2014. május 29., csütörtök

Menyhért

http://gittegylet.com/2012/11/03/menyhert/?fb_action_ids=797740526904878&fb_action_types=og.likes

Októberben láttam őket először üldögélni a téren, a pékséggel szemben, a Szent Ferenc szobor mellett. Hétfő egyébként, hétfő volt, egy októberi, fényes, könnyen megjegyezhető reggel. 
Ott ültek a padon hármasban, keresztbe vetett lábakkal, in nomine Patris pihentették a spáros bevásárlószatyrot a földön, és élvezték a reggeli napsütést. Feltűnőek voltak, de nem a ruhájuk, nem a szakálluk és nem is a cipőjük miatt, hanem az oda, ahhoz a hétfő reggelhez, nem illő ráérés miatt. Egy ilyen ráérés, egy ilyen laza izomtónusú üldögélés a padon, a pékséggel szemben, jogos gyanút kelt minden tisztességes, örömtelen hétfői járókelőben.
Ha hármuk indokolatlan és idegesítő derűje mellé még odaillesztem a reggeli ordítozásomat a gyerekkel, meg a tanácstalanul osztódó sejteket a pajzsmirigyemben, (hideg anyámkínja, nem fog fájni, csak megbököm, ne rángassa már a fejét, jóindulatú ez szerintem, ne aggódjon már annyit – de aggódok már, nem a te pajzsmirigyed baz’meg), akkor pláne érthető, hogy elsőre is, ismeretlenül is, milyen könnyen, és milyen természetes lendülettel gyűlöltem meg mindhármukat.
Tényleg gyűlöltem őket, ahogy ott ültek, ahogy még nevettek is ketten, nem szégyellték magukat, hát min lehet nevetni pont hétfő reggel … csak a harmadikban, csak benne volt annyi tisztesség, annyi szánalom irántam, hogy hajlandó volt egy rosszalló pillantást vetni a pad mellett elsétáló gimnazista lány lyukas divatharisnyájára, és fejcsóválva belevakarni egyet a ragacsos, ősz szakállába.
Nem volt ennek semmi értelme, tudom: gyűlölni, ahogy ott ülnek, ahogy nézik a világot, nézik a lányokat, ahogy engem is néznek, hunyorogva kicsit, lemondóan, sajnálkozva. Azt képzeltem, talán még oda is szólnak egyszer, hogy, – Na nézzed már, érdeklődik. Mit nézel te tulajdonképpen? Mit irigykedel a semmire, he? A napfényre meg az ingyenülésre irigykedsz? Mit akarsz te tőlünk? A padunk kéne neked? Ez is? Ezt is el elvennéd?
Hát így. Szégyelltem magam hétfő reggel. Aztán minden áldott reggel szégyellnem kellett magam, mert minden áldott reggel bámulnom kellett őket. Rutinbámulás, rutinszégyen, meg ráadásnak még a gyűlölet, a néma, mert csak elakadt azokban a jóindulattal osztódó sejtekben a kiáltás.
Pedig át akartam nekik kiabálni a pékség elől a túloldalra minden reggel, hogy miért baj az, hogy én is akarok ülni a padon, hogy én is akarom a napsütést, meg a mocskos spáros szatyrot a lábam mellett, mert hátha abba bele tudna férni az én életem is? Miért baj az, hogy nekem is elég lenne ott ülni Szent Ferenc mellett minden áldott reggel, és akkor én is tudnám ezt így, ezt az életet így, ilyen megadással, ilyen nyugalommal, ilyen barátsággal a mindenség felé? Miért ne irigyelhetném el a mindenséget attól, akinek semmije sincs?
De nem kiabáltam. Az ember uralkodik magán, és nem kiabál ismeretlenekkel.
Novemberre ők megszokták az én irigységem, én meg megszoktam az ő lemondó pillantásukat. Akkor egyébként már nem is ültek a padon, inkább a templomkapu mellett ácsorogtak a héttizenötös mise jótét, lelkiismeret-furdalástól gyötört híveire várva.
December közepén aztán eltűntek. – Ilyenkor nem jönnek, – szánt meg egy idős nő, amikor tanácstalanul álldogáltam a pékség előtt. – Januárban, kedves, majd meglátja. Januárban jönnek megint. Elutaznak mindig decemberben.
Nem tudom, mi ütött belém, de ordítottam. – Csókolom, tetszik hallani, amit mond? Jézusmária, elutaznak? Hogy tetszik már kitalálni ekkora marhaságot? Tessék rendesen szedni a gyógyszerét, jó? Hát nem utaztak el, érti?! Bementek a szállóra, hogy ne fagyjanak meg, világos? Mit gondol, kik ezek? Három csavargó, nem ám a háromkirályok.
Ezek szerint mégiscsak van olyan, hogy az ember nem uralkodik magán, és ismeretlenekkel ordítozik.
Sokáig volt hideg, március lett, mire visszajöttek. Ott ültek a padon megint, de már csak ketten. Menyhért egy decemberi éjszakán tényleg elutazott …
Lassan egy éve, hogy nincs mire irigykednem, és nincs kit gyűlölnöm; az életem belefér egy mocskos spáros szatyorba itt, a lábam mellett. Rengeteg időm van, és ha süt a nap, mindig nevetni van kedvem. Reggelente elnézem a járókelőket. Nézem a gerincük ívében meghajló boldogtalanságot, a pajzsmirigyükben tanácstalanul osztódó sejteket, a torkukba szorult kétségbeesést, és a gyűlölettel teli pillantásukat. Soha nem nézek félre, és soha nem sajnálom meg őket. Maguknak választották ezt az életet.
Menyhértnek hívnak. Itt ülök a padon, a pékséggel szemben.

