2014. július 20., vasárnap

2014. július 19., szombat

Boró kertje


A Fotókat Natimama készítette. 
Köszönet érte.


Gyönyörű futó petúniákkal volt tele ez a kaspó, de a nap kipusztította őket.


                                              A muskátlik bírják még a szaharai hőmérsékletet.


A begóniák kifejezetten kellemesen érzik magukat.

Az elmaradhatatlan polc ami mindenhol jelen van ahol élünk.


Keleti hangulatra tervezett ez a kiülő sarok.


Szárnyas angyalt is beszereztem, hátha jobb lesz az élet, ha ő vigyázza a nyugalmunkat.


Sétáló utca. :o)))


Páholy is van


Zorka szemmel tart mindent és mindenkit.


Őrangyalaink



2014. július 17., csütörtök

Ürge lak



Ma annyi eső zúdult ránk, hogy kimosott minket a lakunkból. Vajon az Isten így akarta jelezni, hogy túl sokat vagyunk itthon? Ideje lenne kimozdulni?
Hát most erre nincs mód, mert az özönvíz hordalékait kell előbb elhordani.
Ha véletlenül nem mondtam volna eddig, akkor most mondom.
 IIIIIImádooooom ezt a házat!    :-(
Miért is?
CSAK!!!!
A fű legalább zöld, a kutyáink köszönik jól vannak és az eső csodásan felfrissítette a levegőt.
Ráadásul ma felajánlottak nekünk egy gyönyörű uszkárt ajándékba.
Hely van bőven, akár elférne itt , de vajon időnk is lesz elég egymásra?
Na és türelemmel sem állok valami jól mostanság. Bőven van mit mérlegelni.
Nagy dilemma.
Alszunk rá egyet és holnapra eldől ez a kérdés is. Végül egy kis levezető zene az estére.
Nagy kedvenceim egyike ez a szám.


2014. július 16., szerda

A napfény íze




Miközben roskadozik a kamra polc az előző évek lekvár készletétől, én csorgó nyállal nézem  reklámokban az idei baracklekvár termést. Bőszen odaadnám az egész készletet egy falat aranyló napfény ízért.
Hát persze hogy ebben az ízben ott ragyog az annyira imádott gyerekkor. Mamit látom magam előtt fehér kötényben, ahogy nagy akkurátusan sterilizálja a befőttes üvegeket. Külön napot szentelt ennek a feladatnak. Majd eljött a nagy nap. Papa meghozta az ötven kiló sárgabarackot és az egész család nekiveselkedett a forrázott barackok hajazásának. Közben mindenki mesélt valamit. Végre volt idő egymásra figyelni és  veszekedésre sem jutott energia. Négy nő uralta a családunkat, így nem ritkán volt hangos a ház a csetepatéjuktól Most  bezzeg minden idegszálukkal a feladatra koncentráltak. Mama  pedig, mint egy admirális irányította a barackfőző hadjáratot. A férfiak eliszkoltak és kimentek hűsölni a partra. Élvezték, hogy asszonyaik nem járnak kelnek körülöttük. Egy nagy fa árnyékában fröccsözgetve beszélgettek. Mi gyerekek pedig maszatosan kóstolgattuk a barackot. Először nyersen, majd forrón és savanyún. Végül mézédesen, csepegőn Közben észre sem vettük a nagy játék hevében, hogy szüléink megtanítottak minket is a nyár ízére. A nyár és a baracklekvár zamata eggyé vált mindannyiunkban.
Nem főzök lekvárt soha. Van mentségem ami szánalmas, de mentségnek jó. Nagyobb a lekvárfőző lábas, mint én. Persze ezt az érvelést még én is rötyögve fogadom. Az igazi ok valahol belül bújt meg a lelkem bugyraiban. A baracklekvár ízét számomra a család teszi aranylón zamatossá. Az a békebeli család modell, ami ma csak elvétve van jelen. Az egyetlen ilyen számomra ismert család az a Natiéké.
Másoknál megette a rohanó élet, a közömbösség,  a lustaság, a készen gyorsabb elv és nem utolsó sorban a hit hiány. Emberfeletti erőre és szeretetre van ahhoz szükség, hogy egymásért éljünk. Erre ma csak kevesek képesek. Ők az őrzői a napfény ízének. Ők azok, akik fehér kötényben a családjukkal közösen elkészítik az aranyló , zamatos, házi baracklekvárt.
Persze már attól is boldog vagyok, hogy legalább tudom, hogy milyen csoda is ez., Mert oly korban éltem én e földön, amikor még voltak ilyen családi ízharmóniák.
Mindenesetre ma elhatároztam, hogy ha egyszer nagymama leszek megmutatom a családomnak, hogyan is kell a napfény ízét üvegbe tenni és megőrizni hűvösebb napokra. Ha már egyszer olyan szerencsés voltam, hogy megtanulhattam , akkor tovább kell adnom az örökséget, hogy az utódoknak is jusson belőle.
Zenében és filmben is van ilyen íz. Számomra ilyen az Amelie csodás élete.

