2014. január 28., kedd

Ámítógéppel háborúzva



Karácsonyra kaptam a Jézuskától,egy számítógépet. Pedig a régi  még működött. Igaz akkora batár volt, hogy sok helyet foglalt el a mostani kis kecses kollégáihoz képest, de nekem vígan megfelelt.
A lányok azonban úgy gondolták, hogy a Mami van olyan modern, hogy ne egy őskövületen írjon. Szépen megköszöntem  az ajándékot és hagytam a dobozában pihengetni. Jól elvoltam, megszokott régi gépemmel. Majd eltelt pár hét  az ifjúság megelégelte a dolgot és beüzemelték az új gépet. Ezzel vége is lett nyugodt életemnek. Hol ez nem működött rajta, hol az. Majd egyre több minden mondta fel a szolgálatot. Benyalt a kicsike egy vírust is ami jól megbetegítette. Most elvittük szegényt a dotoréhoz. Így nincs gépem. Legalább nem nyűsztetem annyit és több idő marad másra. Ami a nagyobb gond az az, hogy az információ éhségem is csökkent.Lassan teljesen kimaradok az élet nevű társasjátékból. A telefonomat mostanában szanaszét  hagyom, így nem lehet elérni azon keresztül sem. Van előnye is a mostani hírzárlatnak. Sokkal, de sokkal nyugodtabb vagyok.
Végre nem a mások dolgával törődöm, hanem a magaméval. S ami még ennél is fontosabb  nagyokat sétálok a kertben. Beszélgetünk Zorkával aki rendre megriasztja a gyönyörű szajkót  és Süti kutya is kénytelen sétálni velünk ha nem akar magányoskodni a meleg szobában.
Ezek szerint tényleg könnyebb így élni. Nem ér útól a gáncsoskodás , az intrikus világ csetepatéja. Nem húzom fel magamat a rosszindulattól fröcsögő írásoktól, mert nincs min olvasni. Már már azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy ez a világ mégsem annyira élhetetlen, mint ahogy arról naponta olvastam.? Eddig volt a jó része a számítógép és telefon mentes életnek. Ma amikor csöngettek egy barátom állt a kapuban. Meglepett, hogy eljött. Mint kiderült napok óta nem ér el és aggódott, hogy baj van. Ezért gondolta megnézi, mi lehet velem?
Hát ebből is az derült ki, hogy ma félig meghal az, aki az információ áradatból kikerül. Fel se merült bennem ez a része a dolognak.
Így leültem most Anka gépéhez, hogy megírjam nektek, mi a távolmaradásom oka. Nincs semmi baj jelentem. Távolmaradásom oka, hogy az elektronikai kütyükkel háborúba léptem. Amint meg lesz a békeszerződés rögtön tudatni fogom veletek.
Egyenlőre a csend az nagyon finom. Ígérem,  amint zajra, nyüzsire vágyom, minden technikai masinát bekapcsolok majd. Addig marad a nagyon finom élő és élhető kapcsolattartás a gőzölgő meleg tea mellett.

2014. január 25., szombat

Eltévedt idő



Csuda mókásan hat rám ha havazik. Egyszerűen nem érzékelem az idő múlását. Valahogy túlzottan éberré válok. A dolog úgy történt , hogy órák óta nem tudtam aludni. Pedig éjfélkor feküdtem le. Villanyt nem akartam kapcsolni nehogy megzavarjam Kedvesemet vele. Így álmatlanul forgolódtam. Majd végre világosodni kezdett. Még mindig vártam a mocorgással. De nagyon kiakart dobni már az ágy magából. Így egyszer csak úgy döntöttem hogy reggel van. Végre kelhetünk hisz oly sok teendő vár ma ránk. Megsimogattam a páromat. Kicsit súgtam-búgtam. Udvaroltam , mert közös kávéra vágytam. Szó  nélkül ébredt a drága és már ment is kávét csinálni. Csak annyit kérdezett, hogy hány óra?
-Fél hét lesz tíz perc múlva. -jött a válasz- mikor ránéztem az órára.
-Azt hittem korábban van mert olyan mintha alig aludtam volna.
Férfiak. Mosolyogtam magamban. Sose elég nekik az alvásból. :o)))
Majd megittuk a kávét mosolyogva ébredeztünk mellette.
Fogalmam sincs hogy miért néztem meg újra az órát, de megnéztem.
Háromnegyed négy volt. Jézusom mi történt , hogy ennyire elnéztem?
Gyorsan meakulpáztam. Majd Kedves jól kinevetett és már aludt is tovább.
Én is megpróbáltam, de nem sikerült.
Helyette betettem egy mosást. Kitakarítottam a fürdőszobát. Elolvastam a napi hírözönt és még mindig csak háromnegyed hét van.
Végül nagyon jól jártam ezzel az idő zavarral. Mire kelni kell minden elkészült és tisztán frissen kezdődhet a nap.
Ráadásul így már biztos, hogy megtudjuk csinálni a kitalált napi penzumot. Ami mondanom sem kell, hogy nem kevés.
Végre nyugodtan tehetem a dolgomat. Idegeskedés és rohanás nélkül.
Naaaaaa.
Ezért szeretem a havat. Ha itt nem is esik, de messzire érződik a hatása.
Az idő mindenesetre eltévedt a hóban és vele együtt én is.