Szürke hétköznapok



/Juniktól van a videó ötlet./


Az égen sötét felhők úsznak. A hangulatomra ez rendesen rányomja a bélyegét. Elvágyódom a szabadba. Erdőbe, mezőbe, akár csak úgy, a világba. Elmennék egy kis batyuval , lehet még azt is itt hagynám! Egy fogkefe zsebemben a föld uralmát szimbolizáló kevéske pénzzel indulnék, de rögvest.
Unom a banánt. A saját nyafogásomat ép úgy mint másokét. Nincs kedvem a felelősséghez, a "jó" anya szerephez. Ma csak egy dologra vágyom. Magamban ténferegni és nézni a helyet, ahol élünk. A planéta sokszínűsége ma erőt adna. Ehelyett hallgatom az ablak előtt dünnyögő részegek semmit mondó beszélgetését. Máskor részvétet érzek a sorsuk felett. Ma düh van bennem amiatt, hogy miért nem használják az életüket valami szépre , jóra? Miért bújnak az alkohol lomhasága mögé? Elbutulnak tőle és tök mindegy, hogy milyen nap van, milyen év, milyen ország. Az a lényeg, hogy van- e elegendő pia. Egészséges emberek, akik önszántukból nyomorítják meg magukat. Az alkohol, a drog, ezek azok a dolgok, melyekre nálam nincs bocsánat. Isten legnagyobb ajándékát dobják el azok,  akik ezeket a szereket használják. A gondolkozás  képességét. A szabad akarat ajándékát. Mert mit ér az élet enélkül? Semmit! Márpedig a tudatmódosító szerek a szellemet  pusztítják el. Helyette nincs semmi más, mint gyávaság , félelem és elbutulás. Ezek az emberek  azt vonják meg maguktól, amitől a tápláléklánc csúcsára jutottak. Ezzel az erővel lehetnének "párducok, oroszlánok, gorillák, makákók" is.
Dünnyögök, mérgelődök itt magamban. Mondjuk ki. 
Irigykedem. Hisz azt látom,, hogy hiába kaptak normális életre lehetőséget . Nem élnek vele. 
Mindig mondom, nem véletlenül, hogy engem szeret az Isten. Megajándékozott a mássággal. Eleve nem tehettem meg azt, hogy elszürküljek. Bele kellett nőnöm a csörgősipka színességébe. Tetszik, vagy sem. Minden pillanatomban jelzi  a sapkám mindenkinek azt, hogy hol vagyok. Óhatatlanul is figyelnek rám. Ha már egyszer így van, akkor méltóvá kell válni a tisztelt publikum figyelmére.
Jól elkalandoztam mindenfelé. Bolond nap ez a mai. Megyek is és hasznossá teszem magamat. Jól megcsörgetem a sapkámat és igyekszem  mosolyt csalni mások arcára, ha már a sajátoméra ma nem tudok, legalább az emberekére tegyem!