2014. július 15., kedd

Brian Crain - Wind

Szabadságra ítélve


Kiinduló pont

Az életünkben többször van beszoktatási idő. Talán az első a születés. Anya szokja a bébit és fordítva is igaz.  Majd mire mindenki belerázódik a szerepébe addigra új szerepet tanulunk azt, hogy hogyan is kell idegenekkel , egy teljesen ismeretlen közegben élni. Ez a közösségi élet tanulásának első fázisa. Még meg sem melegszik a szívünk az adott környezetben és megint bővül a tanulandó feladatok száma. Szabályrenszerek dzsungelében kell megtalálni a helyes utat. Ez az iskola. No itt van aki kicsit hosszabban el van. Izgalmas sok sok energiát igénylő időszak ez az életünkben. Nem is mennék végig az összes stáción, mert mindenki ismeri őket, így csak unalmas lennék.
A lényeg, hogy az elmúlt év elszakadási leválási folyamata tegnap a végéhez ért. Mindkét gyermekünk új otthont alapított és mi is új élet kialakításába kezdtünk. Zozó  otthonát tegnap felavattuk. fantasztikus, hogy milyen életre való lány lett belőle. Egyedül él már két éve. Most pedig az első otthonát is önerőből alakította ki. Mondanom sem kell mennyire büszkeségtől duzzadó anyai szívem van mindezek láttán.
 És most jön a DE!
Olyan  nehéz nem nagy lábosban főzni, hogy mindenkinek jusson! Így most napokig esszük Robival ugyanazt a kaját. Reggel  magamhoz térés után nem a telefonért nyúlni, hogy megkérdezzem ettek- e már, vittek- e kaját és jól vannak - e , szépet álmodtak, vagy rosszat? :o)))
Nem.
Meg kell várni, hogy ők akarjanak mesélni, amikor kedvük és idejük van minderre.
Nem marad más hátra mint a fölösleges várakozás helyett új környezetbe, szerepbe szoktatni magunkat.
Megint szabadok vagyunk és az eddig megszokott "rablánc" elgyengült és elengedett minket.
Kicsit olyan ez az egész mint a Remény rabjai c. filmben, amikor az öreg rab kiszabadul és új életet kell tanulnia. Bár a hasonlat most biztosan sokakat felháborít, mert, hogy lehet egymás mellé tenni az anyaság és szülőség adta korlátokat egy rab életének korlátaihoz? Pedig lehet. Mindenki egyéni értékrendjének megfelelően hasonlíthatja össze. Az egyik egy önmagunktól vállalt teher. A másik pedig egy társadalmi teher, amibe saját magunk hülyesége által kerülünk bele. A lényeg közös. A szabadság korlátozása.
Hát most szabad vagyok ez igaz, csak még nem tudom mit is kezdjek vele?
Majd megtanulom.
Bele szokom az új rendszerbe.
Mi mást is tehetnék?
A nap süt, az új fű kinőtt és még mindig rengeteg nap áll előttünk. A feladatok pedig így vagy úgy , de megtalálnak.
Szoktatom magam az új rendhez. Mint mindig, úgy most is  valami újat és mégis ismerőset tanulok.



