2015. január 29., csütörtök

Mefisztó és a holokauszt


Érdekes véletlenek  tették tartalmassá a holokausztra emlékezés napját. 
Karácsonyra színházjegyet kaptunk a keresztgyerekektől. Annyira szerettem volna látni Alföldi rendezésében a Mefisztót, de a nagy hiszti idején nem lehetett sehogy sem jegyet szerezni rá. Azt hittem végleg lemondhatok erről az előadásról, de a Vígszínház átvette  és így egy kicsit tovább él ez a rendezés. 
Szomorkás hideg esős idő volt. Olyan csontig hatolóan fázós. Illett a darabhoz . Ráhangolódásnak is jó volt  az időjárás. A Vígszínház egy épületnyire van gyermekkorom otthonától, ahol a szomszédaink közül bizony többen megjárták Auschwitz-ot. A színházhoz sétálva eszembe jutottak gyermekkori meséik és kedves arcuk. Történeteik, melyek végre nem a történelem könyvek száraz idegen soraiból bontakoztak ki, hanem kézzel fogható sorsokról szóltak. Életmesék.. Tragédiák, valódi könnyek, mérhetetlen fájdalom és gyász. A mesélők szemében  örökre ott maradt félelem és a  rettegés nyomai tették élővé a történelmi időt. Hát valami ilyen hangulatban érkeztem az előadásra. Talán emiatt volt annyira szívbemarkolóan fájdalmas Hegedűs D Géza és Hegyi Barbara csodálatos szerep megformálása. A színház igazgató és s zsidó feleség egy életen át tartó szerelme, melynek tragikus végét a náci Németország ideológiája határozta meg. Mefisztó története megmaradt hűen az ember történetének egy színész életének korrajza. A becsvágy hajszolása bármi áron.  Erről szól ez a darab.. Egy kisebbrendűségi komplexusoktól szenvedő ember felemelkedésének és bukásának története, mely lehetne akár semmitmondó is. De a történelmi idő melyben élt az valódivá és felejthetetlenné tette őt. Képtelenség volt nem észlelni a mai kor áthallásait. Egy ember aki bármilyen emberi normát megtagad csak azért, hogy végre elismerjék.  A vélt siker ópiummá vált, mely lassú gyilkosként magába szippantotta az elméjét, úgy hogy erről ő mit sem sejtett. Életfilozófiája lett az, hogy semmi sem fontos, csak a rang és a közönség éljenzése. Itt borul meg a rend. Nem a színész van a publikumért, hanem a közönség szolgál a színésznek. Ettől az egész  történet napjaink valóságát tükrözi. A félelem  túlzottan közel került hozzánk és a zsigereinkben él.
Először azt hittem, hogy nem igazán jó rendezést láttam. Néha öncélúnak éreztem, talán túlzottan magamutogatónak is. Az előadás végén semmi katarzis , semmi eufória. Csak csendes  magamba fordulás és egy belül megbújó bűntudat a színészek munkája iránt, mert nem tapsolok, Hiába illene mégsem lendül mozgásba a kezem. Érdekes módon nem értettem, hogy miért érezném bűnnek, ha tapsolok? Valami iszonyatos erejű bűntudat munkálkodott bennem. Teljesen hatalmába kerített az az érzés, hogy én ehhez nem tapsolhatok! Ennek az előadásnak az értékessége a nem tapsolásban mutatkozott meg, hanem a zavart csendben, amit maga köré teremtett Majd egy nappal később esett le a tantusz, hogy azért maradt el a taps készség bennem, mert nem lehetek cinkos ebben a játékban. A tapssal elárultam volna azokat, akiket anno oly csodálattal szerettem. A szomszéd néniket és bácsikat. Számomra ők a valódi áldozatok, akiket a nácizmus ténylegesen megnyomorított.  
Szeretett emberek és velünk élő sorsok. Elvette tőlük a nácizmus a férjüket, gyereküket, meddővé tették őket, vagy süketté, de ami ennél is fontosabb . Egy életen át csendben rettegtek. A félelem az életük részévé vált. Megtanultak rejtőzködőn élni
Végül örültem, hogy ezen a napon láttuk ezt a darabot. A hely, a történet és az emlékek valódivá tették a holokauszt napját. Nem az előadás az, amitől felejthetetlen marad ez a nap. Hanem azok az emberek, akik ezáltal megelevenedtek az emlékeimben

2 megjegyzés:

Katalin írta...

szívbemarkolóan szépen mondtad (legszebb poszt, amit mostanában olvastam), amit elmondtál benne, azért mélységesen tisztellek


csak reménykedek, hogy a nézők többsége is így érzett, és értett

Györgyi írta...

Kevesen merték vállalni a gondolataik csendjét. Rövid és udvarias taps volt . Érezhetően nem igazi.