2014. január 23., csütörtök

Kávézacc



A mai nap amolyan kávézaccal teli nap. Kortyolom kortyolom, de megakadnak az apró szemcsék a torkomon és karcossá teszik a nyelést.
Hát valami ilyesmi érzésem van.
Reggel dühösen indult a nap. Fénytelenül. Napok óta nem süt ránk az égi fény.
Talán ettől, talán a napi hírektől van az, hogy nincs komfort érzetem. Fogalmam sincs minek veszem arra a fáradságot, hogy híreket hallgassak? Ugyanis annyira deprimáló az egész. De ezt mindenki kezdi megszokni . Már ha lehet  ilyet tenni?
Tegnap  láttam egy filmet a Csendes óceán egy parányi szigetéről ahol összesen pár ezer ember él. A víz tiszta. Az élet egyszerű és annyira emberléptékű. Egészen addig, míg oda is betör a civilizáció. Reméljük ez minél később lesz!
Van most egy abszurd  reklám. Imádom.
A hülyeség kiapadhatatlanságát veszi célba. Az OTP-t  reklámozzák.
Áruljunk az Arktiszon napernyőt!- mondja az egyik eszkimó. A megtakarított pénzemből  napernyőket vásároltam, hogy eladjam az északi sarkon. Aki vesz az kap ajándékba strandpapucsot is! :o)
A másik  megkérdezi tőle, hogy ez mind jó, de napot is lehet mellé kapni?
Végre céltábla lett a felesleges vásárlás, az ajándékokkal való trükközés.
Olyan szomorú, hogy az ajándék sem azzal a tartalommal bír ma már, mint amire való. Elértéktelenedik úgy a szó,  mint a tett.
Hát most itt sem lehet kapni napot. Se strandpapuccsal, sem anélkül.
A napi zacc az is, hogy ismét meghalt valaki az utolsó mochikánok közül. Claudio Abbadó karmester. Szerettem a dirigálásait. A zenében új dimenziók nyíltak meg az ő értelmezése által. Másik nagy Kedvencem Leonard Bernstein is már rég halott, ahogy Solti György is az. Sokáig sorolhatnám az elment nagy kedvenceket.
Igazából csak annyi történik, hogy öregszem. A mai fiatal tehetségeket nem ismerem annyira, mint a kedves régieket.

2014. január 22., szerda

Menny és pokol közt csalinkázva


Bár minden kívánságom így teljesülne! Szerettem volna látni ahogy a kertünkben a hóvirágok még egyszer utoljára, csak nekem és neked kinyílnak. Mivel a kert északi fekvésű, így van, hogy három hét késéssel jelennek meg nálunk a máshol már nyíló virágok.
Lőn csoda az idén most nálunk is kinyíltak  JANUÁRBAN! a kis hajladozó tütükés szoknyájú viráglányok. Ebből is látszik, hogy mennyire szeretjük egymást. A kert búcsúja impozánsan elegáns gesztusokkal van tele. Ugyanis a téli jázmin bokor is teljes pompájában virágzik. Na ilyenkor érzem azt, hogy az Isten tenyerén csücsülök.
Valahogy az Istennel folytatott párbeszéd mindig annyira finom. Azt hiszem  van odafönt valami igen kegyes patrónusom , ha minden jól megy a Papa az. :o)))
Szóval megint túléltem önmagamat. Mert hiszitek, vagy sem a legnagyobb ellenség saját magunkban lakozik. Napról napra megküzdök a belső démonaimmal, ahogy sajnos mindannyian ezt tesszük. Aztán estére eredményhirdetéskor kiderül, hogy a napi csatát ép ki nyerte.Egyre nehezebb kicselezni magamat. Mindenesetre nagyon szeretek úgy általában győzni. A játékban és az életben egyaránt sportosan küzdök azért, hogy a tervem sikerüljön.
Most például ezerrel igyekszem óriássá nőni, hogy elbírjam a rám nehezedő feladatokat.
Pakolok, selejtezek, mérlegelek, döntök mi az érték és mi nem! Így keletkeznek a mini diktatúrák. Azaz egyszemélyes döntéshozók. Miniállamom igazgatása közben mesteremberekkel tárgyalok és igyekszem nagyon dörzsölt és tapasztalt üzletasszony képét mutatni. Kac,  kac, kacagok magamon. :o)))
Jól szórakozom ám ezen az egészen. No persze estére ez a fergeteges jókedv cserben hagy és olyankor Orfeusszá válok. Alászállok a mélybe és megmerítkezem a pokol bugyraiban. Azaz a kételyek  rongyos ruháit öltöm magamra.
Lélekroborálónak, ha elfáradok zenét hallgatok és Finy Petra Madárasszony könyvét olvasom.
Természetesen  éjszakánként egyre kevesebbet alszom, amit aztán napközben bepótolok az olvasás közbeni bóbiskolással.