2014. május 27., kedd

Pipacs szoknyát libbent a szél



Rém egyszerű elmenekülni a való élet borzalmai elől. Elég becsukni a szemem és már ott is vagyok egy gyönyörű pipacs mezőn. Hallgatom a hangosan muzsikáló tücsköket. Közben igyekszem elfelejteni , hogy hol is élek valójában. Egy olyan országban, ahol az ország "kiemelt" értelmisége  /Kerényi Imre/ zsidózhat, buzizhat és még azt hiszi, hogy ő intelligens. Jézusom hát hol élünk? Sikoltanék. De már nem teszem . nem egyedi jelenségről van szó. Lassan mindennapos ez az egész.
Tehát ott tartottam, hogy.......
Becsukom a szemem és egy ma olvasott cikk jelenik meg előttem.
http://hvg.hu/kultura/20140526_Kulka_nyilt_levelben_szolitja_fel_Orbant
Én akkor is becsukom a szemem és már ott is vagyok a pipacsokkal teli mezőn. Ám ekkor fals hangok szólalnak meg bennem. Azt látom, hogy a pipacsok vörösek, mint a vér.
Ezek a hangok pedig düh ködöt vonzanak a látóterünkbe. Utálom.
Kezdem újra.
Becsukom a szemem.
A pipacsok ringnak a szélben és a világ egyik csodálatosan komponált dallamát hozza felém a szél. Szakcsi Lakatos játssza valahol messze ezt a lágy harmóniát. Koncentrálok és megtörténik a csoda. Valóban ott fekszem a mezőn és a szemem előtt látom a lányomat, amint pipacs vörös szoknyáját meglebbenti játékosan, pajzánul,  a körülötte ólálkodó kacér szél.
Ettől végre megnyugszom. Látom őt mosollyal a száján.
Még ott hátul agyam legrejtettebb zugaiban motoszkálnak még a ma olvasott jó cikkek.
 Feldmár András szavai és  komoly emberek véleményei cikáznak bennem a másságról, a melegekről, a homofóbiáról.
Az öröm azonban erősebb mindennél.
Megint  ott vagyok a mezőn, ahol lágyan motoz a szél és hallom, ahogy a muszlinszoknya lehelet finoman neszez a leány csípőjén.
A pipacsok könnyedén hajladoznak a meleg napsugár gyönyörű fénnyel vonja be redőiket. A sziromszoknyák tovább kacérkodnak a   huncutul leskelődő  szellővel.


2014. május 25., vasárnap

Hangyások



Azt hiszem beszélnem kellene az állatkert szóvivőjével, hogy felajánlanám a hangyászsünöknek az otthonunkat. Ingyen és bérmentve kajáltatnánk őket. Eleségük lenne elég a látogatókat pedig itt is tudnák fogadni. A viccet félre  téve. Kifog rajtunk ez a ház. Teljesen hangyásak lettünk. Amúgy tudom ám, hogy ez nem újság. De eddig csak a bolondériáinkban voltunk azok. Most viszont mindenütt telis tele vagyunk hangyával. Szerintem imádják a hangyairtóinkat, mert ahelyett, hogy csökkenne a számuk tőle egyre másra újabb csapatok érkeznek. Ez a ház bosszúja azért, mert nem szeretem.
Nem tudtok valami fortélyt ellenük?
Gyanítom, hogy nem igazán lehet megoldani ezt a gondunkat.
 Láttam egyszer a Marabuta c. filmet. A film átlag alatti, de hangyák inváziója számomra most valóságosnak tűnik.
Az előző bejegyzésben mókáztam, mert nem szeretnék állandóan panaszkodni. Pedig belül azt teszem. Nem vagyok képes megszokni ezt a házat. Olyan mintha nem lennénk egy hullámhosszon. Pedig nagyon igyekszünk kedvére tenni! Csinosítgatjuk folyamatosan. Most készül el a vendég mosdó. Roberto ép megszakad annyira csinálja. Látom, hogy reggelenként egyre nehezebben kel fel. Az első mozdulataikor szinte hallom, ahogy csikorognak az ízületei.
Tudom képtelenségnek tűnik, de ez a ház nem fogad el minket. Egy ház lelke címmel könyvet lehetne írni róla. Az előző lakói boldogtalanok voltak . Valamit itt hagyhattak az érzéseikből, mert bármit teszünk nem vagyunk képesek megtalálni a belső harmóniát, ami eddig a részünk volt.

2014. május 23., péntek

Abrakadabra csiribi csiribábu



Nem az a lényeg, hogy hogy nézünk ki. Hanem az hogy tudunk- e varázsolni?
Egy mosolyt , egy szép ruhát az unokánknak, egy finom ebédet a szeretteinknek és sok sok örömet magunknak.
Az igazi varázslás csak azoknak megy akik jókedvűek. Valahogy így. Ahogy a Tündéranya a filmen csinálja.
Csiribi csiribábu
:o)))
Ma fogyósan ebédeltem.
A kezdettel nem is volt baj. Paradicsom, padlizsán feta, oliva olajon megsütve. Majd utána annyira, de annyira hiányzott egy kis öröm.
Endorfin gyanánt egy kocka csokis nápolyíval koronáztam meg az ebédet.
A kilóim pedig csiribi csiribáűbuként ott maradtak a helyükön.
Az eredménye ennek az ebédnek egy igazi mosoly. Saját magamon.
Ugyanis az igazi varázslást tudó Tündéranyák sose soványak, mert a varázsláshoz erő kell! Az erő pedig a kacagásban van.
A kacagáshoz rekeszizom szükséges. A rekesz megtámasztásához pedig kifejezetten hasznos némi pocak.
Na így már jó is, mert kiderült, hogy nem kell fogyókúráznia egy igazi Tündéranyának.
Ugye hogy ugye?
:o)))