Vég cél

2014. július 13., vasárnap

Utazgatósan


Végre eljött az elmaradt látogatások behozásának az ideje. Péntek délután hegynek fel mentünk. Azaz egy mesebeli domb tetejére, ami nem más, mint Rózsavölgy. Fogalmam sincs mitől völgy az a hely hisz olyan magasan terül el, hogy egész Budapest panorámája látható. Barátaink élnek ott és már többször egyeztettük a látogatást, de hol ezért hol másért, de elmaradt. A lényeg, hogy a festői panorámát azt hittük nem lehet überelni már semmivel. Ekkor megérkeztünk vendéglátóink otthonába és egyik ámulat követte a másikat. A kert ami manapság oly érzékeny pontom. .. az valami csoda. A terület hegyen levősége számtalan furfangos lehetőségnek ad otthont. Teraszos a ház elhelyezkedése három szinteltolással. A csoda ott kezdődött, hogy az épület belső zárt udvarú és a szintkülönbségek között a vízeséses tavacskától a hatalmas ősfenyős teraszig minden van.  Mindhárom szintnek más más kert hangulata volt. A keleti kultúrától az elvarázsolt titkos kert zeg-zúgogosságáig minden volt. Életemben nem láttam még ennyi csodát egy helyen. Bent pedig rég múlt korok hangulatait idéző ódon tárgyak sorakoztak. Falakat fegyvergyűjtemény díszítette. Mély bordó és ó arany színű drapériák, nagy míves díszített  porcelán dísztárgyak, vázák árulkodtak a házigazdáink múltjáról. Ennek megfelelően a beszélgetéseink is hol napjaink aktuális politikáját elemezték, hol a Molin Rouge hangulatos harsány magamutogatásának könnyed világát idézték. Ellenpontként házigazdáink vissza emlékeztek a családjaik által elmesélt a  Gulágot megjárt korszakra. Nem tudtunk betelni az állandóan mozgásban lévő hangulatok szárnyalásával. Nem csoda, hogy hajnalig tartott a beszélgetés.
Délután ismét úton voltunk a kicsi kocsival.  Az Alföld forró napszítta tájain haladtunk keresztül, ahol a tanyavilág mendemondával, a homoki borok fanyar ízeivel találkoztunk. Ismét számtalan embersorsokkal tarkított elbeszélésben gyönyörködhettünk.Ennek a hétvégének a sokszínűsége jól beleilleszkedett a magyarság múltjának és jelenének ezerarcúságába.

2014. július 11., péntek

Az álmok valóra válásáról

Mindig azt hittem, hogy életem párjának göndör, sötét haja lesz. Aztán az élet jól rácáfolt, mert se nem göndör, se nem sötét. No és a tincsek??? :O)))
Hát az már- már komikus. Ha megnő mindig kócos, szanaszét álló, boglyas , esendően zilált külsőt ad neki. Mégis ma, amikor fiatalkori álmaim pasijáról Robert Redfordról néztem képeket hát.... egészen elámultam magamon. Redford tincsei túl szépek, túl jólfésülten tökéletesek és ettől valahogy disszonánsak lettek. Bezzeg az én kócos gyönyörűségem, annyira élő és kedvesen bolondos, hogy egészen belebazsajodtam a gyönyörűség megélésébe. Álmodtam egy nagyot,  lehetetlent és végül kaptam egy csodát,  ami hihetetlen. Valahol a kutya ott van elásva, hogy mertem álmodni. A helyzet ismeretében igazából megkaptam a magam Robertjét. Mert mertem hinni benne. Micsoda irónia.
Van ennek az álomnak egy másik oldala is. Imádtam a Nagyapámat és mint oly sók lány a jövendőbelimet hozzá hasonlónak képzeltem. Majd jött az élet és tette a dolgát. Teljesítette a kívánságomat. A párom vonásai egészen hasonlatosak  Papa vonásaival. Ismét kiderült számomra, hogy semmi sem lehetetlen. csak merni kell nagyot álmodni!