2014. január 21., kedd

Gyógyulóban



Az utóbbi hónapok túlfeszítettsége nem múlik el nyomtalanul. A betegség megült a mellkasomban. Mégis érzem ahogy napról napra nő az energia és a lendület a belsőmben. Az élet szép lassan visszatér a normális kerékvágásba. Végre leszedtük a karácsonyfát . Csak egy ajándék maradt gazdátlanul. Majd egyszer ő is hazatalál. A szekrényekben is lassanként minden a helyére kerül. Ahogy ezzel egyenes arányban a lélekben is. Szokjuk a gondolatot, hogy új helyen új élet vár ránk. Mire az utolsó naphoz érek az utolsó sarokig kitakarítok mindent és  örömmel csukom majd be magam mögött az ajtót, hogy minden energiámmal szélesre  tárhassam az újat!
Morcos az idő odakint. Nem is bánom. Legalább nincs akkora bűntudatom, amikor délutánonként  olvasáskor elbóbiskolok kicsit, vagy elidőzök egy egy fiók rendszerezése közben az emlékeinken. A költözésnek az emlékidézés az igazi szépsége. A napokban kezembe került nagyapám utolsó hajtincse. Anya vágta le, hogy egy pici darab itt maradhasson belőle nekünk. Emlékszem, hogy Papával még az utolsó napokban is cinkosan összetartottunk. Mindenki csak etetni akarta gyomorrákkal ez maga a pokol volt. Ő pedig utálta az egészet. -Kicsit később -  jeligével eltetette az éjjeliszekrényre a sok finomságot. Majd mikor bementem megkért .-Ments meg! Vidd innen ezeket és ami tetszik azt edd meg! Nagyanyádnak pedig mondjuk azt, hogy együtt ettük meg!
Mikor pici voltam és lázas, ő mentett meg engem, ha beteg voltam. Olyankor mindig savanyú erős paprikára vágytam. Mama  hozta a kompótot, Papa kicsempészte és hozott jó erős savanyított bogyiszlóit .
Azóta már köztudott, hogy a capsaicin ami a paprikában van az fájdalomcsillapító hatású. Ösztönösen ettem hát, amikor fájt a torkom.
Anya holmijai között ott volt az utolsó naptára. Sok bejegyzéssel, hogy kinek milyen ünnepe lesz és ki mindenki járt akkoriban nálunk. Könnyekkel küzdöttem az írása láttán. A precizitása még ma is ámulatba ejt. Sok minden szokását átvettem Többek közt a naptárvezetést is.
Boldogan öleltem magamhoz a lányok első takaróit és játékait. A könyvek között ott lapulnak a kedvenc mesekönyveik. Bizony jó visszaolvasni a nagy kedvenceket. Öröm így pakolászni. Minél öregebb az ember, annál több holmi vesz körül és velük egyre sokasodnak a szép emlékek is.