2014. május 22., csütörtök

Pöszmöszös nyárelő



Évánál olvastam egy nagyon kellemes bejegyzést. Megfogott a hangulata és megdöbbentett, hogy mennyire tér nélkülivé teszi a blog az életet. Ahogy nála jártam olyan érzés volt, mintha ki se mozdultam volna itthonról. Nálam is megy a mosógép a finom tea elmaradhatatlan kelléke az asztalomnak no és az ízlelőbimbóimnak. Ha egyet lépek a kertben ott illatozik a rozmaring és a szellő itt is apró nyárfa pamacsokkal játszadozik. Oly annyira, hogy ma reggelre az orrcimpám is kipirosodott az allergiától, mert ezek a pöszmöszök bizony játékosan egyre másra hapcira ingerelnek.  Hajnali keléseim is állandósulni látszanak. Egy apró árnyék vetül csak napjaimra. A remény ma  reggel végleg elhagyott, hogy kiülhetek a kertbe egy csendes mélázásra. Kert van mélázás alapból kellékem na , de csend ! Hát az felejtős. Az utca már ötkor a város zajaitól hangos. Csikorogva megálló busz majd egy szirénázó mentőautó visít bele a nyugalmamba. Ha ez nem lenne elég, egy motoros hangorkánt hagy maga után úgy virtuskodik az úton és idézi maga ellen felelőtlenül a sorsot.
A levegő  üde, friss ilyenkor. Egy mosollyal teli nap lehetősségét hozza felénk a szellő. Azt hiszem májusban nevetek a legtöbbet. Ez a megújulás, a születés az élet hónapja.  Csoda lenne, ha még most sem mosolyognánk.
Ma reggel felébresztettem Kedvest . Szegény nem tudta mire vélni a hajnali keltegetést.
Majd elmeséltem neki, hogy hív az élet . Mennünk kéne örömködni egy kicsit! Ki tudja, hogy holnap  is így ébredünk- e? Használjuk ki azt ami ma megadatott!
Életfilozófiám a carpe diem nagyon is igaznak bizonyul.
Megittuk az ágyban a forró kávét, ölelkeztünk egy gondolatnyit, örömködtünk egy pillanatnyit és nekiindultunk a mosollyal teli mának.
Közben a szél felélénkült és apró nyárfa pamacsokkal játszott az udvaron.
Elkezdődött egy új nap.

Nat Geo fotókból mosolygós

Legyen mosolygós szép napotok!








2014. május 19., hétfő

Kezemben a sorsom



Olyan sokat hallom, hogy
" Velem kitolt az élet."
Minden ilyen esetben rosszalón csóválom a fejemet, hogy vajon tényleg így van, vagy csak az illetőnek kényelmesebb az Istent , a Sorsot, vagy az Életet kikiáltani felelősnek a vele történt negatív dolgok miatt. Igazából a vonzás törvényében hiszek a legjobban.
Közhelyekkel szólva azt kapjuk amit megérdemlünk.
Hogy mit érdemlünk meg? Az csak és kizárólag a mi dolgunk.
Persze most sokan mondják, hogy könnyű ezt mondani. Mégis azt vallom, hogy a dolgok alakulása a saját döntéseink szerint dől el. Vállalni kell, hogy vannak nem jó döntések. Utána pedig utórengések amik sokszor fájdalmasabbak az eredeti rengésnél. Ilyenkor érdemes megpiszkálni a kiváltó okokat. Tapasztalatom szerint, ha valaki hajlandó becsületesen belenézni a saját tükrébe kiderül, hogy nem is olyan drámai a történet. Ha megvannak az indítékok, akkor két megoldás létezik. Vagy előről kezdi az ember a storyt, vagy csak a problémás pontokra koncentrál.
Az utóbbi időben sok időt szenteltem a hibáim által okozott károk felszámolására. Több, kevesebb sikerrel jártam.
Az nagy eredmény , hogy Zozó végre szelídült egy kicsit és új életet kezd. Veszünk neki közösen egy kutyust. A görények már új gazdikra találtak. Szeretik őket és nagyon jó helyük lett. Zozi a kiskutyájával együtt hazaköltözik egy időre. Addig amíg a kicsi nem  önállósodik. Utána pedig talán végre sérülés mentesen kezdi majd el az új életét! Az a Talán szó túl hangsúlyos még és ez nem tetszik. Mégis megnyugtat, hogy végre nem egyedül, hanem egy apró társsal és  barátokkal indul neki az új kezdetnek.
Ha ez sikerül, akkor valóban úgy fogom érezni, hogy életem fája a saját kezem munkája.

