2015. január 10., szombat

Elmaradt ölelések


Jelentem alássan én igyekszem. Na jó bevallom nem eléggé.  Halomban állnak az olvasni való könyvek. Én pedig amint a kezembe veszem őket, szinte azonnal elálmosodom. Először azt hittem, hogy az olvasandó könyvvel van a baj. Majd az egészségem miatt aggódtam. Végül kénytelen kelletlen kibukott az igazság. Nincs kedvem olvasni. Betű undorítiszem van. Tudom ilyet nem szabadna sem mondani, sem érezni. De hát ez van. Jobbnál jobb könyvek vannak feltornyozva a lakás különböző pontjain, de én egyik helyen sem érzek késztetést az olvasásra. Helyette zenét hallgatok, főzök, néha dolgozom is, de általában csak úgy lézengek és nagyon jól vagyok. Az olvasás a számítógép adta olvasmányokra szorítkozik és bőven kielégít. Még mindig a mécsesek pislákoló fényének bűvöletében élek. Olyan vagyok, mint aki egy évezred fáradalmait akarja kipihenni. Közben mondanom sem kell, hogy mardos a bűntudat. Csak a legszükségesebb teendőimet látom el.
Na és főbűnömnek hódolok. Filmeket nézek. Imádom pici korom óta a mozizást. Ma már ehhez sem kell egy lépést sem tenni. Néha barátozom, de már azt is sokkal kevesebbet mint régen. Ráadásul piszok jól érzem magamat ebben az agyi hibernált állapotban. Van ennek a nyavalyának pórias elnevezése is. Lustaságnak hívják. A hét fő bűn egyke. Hova lett az örökmozgó énem? Bottal üthetem a nyomát. Mégis, mégis csak mosolygok, mert nagyon finom érzés az ami most velem van.
Puhaságnak hívom. Meleg takarók zamatos teák ezernyi új illattal lepnek el.Rengeteg új teát kaptam karácsonyra. Most van itt az ideje az élvezkedésnek, önkényeztetésnek. Munkám alig van, így legalább emiatt nincs bűntudatom. Különben is a mostani emberundoritiszemnek nem tenne jót, ha dolgoznom kellene. Anyám ha látna rám sem ismerne. Jövő héten lenne nyolcvan éves. Másoknak még élnek a szüleik. Akármiit csinálok ez mindig fáj. Fáj, hogy nem bújhatok az ölébe. Az elmaradt ölelések kozmikus méretűvé tágultak a lelkemben. Igaz ez biztos azért van így, mert hónapokig inkubátor pótolta anyámat, majd jött a válás és rám nézni sem tudott annyira depressziós lett. Kiskoromban a Mama pótolta őt. Majd a rideg intézet sem tett jót az én szívemnek. Nem győzöm a gyerekeimet, a páromat, a szeretteimet, sőt az ismeretlen ismerősöket sem eleget ölelni.
Ha tehetném mindenkit megölelnék, akit nem öleltek!
Egy biztos. Most magamat ölelem és hagyom, hogy engem is öleljenek. Minden ilyen írás kicsit távolabb visz ettől a régi fájdalomtól. Mire az út végére érek, majd megbékélek ezzel az igazságtalansággal.
Addig pedig olvasok, ha végre lesz kedvem és ameddig nincs addig ölembe veszem a gyerekeimet.




14 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Kedves Györgyi, olyan szépen és pontosan megfogalmaztad! ("Az elmaradt ölelések kozmikus méretűvé tágultak a lelkemben" - gyönyörű!) Hát csak vedd öledbe minden lelkiismeretfordulás nélkül önmagadat, kényeztesd magad és szeretteidet, ameddig csak szükséged lesz erre a "puhaságra"... A többi megvár...

Töprengő írta...

Kedves Barátos! Bennem is gyakran dúdolnak szomorkás éneket ezek a gondolatok. Igen, vigaszunk a tea, a zene, olvasás, jó filmek, s azok társasága, akik hasonló dallamokat énekelnek...Jó, hogy sokan éreztetik velünk a szeretetüket! Fogadd most az enyémet, simogasson, melengessen!

natimama írta...

Tudom, nem pótolhatjuk az elmaradt öleléseket, de ma ott voltál velünk, mind a többi távollévővel Te is, és mi szerettük ezt. :o))))

Györgyi írta...