2014. január 15., szerda

Időzavarban


Sötét van kint még, de a tárgyak sziluettjei kezdenek halványan kirajzolódni a térben. Azt hiszem hajnalodik, de nem vagyok benne biztos, mert a kinti lámpa fénye is enyhén beszűrődik. Percek óta mozdulatlanul fekszem és tűnődöm feleslegesen azon, hogy mennyi az idő? Olyan egyszerű lenne felkapcsolni a lámpát és megnézni. Egy pici nyújtózkodás, egy halk kattanás és már rögtön tudnám, ami jelenleg kérdésként kering körülöttem. Oly kevésnek tűnik és még sem az. Csak pár centi nyújtózkodás kéne és elérném a kapcsolót. Az a rövid távolság most még is egy egész hosszú út. Ehhez minimum ki kellene bújni a meleg takaró ölelő biztonságából. Szembesülni a borzongással, vállalni a percnyi kiszolgáltatottság érzést. Inkább még sem nézem meg , hogy mennyi az idő. Ráérek szembesülni vele. A tisztánlátás sem adna elég örömöt az akol meleg biztonságának elhagyásáért. Micsoda bizarr gondolatok kavarognak bennem az álom és az ébrenlét határán! Persze egyáltalán nem meglepő, ahogy így tovább gondolom, mert senki és semmi sem tudja, hogy most ép hol és merre tartunk. Ugyanis eltévedt az idő.
Úgy tesz mintha tavasz lenne, pedig elvileg és gyakorlatilag is tél van. Az emberek ettől az időjárástól teljesen összezavarodtak és többségük álmatagon téblábol a napok romjai közt. Azt sem tudva, hogy hova és merre induljanak. Mindenütt szétfolyt a valóság és nyálkás nyúlós mocsárrá vált az élet. Olyanná, amibe nem lehet biztos pontot találni és megkapaszkodni, csak belesüllyedni lehet és elveszni.
Na jó ebből elég!
Inkább felkapcsolom a lámpát, mert nem akarok tovább bolyongani  gondolataim lápos ingoványában.
Kicsit nyújtózom , picit erőlködöm, borzongok, ahogy megcsap a hideg, de amint elárasztja a szobát a fény, az idő grabancát elkapom és biztonságra lelek. Fél öt múlt három perccel. Végre tudom, hogy mik a helyzetem paraméterei.
Majdnem fél óra van még az ébredésig, a reggeli közös kávéig, az új nap lehetőségeinek kihasználásáig.
Fél óra van még a melegben, a biztonságban maradásig. Fél óra van, egy elhúzódó finom ölelésre, egy csókra , egy kis örömöt adó szerelemre. Micsoda gazdagság. Gyorsan lekapcsolom a lámpát és most már végre tudom, hogy mi minden várhat rám.
Én döntök, hogy mire használom az időt!
Fél óra boldogság lehet a jutalmam. Mindezért csak annyit kellett tennem, hogy vállalom a fényt, a tudást, az életet.

2014. január 14., kedd

Együtt


Ahhoz, hogy legyőzzük a betegséget, a könnyeket, a szomorúságot le kellett ülni és beszélgetnünk kellett! Nem volt mese muszáj volt kimondani az elmondhatatlant és megtudni kinek mi bántja a lelkét? Mindezt azért, hogy a sebek gyógyulhassanak és egészségesen fojtathassuk tovább a mindennapokat. Túl sok minden került  mostanában a szőnyeg alá, mondván" Majd holnap!" - beszélünk róla. Ma nem mondok semmit, mert nem alkalmas az idő. Sok a feladat , vagy mit tudom én milyen ok mögé rejtettük az érzéseinket. Mindig volt annyi teendő, ami elfedte a bennünk kimondatlan szavakat. Észrevétlenül lassan elcsendesedtünk Mindenki a maga vackában dédelgette a maga vélt, vagy valós sérelmeit, mert azt hittük könnyebb lesz ha nem beszélünk róluk.. Majd nem véletlenül csőstül jöttek a betegségek és már nem halogathattuk tovább. Beszélnünk kellett!
Nem volt finom szembesülnünk egymás lelki állapotával. Mégis valahogy jól esett  megtapasztalni a belső űrt, ami a sok kidobott lelki lom helyén keletkezett.
Látva egymáson a megkönnyebbülést mindketten megnyugodtunk, hogy mégis van remény. A remény pedig magával hozta a szeretetet.
Most csend van, béke van és összekapaszkodás van.
Erősebbek vagyunk együtt, mint külön, külön. Most erre van szükségünk.
Lassacskán csomagolunk. A fiókok rendezgetése közben sok- sok régi tárgy idézi fel a fiatalságot, a szerelmet a de jó, hogy van nekem érzést.
Még mindig nagyon gyenge vagyok a tüdőgyulladás miatt, de végre napról- napra érzem, hogy visszatér belém a régi erő. Bár most azt is kénytelen vagyok belátni, hogy sose leszek már olyan, mint ezelőtt. A fáradság valahogy mélyebb barázdákat hagyott bennem, mint vártam.
Itt az idő, hogy megtanuljam kérni és elfogadni a segítő kezeket! Magam fajtának a legnehezebb feladat az, hogy beismerje, nem képes mindent megoldani egyedül. Bölcsebbnek, okosabbnak kell lennem, ahhoz, hogy elismerjem bizony együtt könnyebb mindent megoldani, mint egyedül. A valódi gyengeség talán nem a fizikai életre veszélyes, hanem az önzőségre épült lelket pusztítja el leghamarabb.
Nehéz volt beismerni, hogy általa vagyok az, aki vagyok. Pedig eddig tudtam, csak mostanában valahogy elfeledkeztem erről.
Jó éreznem azt, hogy vele együtt  lehetek az, aki vagyok.
Egy erős asszony.