2014. május 15., csütörtök

Szomorúság és a front

Gyerekkoromban amikor elkezdett esni az eső akkor örömtáncot lejtettünk az öcsémmel. Rugdostuk, pacskoltuk a pocsolyákat és élveztük az eső szagát. Aztán ahogy teltek a napok valahogy a hideg a bőrünk alá fészkelte be magát és elkezdtünk fázni. Ilyenkor Mama csinált nekünk meleg kakaót és társasozott velünk, hogy könnyebben teljen az idő. Volt hogy 4-5 napig esett. Olyankor az utolsó két nap már semmi se volt jó.
Csak álltam az ajtóban és néztem Isten kiapadhatatlan könnyeit. Majd egy idő után eleredtek a sajátjaim is. Ma pont  így érzek.
Fázom és sírok.
Azt hittem ez csak a gyerekekkel történik így ha sokáig kell nézniük a szomorúságot.
Ma már tudom, hogy a szomorúság bennünk lakik. Rajtunk múlik, hogy mikor engedjük szabadjára a belsőnkből. Én ma elengedtem. Hadd futkározzon!
Ő pedig körbe körbe szaladgál körülöttem és egészen beleszédültem ahogy szemléltem.
Ma a szomorúságnak más szava van.
Hidegfrontnak hívják.
Hiába változnak az idők.
Én jobban szerettem a szomorúságot, mint a frontot. A szomorúság a barátom volt, míg a frontot nem szeretem.
K Ö S Z Ö N Ö M
/ A varázslás sikerült. Igazi szivárvány mosolyt csaltál a szívembe ezzel a gesztussal./



Ébren vagyok, vagy álmodom?



Esik, fázom és megint esik és még mindig fázom. Ezen tűnődöm miközben szemem odatéved a szürkületben egy sötét foltra az ágyunkban. Megrándul, hortyog, álmában motyorog és fut pár kört. Zora soha sem nyugszik. Álmodik és még akkor is játszik amikor már ólomsúllyal nehezül el a pillája. Még egy kört fut mielőtt mélyen zuhanna Sohaország földjére. Ebben a kutyában a vándorok ősvére zubog. Mindig úton van, siet , rohan valahonnan valahová. Nincs egy pillanat nyugta. Ha beszélni tudna, biztos hadarva mesélne, mert sietni kell!
-Ni ott ép leszállt a bokor tövébe egy madár.
Várj Gazdi egy pillanatra! Rögtön figyelek, csak előbb kicsit megszaglizom. Ha lehet becserkészem és barátkozom vele. Jövök mindjárt!
Már ott sincs. Sutty elszaladt.
Én pedig csak állok szelíden várom, hogy visszatérjen . Azonban erre várhatok, mert közben az utcán elment valaki, így őt is megnézi. Visszafele jövet iszik egy kicsit a pocsolyából. Majd Süti kutya után ered.
Tudja érzi, hogy ott állok. Nem fél semmitől.
Megfordulnék az ágyban, mert elgémberedett a lábam, ahogy rajta fekszik.
Mégsem teszem. Hisz oly édeset álmodik. Minden ízében él és mozog . Megvárom míg odaér hozzám.
Mossa az eső az ablakot.
Ma nem világosodik ki soha az ég és ettől nagyon fáradt vagyok.
Még mindig várok. Hallgatom a horkolást, ami teljesen elnyomja a cseppek koppanásának neszét.
Lassan ráveszem magam, hogy megforduljak.
Ám ekkor ő már fent is van. Ugrik le az ágyról és csahol örömében.
-Hurrá mehetünk! Már az ajtónál topog és rám vár.
-Na jó voltam?- kérdőn néz.
-Mi lesz már? Mikor nyitod ki az ajtót?
Végre odaértem. Halkan csörren a kulcs a zárban.
Odakint még minden továbbra is szürke. Ő pedig rohan és  az esőben szaladgál.
Vajon meglepődött? Egyáltalán érdekli az , hogy esik és csurom vizes lesz mindene?
Nem úgy tűnik. Hisz ép úgy fut, ahogy álmában is tette.
Feladta a leckét.
Most ébren vagyunk, vagy álmodunk?
Tán mindkettő.
Az eső meg csak esik, esik és vízesésként csorog le a bádogereszen.