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi tartja ennyire ébren bennem ezt a vágyat? Szerintem a múlt történésein kívül valami köze biztosan van a család iránti mérhetetlen szeretetnek is. Nagymamám volt ilyen.

Györgyi írta...

Mindig megmelengetnek kedves soraid. Köszönöm az ölelést. Ideért.

Györgyi írta...

Ölelek kedves Kincsem. Millió pusza..

superwomanatwork írta...

Ez a "lustaság" uralja az én napjaimat is, de én ezt most inkább úgy definiálnám, hogy töltőn van az aksim. Ilyen is kell, hogy legyen, hogy aztán a maradék 11 hónapban tovább pöröghessek. Nálam a feltöltés időszaka a január.

Katalin írta...

Szépen írtál, tényleg olyan bújósat.
Az van, hogy az ölelésigény sokszor akkor szakad elő, ha elvesztjük annak lehetőségét.
Én pl. nem nagyon szeretek ölelgetni senkit (Bogin kívül:)) nem is ölelgettem szinte sosem nagydarab vejemet ...most viszont, hogy szilveszter éjjel meghalt az édesapja, olyan összetört kicsinek érzem, és igen...megölelem, szeretgetem, ahogy bírom...

Györgyi írta...

Teljesen igazad van. A január a pihenés hónapja a természetben. Mivel mi is a természet része vagyunk, így jogos, hogy a mi életünkben is az. Az egyetlen dolog ami aggaszt az, hogy én annyira élvezem mnost ezt, hogy félek nem akaródzik majd abba hagynom. :o)
Persze tudom, hogy nem így lesz.

Györgyi írta...

Örülök, hogy sikerült kicsit közelebb kerülnöd a vejedhez. Mindkettőtöknek finom érzés lehet a közeledés.

Katalin írta...

nem vagyok biztos benne, hogy a "finom érzés" MOST a megfelelő szó :(

Györgyi írta...

Sajnálom.

márti írta...

hmm... A Hankiss posztod után olvastam csak el ezt.

Tudod, mindenkinek igaza van. Annak is, aki azt mondja szeress másokat. Annak is, aki azt mondja, szeresd önmagad. Mindkettőt lehet jól és rosszul is érteni.

Ha CSAK másokat vagy képes szeretni és ölelgetni, de magadat nem, akkor tényleg a polgári lét "élek, de minek" érzése kaphat el.

Továbbra is ugyanaz jön le nekem. Elfelejtesz büszke lenni magadra. Szeretni magad. Nemcsak másokat kell ölelgetned. Mert az ezer szívvel teszed, nagy köszönet érte! .... Magadat se hagyd ki kedves!!!!

És én is küldök ölelést Neked, hogy könnyebben viseld az anyai ölelések oly rettenetes hiányát! Nagyon nagyon kívánom Neked, hogy lásd meg, olyan sok szépséggel ajándékozott meg MÉGIS a sors, és igenis kivételes sorsot kaptál és tenyerén hord téged rengeteg ember és a Gondviselés is.

Drága Boróka. Mély sebek ezek, nehéz a megbocsátás. Már csak azért is, mert tudjuk mit veszítettünk.

Nagyon nagyon szeretlek és ölellek téged ezért az őszinte posztért. Én vagyok a városi ölelésfelelős....csak épp nem gyakorlom. :-)

Köszönöm, hogy eszembe juttattad a régi életkém. Mert most olyannyira másik van. Szokom! Nem szököm! :-))))))))

Üdv a lányoknak és Robinak is!

Györgyi írta...

Másokat mindig könnyebb szeretni, mert őket a hibáikért fel tudom menteni. Magamat azonban sokkal nehezebb ilyen elnézően szemlélni.
Sok mély seb halmozódik fel minden ember életében. Ki így ki úgy próbálja őket meggyógyítani. Én az írást választottam magamnak gyógymódnak. Biztos sokan azt mondják, hogy nem jó ennyirte őszintén írni. Régebben még érdekeltek ezek a vélemények. Ma azonban megtanultam , hogy mindenki csak magáért felel. Önmagát kell meggyógyítania. Ha így hát akkor így.
Annyi ember vár egy kis megváltó szeretetre, hogy nincs idő magamra figyelni. Csak itt a blogon adom ki, hogy sajnos ém sem vagyok szent. Ugyanolyan esendő, gyámoltalan szeretettől működő emberpalánta vagyok, mint mindenki. Csak nagyon, de nagyon szeretnék jobb lenni!