2014. január 12., vasárnap

Keleti széllel érkezem



Hosszúra sikeredett ez a betegség. Két hét kényszerpihenő , tüdőgyulladással megspékelve alig kiheverhető ez az influenza.
Ma amikor megláttam milyen gyönyörűen sütött a nap , úgy döntöttem itt az ideje gyógyultnak nyilvánítani magamat. Így is tettem. Reggel 10- re már menetre kész voltam. Irány egy nagy séta, olyan magam fajtásan, kicsit lassan járva, de mégis hatalmas célokat megvalósítva érek a nap végére Szeretem az ilyen napokat.
Reggel egy gyors és hatékony vásárlás után rohanás haza. Anka ebéddel várt minket. Az ebéd finom és szerethető rakott krumpli. Imádom. Főleg akkor, ha nem én készítem. :o)
Ebéd után zsupsz beültünk a kisautóba és már száguldottunk is az új otthon felé. Igazán jó napot választottunk.
A nap ragyogása mindannyiunkat jó kedvre derített és szinte viháncoltunk a kocsiban. Szeretek oda menni, mert a ház gazdái fantasztikusan kedves, melegszívű emberek. Körülöttük és bennük minden csupa mosoly. Hamar átvettük a ház szellemének hangulatát és mókázva néztük végig a leendő otthont.
Egy finom kávé mellett meghallgathattuk a család történetét. Nyomon követhettük életüket, mindennapjaikat,  mik több mint ötven éve ebben a házban zajlanak.
Van egy gyönyörű kék cicájuk Kókusz. Békésen  lustálkodva hallgatta és nézte végig a körülötte zajló eseményeket. Le sem vette rólunk a szemét. Joggal mondhatjuk, hogy szemmel tartottak minket. :o)
Mesélni való volt bőven, így hamar elszaladt az idő.
Kedves gondosan felkészült a háztűznézésre. Hozott mérőszalagot, papírt, vonalzót és pennát, na meg fényképező masinát.  Mindent pontosan dokumentált.
Itthon aztán volt nagy csodálkozás amikor a képeket megnéztük, mert az épület a lakói nélkül teljesen más arcát mutatta. Nem valami tömör gyönyör. Ott ülve mégis annyira szépnek és kedvesnek láttuk.
Azt hiszem pont emiatt választottuk ezt a házikót. Ugyanis hiszem, hogy a benne élők szellemisége ott marad és mi ezt megörököljük. Így a jó hangulatot visszük majd tovább mi is.
Mire hazaértünk alig álltam a lábamon olyan gyenge voltam mint egy kisbaba. A gyógyulás mégis elkezdődött. Végre valahára  már nem kesergek, hanem tervezek. Azt hiszem az elkövetkező években nem lesz alkalmam unatkozni. Otthont teremtünk ismét. Csak most már nem kettesben, hanem a felnőtt gyerekeinkkel együtt.
Izgalmas kihívás lesz ez mindannyiunk számára.
Talán emiatt az érzés miatt kelek útra újra és újra. Szeretem a változást és azt az örömöt amit egy új dolog megcsinálása okoz. Szeretek építeni és teremteni. Mikor elkészülök egy idő után nyugtalan leszek és mikor meghallom, a keleti szél hívását. Útra kelek és kezdek előlről mindent.

2014. január 10., péntek

Konyhaablakból kitekintve


Megkeseredett kávé íze a számban. A gyomrom fáj és csak magányosan lődörgök az üres lakásban. A többiek már mind elmentek. A kutya ki tudja hányadszor kéredzkedik ki, majd öt perc múlva be. Szűköl nem találja a helyét , ahogy én sem.
Kinyitom a hűtőt, mert azt hiszem, ha eszem valamit elmúlik ez a keserű íz belőlem. Majd unottan becsukom az ajtaját, mert nem kívánok még sem enni.
Nem marad más, mint tovább ízlelni, érezni a keserűt.
Tudom, hogy az íz a lelkemből árad, mégis bőszen keresem a konyhában az édes dolgokat. Méz, csak azt ne! Rám tapad és émelyít. Tea. Belenyalok, de mintha nem is lenne íze ma olyan lötty az egész.
Közben megállok a konyhaablak előtt és nézem a fenyőfát.
Mikor ideköltöztünk még bőven láttam a végét az ablakból. Most meg hiába guggoltam le, hogy hátha! Nem, nem látszik már sehogyan sem a vég.
Nyolc év. Mennyi minden történt.
De az is lehet, hogy igazából semmi más nem volt, mint az, hogy a fenyőfa kinőtte a konyhaablakot.
Mindeközben, ahogy ő nőtt, én úgy töpörödtem egyre jobban össze.
Hisz egykor még annyi minden belefért a látószögembe, ami mára mind túlnőtt rajtam.