2014. május 14., szerda

Semmi új , de mégis jó

A facebookon találtam. Elmentettem, mert jó összegzésnek gondolom. Nem árt ha néha elolvasom, amit tudok megvalósítom, amit meg nem, azt későbbre hagyom.
:o)

20 dolog, amit a LEGboldogabb emberek másképp csinálnak

Nehéz, küzdelmekkel terhes út vezet a valódi boldogságig, hiszen az örömöt, az elégedettséget és a nyugalmat nem adják ingyen. Sokan nem tudják, hogyan kellene viselkedni, érezni, cselekedni ahhoz, hogy a LEGboldogabbak közé tartozzanak – van azonban néhány tanács, amely a segítségükre lehet. Mit csinálnak másképp a LEGboldogabbak? Íme!

1. Mernek különbözőek lenni. 
Ha valaki sikereket szeretne elérni, annak kicsit szürreálisnak kell lennie – persze a szó pozitív értelmében. Lehet, hogy a kinézeted, lehet, hogy a gondolkodásmódod kiállt változtatásért, de egy biztos: ahhoz, hogy kitűnj, újító szándékra és bátorságra van szükséged. 
2. Tisztelik a gyökereiket.
A legboldogabb emberek büszkék a családjukra, és szeretik a hazájukat. Te se felejts el soha hálával gondolni arra, honnan jöttél!

3. Kedvesek másokhoz.
Ha szívélyesen viszonyulsz a társaidhoz, rengeteg pozitív visszajelzéssel töltődhetsz fel. Egy-egy apró jócselekedet mindennap kötelező: egy finom vacsora a szeretteidnek, néhány aprópénz egy rászorulónak, vagy egy mosoly – bárkinek. Hiszen jó érzés adni és kedvesnek lenni, ugye?
4. Ha a sors felkínálja a lehetőséget, hogy megvalósítsák az álmaikat, akkor nem mondanak nemet. 
Mindig el kell fogadni a kihívást: aki fél, az soha nem jut előre. Légy bátor, és meglátod, meglesz a gyümölcse!

5. Tudják, hogy a dolgok nem velük történnek… 
...hanem értük! Tanulj a negatívumokból és építkezz belőlük!
6. Tisztában vannak azzal, hogy nem az alkoholtól lesz jobb a hangulatuk.
Ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy jövünk rá, hogy nem néhány pohár bor fogja feldobni az összejöveteleket – hanem maga a tény, hogy együtt vagyunk olyanokkal, akik fontosak számunkra. 
7. Szívesen fogadják a kritikát.
A kritikát nagyon nehéz elkerülni, tehát jobban teszed, ha elfogadod és kimazsolázod belőle azt, ami számodra tanulságos lehet. 

8. Betartják az ígéreteiket.
Ha megígérted, hogy ott leszel, legyél ott! Ha megfogadtad, hogy megcsinálod, csináld meg! Ne játszadozz az emberek érzéseivel, inkább legyél megbízható! 
9. Tudják, hogy az „önmagam vagyok” kifejezés nem azt jelenti, hogy nem kell dolgozni a saját személyiségén. 
Bár hihetetlenül dicséretes, ha képes vagy elfogadni magad olyannak, amilyen vagy, az még jobb, ha emellett képes vagy változni is. Ez nem azt jelenti, hogy fel kell adnod magadból valamit, hanem azt, hogy nyitott vagy az új impulzusokra. 
10. Megbecsülik a régi barátaikat.
Azok a barátok, akik szinte egész életünkben ott állnak mellettünk, kincset érnek. Senki sem pótolhatja őket, így a te feladatod, hogy vigyázz rájuk. 

11. Nem akarnak minden követelménynek megfelelni. 
Bár nagyon sokan szeretnék megmondani, mit és hogyan csináljunk, nem tehetünk mindenki kedvére. Az a lényeg, hogy te magad tudd, mi a jó neked, és aszerint cselekedj. Ne feledd, az a fogalom, hogy tökéletes, nem létezik. 
12. Nem az interneten élik az életüket.
A Facebook, a Twitter és társai nem a kapcsolataid és a személyiséged fejlődéséhez, hanem a leépüléséhez járulnak hozzá. Elszigetelnek az emberektől, és olyan élményekről maradsz le, amelyeket talán soha sem élhetsz át újra. Egy kellemes beszélgetés öröme, egy ölelés, vagy egy mosoly – mindez teljesen elvész az internet világában. 
13. Adnak a szüleiknek még egy esélyt. 
Még a tévedhetetlennek tűnő szülők is hibázhatnak néha. Nem gépek vagyunk, hanem emberek! Nézd el nekik, ha valamit elrontanak, és adj még egy esélyt! Lehet, hogy legközelebb te kéred majd a bocsánatukat… 