Nagyapám


Róbert aki nem Redford. 
Vagy lehet, hogy mégis csak van benne valami?
:-)

Végül bejött a göndör haj is,  Annasónak az van. A kócos vonzalom is teljesült, hisz Zozó szőke is, kócos is. Szerencsés vagyok, mert mindkettejüket ajándékba küldték nekünk az égiek.


Redford pedig beteljesítette hősies szerepét. Arra inspirált, hogy milyen jó, ha az ember mer nagyokat álmodni.




2014. július 10., csütörtök

Újra itt


Csodák vannak, csak nem túl gyakoriak. :)
Ebből kiindulva egyáltalán nem meglepő, hogy visszatértem, hisz hiányzott az itt lévők kedves társasága. No és az önkifejező emlékezés. Ami ezt a blogot életben tartja.
Sok minden történt mostanában.
Kedves párom, férjem, uram /Aki nem a  parancsolóm !/ elérte az érett időszakot, azaz a fél évszázadot. Volt nagy eszem- iszom beszélgetős barátkozós ünneplés. Nagyon jók arra ezek az ünnepi alkalmak, hogy ezer éve nem látott emberekkel is találkozhatunk, egyesíthetjük a családot, távoli rokonokkal lehetünk együtt és közösen felidézhetjük a múltat, a szép és kevésbé szép emlékeket.  Részemről ahogy idősödöm ezt egyre jobban kedvelem. Szóval a ház sarkát nem bontottuk le nagy jó kedvünkben, de természetesen megadtuk ennek a jeles napnak azt, amit kellett. Örömet, együttlétet és természetesen sok- sok dumcsizást.
Majd még ki sem lábaltunk ebből a feladatból, már jött is a következő kihívás. Zozi új helyre költözött. Naná, hogy rutinos felújítóként kifestettünk. A gyerekünk pedig maximálisan bebizonyította, hogy méltón büszkék lehetünk rá. Mindent ő finanszírozott és csak addig nyújtózkodott ameddig a takarója engedte. Ebből is látszik, hogy felnőtt érett nő lett. Szóval minek tagadjam végtelenül boldog vagyok, hogy ennyire önálló és megállja a helyét az életben.
Közben desszertként természetesen beteg lettem és már annyira sem méltatom a magyar egészségügyet, hogy orvoshoz menjek. Igyekeztem a saját kútfőmből meggyógyítani esendő testemet. Persze nem sikerült tökéletesen, de nem is vártam ezt el. Így legalább nem ért csalódás ebben sem.
A házat továbbra sem szeretem. Gyaníthatóan ez az érzés kölcsönös, mert szinte mindennap valami apró bosszantással lep meg minket a kis drágaság.
Van jó hír is.
Kész van a kert. A fű is kinőtt, ami felettébb meglepő, hisz homoksivatagos, sittes talajon tette mindezt. A terasz isteni lett. Végre van hol meginni a szokásos reggeli kávét. :o)))) Ez kell az én csapzott lelkemnek.
A blog pedig egyre jobban naplóvá válik. Ezért aztán ésszerűnek találtam, hogy a saját nevemen történjenek ezentúl a bejegyzések.  Ez vagyok amit ideírok, akkor legyen annyi bennem, hogy a saját nevemen tegyem meg mindezt. Akinek nem tetszik úgy sem olvassa! Aki pedig mégis itt marad, annak joga van tudni, hogy kivel beszélget. :o)))
Szóval kicsit lehiggadtam és újra itt vagyok.
Nagy ölelés minden virtuális barátnak.
Egy  kép a buliból az ünnepeltről.




                                                     Ötvenévesen is ő a legfessebb úriember.