2014. január 8., szerda

Ianus hava azaz a fergeteg hava



A kezdet és a vég hava Ianus. Azaz január. Szokták még a fergeteg havának is hívni. Egy biztos nem sok jót ígérnek ezek az elnevezések. Az ókori rómaiak kétarcú istenét hívták így. Ám az első gondolattal ellentétben miszerint a kétszínűségről mintázták ezt az istent nem ez az igazság. Főisten volt. Kezdet és a vég istene. Év kezdet tehát kellően aktuális a választás, de sok ember életének a vége is ebben a hónapban van. A nap energiájának hiánya az életenergia hiányát is magával hozza. Tehát a betegek, öregek sokan adják fel ilyenkor az élettel folytatott küzdelmüket.
Nálunk nagyapó készül most a nagy útra. Üzent, hogy vár minket egy ölelésre, búcsúszóra. Elérkezett az idő . Tudjuk ezt már rég. Úgy tűnik most már elfáradt úgy a teste, mint a lelke is.
Ha már a római istennel kezdtem elárulom, hogy azért két arcú, mert a kikötőket ő védelmezte és mindkét irányba messze tekintett , vigyázta a város nyugalmát, védelmezte őket az idegen betolakodóktól.
Ha jól meggondolom valahol a szülőpár feladata is ez. Egymás hátának támaszkodva két irányból is védelmezik a jó szülők a gyerekeiket.
Ami pedig a fergeteget illeti, azt gondolom lesz még abban is részünk januárban. Bár most még a tél csak Amerikában mutatja ki vasfogát. Elég nagy az óceán ahhoz, hogy ide ne jusson el a cudar idő, de valamennyi biztos jut belőle majd nekünk is!
Hóembert még nem építettünk a mostani télben, de valamiért nekem most nem is hiányzik. Sokkal jobban élvezem helyette a puha takaró ölelését a meleg tea lágy ízét és egy- egy jó könyv és film hangulatát, amit a mostani kényszerpihenőm alatt végre megnézhettem, elolvashattam.
Juniknak hála megkésve ugyan, de most megnéztem a Katedrálist.
Mostani könyv kedvencem: Richard Rohr : Emelkedő zuhanás c. könyve.
Érdekesen ível át a könyv a fiatalkori önmegvalósítás harcaitól az öregkor bölcsességéig.

2014. január 7., kedd

Amikor nem történik semmi.


Van egy barátosném, akit akárhányszor felhívok és megkérdezem tőle:- Mi újság?
-javarészt azt feleli -Hálistennek semmi. Sokáig értetlenkedtem és egy idő után zúgolódtam is emiatt. -Az kizárt dolog, hogy nálatok nem történik semmi!
Majd elmagyarázta , hogy addig jó ameddig ez a válasz.  Némileg értetlenül fogadtam ezt a magyarázatot egészen tavalyig, amikor is majdnem minden alkalommal történt valami. A gyerekek szakítottak, egyik elvesztette a munkáját, betegség volt többször is a családban, majd halál is. Lényeg a lényeg, mindig volt valami hír. Egy idő után elmaradtak a hírek és az ismerős kérdésre a megszokott választ kaptam. -Nem történt semmi.
Megértettem , hogy milyen nagy kincs tud lenni a Semmi.
Mostanra nálunk is beköszöntött ez az időszak.
Végre valahára befeküdtem az ágyba, nagyokat alszom és gyógyulok. Élvezem a nyugalmat, a csendet. Zorka nyögdécselését, ami az elégedettségét fejezi ki és egészen jó barátságot kötöttem a Semmivel. A bennem élő forgószél elcsendesült és a semmi ágán ülve élvezem a csendet.
Erre vágytam legbelül, tehát bevonzottam.
Erről jut eszembe, hogy ajánlok egy filmet, ami erről szól, bár sokan ismeritek, de mindig élmény újra nézni.
Címe: Titok


2014. január 4., szombat

Szép is büdös is, de mégis jó



Kamilla teával nyitom és zárom a napot, de az influenza nem ereszt a karmaiból. Az erőm elment Mekkába. Jó lehet neki ott mert nem igazán óhajt visszatérni.  Életemben nem aludtam még ennyit. Ha jól sejtem újszülött koromban sem. Némileg ettől beszűkülnek a mostani napok. Mégis nagyon klassz dolgom van. Kutyáimmal dödögök, Kedvessel évődöm, lányokkal nagyokat beszélgetünk. Olvasni hiába próbálok nem megy. Amint kezembe veszem a könyvet már alszom is. Ugyanez a hatás, ha a Tv-t próbálom meg nézni.
Amúgy hihetetlenül sokat köhögök és most az asztmám is sokat gyötör.
Mégis összességében fantasztikusan finoman érzem magamat. Rég pihentem ennyit és most nagyon jól is esik.
Jövő héttől indulnak a dolgos hétköznapok és lassacskán elkezdem a pakolást is. Illetve most még csak a szelektálást. Kis halmokba gyűjtöm majd a nem költöztetendő dolgainkat és aki megkíván a halmocskákból valamit az most nem távozik tőlünk üres kézzel. Milyen jó lesz , hogy a tárgyaink a szeretteinknél élnek majd tovább!
Mivel rendszeresen selejtezem őket, így kidobandó dolog nem sok van.
Szóval holnap még enyém a pihenés lehetősége . Utána pedig jöhet a mehet. Dolgozom ezerrel.
Egy biztos . A kamilla tea szagától is kezd kiverni a víz. Hiába . Jóból is megárt a sok.