14. Nem félnek kérdezni.
Merd felvállalni, ha valamit nem értesz, mert csak úgy tudsz fejlődni. 
15. Tudják, hogy az élet nem a várakozásról szól.
Ne várd meg, míg végre megváltoznak a dolgok, inkább menj eléjük! Légy te az, aki kezébe veszi az irányítást!
16. Igyekeznek annyit látni a világból, amennyit csak lehet. 
Ha van lehetőséged, utazd be csodálatos Földünket! Minél több helyen jársz, annál sokszínűbb és nyitottabb leszel...

17. Mindig őszinték.
Mindig mondd meg a teljes igazat – lehet, hogy akkor nagyon fájdalmas élmény lesz, de később „megtérül az ára”. 
18. Élvezik a pillanatot. 
Nem könnyű, teljes, tiszta szívvel átélni a jelent, de muszáj megtanulni. Ha már most azon görcsölsz, mi lesz a jövőben, soha nem leszel boldog. 
19. Hallgatnak a belső hangjukra.
Bízz a megérzéseidben és figyelj, mit súg az a bizonyos belső segítőtárs. Inkább magadra hallgass, mint hogy mások kétes értékű tanácsait megfogadd. 
20. Képesek beszélgetni a másikkal.
Bár mindennap beszélgetünk valakivel, nem biztos, hogy szívvel-lélekkel ott vagyunk a helyszínen. Valóban hallgasd meg, mit mondanak neked, érezd át, figyelj rá! 

2014. május 13., kedd

Még most is szeretem



Vannak dolgok az életben amik sajnos nagyon nem változnak, vagy csak olyan lassan, hogy egy emberöltő nem elég a változások észrevételére.
Ilyen dolog  ahogy a fogyatékos emberekkel bánunk.
Bármennyire szeretnénk azt hinni, hogy jobb és szebb lett a mai világ . Nem lett!
Illúzió a változás.
Az ötven éves lemaradásunk ami eddig volt a fejlett országokkal szemben csak tovább nő. Nem mindenben, de ebben a témában még most sincs javulás. Azonban ha a Hősök terén sétálunk már nem olyan egyértelműen látszik az, hogy ki a magyar és ki a külföldi.
Ugyanis ma már mi is úgy öltözünk ahogy ők. Csak az az apróság alig észre vehető, hogy ők új ruhában sétálnak. Mi pedig az ő levetett ruháikban, De ha elég messziről nézed, olyan egyformának látszunk. A megfelelő távolság a lényeg.
De már majdnem olyan.
Versenyzünk velük.
Úgy ahogy Charlie Algenonnal.
Mi is Charlie-k vagyunk és a játékban ugyanúgy elbukunk, mint ő.
Látszat javulás örömét azonban átélhetjük, ahogy neki is megadatott ez az öröm.
A pillanat öröme pedig sokat ér mindannyiunknak.

" Olyan műtét nincs, amivel érzelmi zsenivé operálhatunk valakit. "
Ha lenne, akkor szebb és élhetőbb lenne ez a világ.
Az is igaz, hogy nincs annyi sebész a földön, mint amennyi embert műteni kéne.

2014. május 8., csütörtök

Anthony Hopkins szavai



Válasz a kimondhatatlan szavakra.

2014. május 5., hétfő

Egy igazán jó nap emlékére



A sors akarta így, no meg a szüléim, hogy két ünnepem gyakran egy napra esik. Szeretem, hogy így van, mert lehet habzsolni az élvezeteket. Mivel nem erényem a visszafogottság , így  kifejezetten kedves számomra, hogy a család és a barátok egymást érik ilyenkor. Tegnap fantasztikusan jó napunk volt. Kezdődött azzal, hogy Zoziért mentünk ki a pályaudvarra. Volt igazi örömködés. Nyüzsis mesélés és sok sok puszi. Fiiiiinom volt. Majd itthon ünnepi ebéd, mert anélkül nem lehet élni. :o))))
 Utána irány egy csodás hely a Vintage kert. Csodás hangulatú étterem ahova beugrottunk egy kávéra és sütire. Finom illatú viola díszítette az asztalokat. A pincérek valami egészen kivételes udvariassággal örvendeztettek meg mindenkit. Otthonos meleg hangulatot adott ez a figyelmes vendéglátás. Miután kibolondoztuk magunkat Zozit hazavittük, már száguldoztunk is a következő programra. Estére kártyapartira voltunk meghívva a barátainkhoz. Az egésznek volt valami  múltidéző bája. Teázás, illatos rózsák és kellemes, ráérős nyugalom jellemezte az estét. Persze az elmaradhatatlan évődés a kártya partnerek között még inkább szerethetővé tették az együttlétet.
A jelzőkből is érezhető, hogy nem a mai világ megszokott nem figyelek, csak rohanok típusú napja volt a tegnapi.
Néha komolyan azt hiszem, hogy véletlenül születtem ebbe a korba. Talán a tizenkilencedik század közepét éreztem volna igazán nekem valónak.
Zúgolódni persze nem fogok, amiért a zűrös huszadik század jutott részemül, mert igazán érdekes volt átélni a technikai forradalom hatalmas fejlődését.
Mégis egy- egy ilyen nosztalgikus délután megélése adja meg számunkra, a de jó élni élményt.
Életünk folyama kezd visszatérni a megszokott medrébe.


