy a gyermekkorom nélkülözős évei miatt van. Majd azzal magyaráztam, hogy a Mamától ezt láttam , így csak a tanult mintát követem. Azon csak mostanában kezdtem el gondolkodni, hogy a Mama miért élt így egész életében. Gyermekei vagy a háború előtt nem sokkal, vagy a háború alatt születtek mind a négyen. Nem volt soha elég az élelem és a lányok gyakran éhségükben sírva aludtak el. Minden nap új  túlélési harcokat hozott. A életért nem csak a fronton, hanem otthon a gyerekek mellett is meg kellett küzdeni.
Egy ideje észrevétlenül, mindenből egyre többet halmoztam fel. Joggal kérdeztem magamtól, hogy vajon miért van ez így? Majd rádöbbentem arra, hogy félek.
Félek a háborútól, a veszteségektől, lassan minden látható és láthatatlantól is. Mumusom van.
A neve: háború.
A franciaországi eseményeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Megremegett a föld . A biztonságosnak vélt magunk építette falak sorra ledőlnek. Védelmük nélkül kiszolgáltatottak leszünk és a félelem bekebelez minket.
Pont ez a célja a tegnapi terrortámadásnak is. Azt akarják, hogy féljünk!
A napokban rémálmom volt.
Azt álmodtam, hogy a városban minden házat aláaknáztak, az utcákat is. Hangosbeszélőn közölték velünk, hogy szabadok vagyunk, de minden lépésünk elindíthatja a robbanáshullámot és akkor mi magunk leszünk az okozói a pusztulásnak. Elég csak egy embernek elindulnia és megkezdődik a robbanás sorozat. Így mindenki maradt otthon és várt. Ültünk a székeinken és a házakra szerelt visszapillantó tükörből láttuk, hogy elindult a hullám. Mi pedig ültünk és vártuk, hogy odaérjen a halál.
Arra ébredtem meg, amikor a mi házunk készült robbanni.
Az álom elég beszédes.
Vezetőink a körénk emelt kerítésekkel elérték, hogy bezárva érezzük magunkat és elszigeteltségünkben megtanuljunk félni. A tegnapi robbantással a terroristák pedig azt üzenték, hogy elkezdődött.
Én mégis azt mondom, hogy az igazság az én drága Mamámnál van. Aki azt mondta, hogy vigyázni kell a tartalékainkra, mert azzal át lehet vészelni a háborút. A tartalék szimbóluma az élelem, ami táplálja a testet , az agyunkat, a józan eszünket. A remélni tudás képességét!
Nem hagyhatjuk, hogy a félelem erősebb legyen nálunk. Ez a feladat.
Az álmom jó lecke volt. Megértettem hogy nem a halál a legrosszabb, hanem az , ha tétlenségben várok rá.
A terroristáknak abban van az erejük, hogy nem félnek a haláltól. Ezt úgy érik el náluk, hogy kiölik belőlük az érzéseket, meggyilkolják a lelküket.
Azt hiszem úgy lehet ellenük harcolni, ha a halálfélelmet mi is legyőzzük, de közben megtartjuk magunknak a belső békénket , a szeretetünket a lelkünkben.
Az én Mamám ereje a gondoskodó szeretetében rejlett. Túlélték mindannyian a háborút.
Mindenkinek a lelke erős valamiben. A túlélésért ebbe az erőbe kell kapaszkodni!
Én a nagyim fajtája vagyok. Az a dolgom, hogy vigyázzak a szeretteim lelki és testi épségére.
Kamra és lélek  egyaránt fel van töltve.
Felkészültem.

2 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Brrrr. Ezen én is gondolkodtam, amíg szét nem lövik, s fel nem dúlják az otthonod. Akkor is, te mindent megtettél érte. Félelmetes ez a világ. Utólag többekről kiderült, képben voltak. S miért nem léptek ellenük? S néha az is eszembe jut, ki tudja már nálunk is készülődik valami. Tettek érte. Pesszimista vagyok?

csigahéj írta...

Nem szeretem az összeesküvés elméleteket. Mégis az ilyen helyzeteket azt gondolom távvezérléssel irányítják különböző érdekcsoportok. A mai fegyverek mellett egy ilyen konfliktus felszámolása pár nap alatt megoldható lenne. Hogy kik és miért nem törekednek a megoldásra azt nem tudom. Addig jó ameddig így van. Nem dolgom ennek a kérdésnek a megoldása. Az én dolgom a túlélés és az, hogy akinek csak tudok segítsek ebben.