2014. január 3., péntek

Egy hosszú év, terjedelmes évértékelő listája


Mindenki készített, vagy magában, vagy a blogjában egy mérleget, mely az elmúlt évről szólt. Némileg megkésve most én is megteszem, hisz így korrekt.
A múlt év olyan volt, mint egy végelszámolás. Munkában, kapcsolatokban, saját parányi életemben egyaránt.
Bár pici testbe születtem mégsem voltam soha kis léptékekben élő és gondolkozó ember. Tavaly kénytelen kelletlen számba vettem az elért és a még elérendő célokról szóló listámat. No meg a meghiúsult tervekről be nem teljesített álmokról szóló negatívumokat. Nem volt valami szívderítő az eredmény. Kezdjük a mindennapok sikereivel és kudarcaival.
Gyönyörű, értékes emberré nőttek fel a lányaink. Sajnos nem jeleskedtem valami jól az elengedésükkel. Mi tagadás meg kellett barátkozni a gondolattal, hogy soha nem is fogok. Azaz egész életemben róluk álmodoztam és az ember az álmait nem engedheti el csak úgy.  Így hű maradok magamhoz és inkább beismerem , hogy nem a hírnév , nem a pénz és nem is az egészségem a legfontosabb célom, hanem az ő  boldogságuk. Ezt a jelenséget a pszichológiában függőségként definiáljuk. Tehát ez a legszembeötlőbb jele a suszter cipője lukasságának. Mégis boldogan viselem a lukas cipőt, mert az én járásom eredményeként kopott el, nem pedig anyag hiba miatt. Azaz úgy éltem ahogy kellett. A saját igényeimnek és célkitűzéseimnek feleltem meg és mindeközben elkoptam kissé.
A mulasztásaim is ép ebből a tulajdonságomból fakadnak. Nem figyelek rendesen az egészségemre, a teljesítőképességem határait magasan letojom és mindig másokat helyezek előtérbe, mert imádom,  ha szerethetek és azt is jól viselem, amikor engem szeretnek. hajlandó vagyok mindennek megfizetni az árát. Korán megtanultam, hogy az életben annyit kapsz, mint amennyit adsz! Se többet, se kevesebbet!
Miután rájöttem, hogy még mindig akkor történik csoda velem, ha megteremtem a hozzá szükséges feltételeket nem vártam tovább a sült galambot. Turbó sebességre kapcsoltam és év végére kicsit túlvállaltam magamat.  Novemberre egyedül eladtam a házat ugyanis a többiek nem értek erre rá. Nem kis feladatként magamban meggyászoltam eme döntésemet, majd nekiláttam az új otthon megkeresésének.
Több stáción mentem keresztül, mire nagy nehezen elismertem, hogy nem akarok egyedül élni, hanem több generációs életmodellben gondolkozom. Bár igyekeztem magamat ennek az ellenkezőjéről meggyőzni. Kiderült, hogy a családom is mindeközben hasonló eredményre jutott. Így december közepére megtaláltam a leendő több generációs életnek szánt otthonunkat. A csöppség sok újratervezés eredményeként látott napvilágot. Kicsi kerttel , jó közlekedéssel, külön bejáratú munka lehetőséggel és két lakásnak helyet adó nagy terekkel.Közben Zozó nagyon beteg lett és átesett egy komplikációkkal tarkított operáción. Két látogatás között szerződtünk az új ház vételre és készültünk a karácsonyra. Dec. 24.-én szedték ki Zozinkból a varratokat és délutánra a Jézuska fáradt emberekkel találkozott nálunk.
Ez volt az egyetlen olyan nap, amikor megengedtük magunknak, hogy elgyengüljünk. Sírtunk, kiabáltunk és veszekedtünk.
Ennek hála a lelkünk némileg megkönnyebbült és 25.-től megújultan vártuk a barátokat, családot, szeretteinket. Öt nap alatt negyvenhat vendég látogatott el hozzánk és fogalmam sincs hány fogás készült el , de még most is van belőlük. Csodás napokat tölthettünk el az év végén. Sokat nevettünk, játszottunk és élveztük az együttlét örömeit. Sajnos az utolsó vendégek már látták, hogy közben beteg lettem. Így 31.-től ágyban vártam az új év eljövetelét. Mostanáig aludtam szinte egyfolytában.