2014. május 3., szombat

Bukott angyal


Az én anyukám pont ilyen bennem. Pedig kicsit sem hasonlít erre a képre. Mégis ha a szeretetére gondolok akkor valami ilyen gyönyörűségesnek látom őt. Ma amikor a sírjánál álltam érdekes módon eszembe jutott ez a kép. Csöndes béke, madárcsicsergés és ősi nyugalom hangulata járta át a temetőt. Megérintett. 
Anyámra és Mamára gondoltam arra, hogy milyen sok Édesanya nyugszik a temetőkben.
Bár csak a kivételeseknek jutott ilyen külső mi gyerekek mégis így látjuk őket a haláluk után. 
Stilizált érzelem? Igen az!
Mit bánom én. Egyszerűen örülök annak, hogy amikor a költők, művészek az anyaságról mesélnek ők is angyalnak ábrázolják a teremtményeiket.
Az külön szerencse, ha valakinek sikerül még az életében angyali anyának lennie. Az én anyukám az életében szigorú, következetes és maximalista anya volt. Mégis volt benne mindig egy földöntúli szeretet, amihez semmi sem hasonlítható. Csak ő tudott engem így szeretni. Igaz a haragvó énjét sem képes túlszárnyalnia azóta se, senkinek. Ő már csak ilyen szélsőséges, hatalmas Anya volt.
Amikor szeretgetett a csillagok közt jártam. Én voltam olyankor a világ leg-leg leg gyereke. Ugyanez játszódott le, amikor haragudott. Csak akkor valódi csillagokat láttam néha egy- egy anyai nevelő célzatú  pofonjától.Később elmagyarázta, hogy ezen kifakadásai az én javamat fogják szolgálni. Naná, hogy ezt nem hittem el. Én csak annyit éreztem, hogy anya bitang kemény és ez nekem nagyon fáj. Majd teltek múltak az évek és én is anya lettem. A nyomába sem érek az én Anyukámnak. Ha Zozi nevelésére gondolok közel nem tudtam neki annyi mindent adni, mint amennyit én kaptam. Igaz sokkal szelídebb módszerekkel próbálkoztam, de ezek szerint magunkfajtának szüksége van az anyai szigorra és a túláradó szeretetre is.
Miközben ott álltam a sírjánál hálát adtam Istennek, hogy Anyámat olyannak teremtette, aki mindenben a tökéletességre törekedett és mindig,  mindenkor mellettem volt. Olyankor is, amikor totál butának tartotta a tetteimet. Nem hagyott magamra a következményekkel, hanem segített megtalálni a saját hülyeségem teremtette útvesztőből a kiutat. . Nem lehetett könnyű szigorúnak lennie, amikor sokkal szívesebben ölelgetett volna!
Sose felejtem el, hogy egy- egy rossz napunk után megvárta, hogy elaludjak és álmomban puszilgatott meg. Később nagy ravaszul tetettem az alvást, mert annyira szerettem a puszijait, meg azt ahogy betakargatott.
Ez az öleléses takargatás még ma is hiányzik.
Az én anyám nem az irodalmilag leírt tökéletes anya volt. Az én Anyám húsvér angyal, aki megváltotta életével az én gyarló életemet.  A saját életének boldogságát áldozta fel emiatt. Mert képtelen volt megalkudni és elhinni azt, hogy más is tud engem annyira szeretni és szolgálni a javamat , mint ő!
Az én anyám annyira szeretett, hogy amikor anya lettem és családom lett, inkább meghalt azért, hogy a betegsége miatt ne legyen a terhünkre.
Sajnos nem volt képes elhinni azt, hogy sose lett volna teher a számunkra. 
A halála még ma is elviselhetetlen bűntudatot jelent és mindig  így lesz.

"Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküle. (Sarah Dessen)"