Ameddig én aludtam a lányok sem tétlenkedtek. Zozi meggyógyult és tele van életenergiával. Anna pedig lezárta magában a leányregények hőskorát és hipp-hopp felnőtt.
Most itt tartunk.
Kezdődhet egy új év. Új kihívásokkal és sok- sok nekünk szánt feladattal.
Ahogy elnézem az idén sem fogunk unatkozni.Esünk, kelünk és felállunk.
Jó év vár ránk! Már alig várom, hogy neki gyürkőzzek az új kihívásoknak és megmutassam , hogy igaz a mondás: Kicsi a bors, de erős!
:)))

2014 év színe: orchidea lila


A mértékletesség színe
Az egyensúly színe
hajnali és esti ég színe,
értelem és vágy színe, Jupiter színe,
 a papi ruha színe,
igazság, a böjt a várakozás kifejezője-húsvét
Álmodozás színe, relaxálás színe
szivárvány  egyik színe és ki tudja mi mindent társítunk még ehhez a színhez?
Én például Barbra Streisand hangjának a színét álmodom mellé.



Egy biztos.
Ha ez lesz az év színe nem a földön fogunk járni az idén, hanem a mennyben.


2014. január 2., csütörtök

Üres lóca


Velünk szemben lévő ház már hónapok óta várja vissza a nénit. Összeszoktak a hosszú évek alatt, mint a kabáton a gomb. Most pedig egyik itt árválkodik a másik pedig valahol messze egy kórházi ágyon imádkozik a megváltó halálért. Nyáron már sejtettem, hogy a nénivel valami baj van. Megkopottabbak lettek a léptei és olyan messzire tekintővé vált a nézése. Mintha nem is engem látott volna amikor beszélgettünk, hanem valaki mást.
Gyakran elesett  és biza Kedvesem rutinosan mászott át a kerítésen, mikor meghallotta a gyengén hívó szót.
Azt hittem, hogy hamar visszajön a néni.  Mikor a mentőautóból még visszaköszönve Isten áldjon titeket mondott, reménnyel telten néztünk utána!
Aztán eltelt az ősz . Lehullottak a levelek és a néni még mindig nem jött. A háza előtt árván kucorogva áll azóta is a lóca. Régen ott ültünk és beszélgettünk kicsit. Itt keresték fel őt az  ismerősök és barátok is, amikor erre jártak. Néha még ma is megkérdezik tőlem jártukban, keltükben, hogy mi lehet vele? Egyre kevesebben emlegetik fel. A néni 86 éves. Baráti már alig- alig vannak. Férje húsz éve halott. Gyerekei az utca apraja- nagyjai voltak, akik mára már ki tudja hol laknak? Még az emlékek is elmentek vele azon a napon, amikor a mentőbe beszállt. Sokáig azt hittem, hogy mindez azért van így, mert nincs gyermeke. Tévedtem.
Apósomat négy hónapja magához vette a legnagyobb fia. Sok unoka még több dédunoka vehetné őt körül. Ehelyett egy elfekvőben él már három hónapja. Magányosan alig- alig látogatják a rokonai és mi is. Nem volt kedves ember. Mindig morgott, zsörtölődött. Amibe tudott abba belekötött. Míg a Mama élt, addig ezt nem láttuk annyira, mert amennyire lehetett tompította ezt a hatást. Most azonban teljesen magára hagyatva él a nagyapa ott a kórházban. Morcog, veszekszik, beleköt mindenbe és mindenkibe. Ha nem tetszik másoknak a viselkedése neki is megy az árulónak.Talán, ha ott hagyják tovább élni a saját megszokott  házában még ma is jönne menne! A megszokott helyén már nem igazán akart háborúzni nem is volt kivel és nem is volt értelme. Ismerték a falubeliek. Senki sem kötözködött vele. Elfogadták olyannak amilyen.
Könyörögtem a családnak, hogy ne vigyék őt sehova! Öreg fát nem lehet átültetni! Kényelmesebb volt nekik elhozni őt és elfekvőbe tenni. A felelősséget a kis öreg sorsáért senkinek sem volt kedve vállalni. Mi hívtuk, ide a "nagy" városba, de nem jött. Sose szerette ezt a várost.
Hiszem, hogy a házak lelke és az emberek lelke egy idő után összeforr. Ha az egyik elmegy a másik mellől, akkor mindketten darabokra mállanak. A nénivel és a papával is ez történt.
Lassan esnek szét. Megváltóként várják a halált, hisz a lelkük ott maradt a házuk falai között, az emlékükkel együtt.
Tévedés volt azt hinnem, hogy az emberek emlékezetében élünk a legtovább. A házak falai sokáig megőrzik lelkünk lenyomatait. Amolyan lélek fosszíliaként vagyunk jelen  a kövekben.