2013. december 31., kedd

Adjon az Isten




Nagy László: Adjon az Isten…



Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.



Adott az Isten minden félét ebben az évben. Igazán nem szűkölködött az adakozásban és mi sem az adományok fogadásában. Nem volt mindig könnyű elfogadni a kapott dolgokat. Ugyanakkor hiszem és tudom, hogy minden ajándéknak meg volt a maga helye és ideje. Idővel majd a javunkra válhatnak ezek az ajándékok.
Eddig volt és nem tovább az  évértékelés. Mostantól  ideje felkészülni testben és lélekben az új dolgok fogadására! 
A zsigereimben érzem, hogy nem akármilyen év előtt állunk. 
Kinek, kinek másért lesz majd az eljövendő év emlékezetes azt hiszem, hogy egyáltalán nem szokványos idők jönnek!
Kint  ép a szürkület teríti be köntösével a világot. Láttunk az idén ép eleget. Itt az ideje eltakarni kicsit előlünk a külvilág  változásait és legalább pár órára befele figyelni a saját belsőnk világának átalakulásaira. Most meggyújtjuk a szobában és a lelkünkben a lámpásokat, mécseseket. Kinek mihez van ép kedve. 
Részemről mindkettőre szavazok. A lámpa fényénél kicsit olvasgatok. A mécses melegénél pedig merengőre fogom lelkem zabláit. Rég várt idillre készülök. Kutyáinkat magam mellé hívom majd és hagyni fogom hadd érzékenyüljek el kicsit! Bőven lesz min picsogni. Most nem akarok sem erősnek sem jónak látszani. Egyszerű emberként valahogy átvitetem lelkemet a másodpercek szárnyán a következő évbe. Csendesen, gyöngéden, minden cécó nélkül.
Még sosem volt ennyire közel hozzám Nagy László verse. A jövőt olyannak vágyom, ahogyan ezt ő megénekelte. Ha megkapom hálás leszek érte.
Mindenkinek kívánok mindenből pont annyit, mint amire szüksége van!
Most senkinek sem küldök személyes üzenetet, mert amilyen lütyőn fáradt vagyok még félő, hogy kifelejtek valakit. Ezúton kívánok mindannyiótoknak
békességből, csodából, egészségből, erőből annyit, ami egy egész esztendőre elegendő!

2013. december 29., vasárnap

Jó kívánság jövőre





Nincs kedvem számba venni mi mindennel kellett megbirkózni ebben az évben.
Inkább előre szeretnék nézni és vágyakozni arra , hogy mi mindent szeretnék jobban, szebben csinálni a következő évben!
A megfelelési kényszert jó lenne kisebb lángra venni!
Többet kéne nevetni, örülni!
Egyszerűen és nagyszerűen  az életet önmaga szeretetéért  ÉLNI!

Látod, a mosolyod, szebbé teszi arcod.
Békítsd meg a szíved, ne folytasd a harcod!
Világodat könnyebb lesz így elfogadni:
Ne háborúzz! Próbálj tiszta szívből adni!
A mosolyod legyen lelked hírvivője,
s az emberek erőt nyerjenek belőle.
Varázsold el szépen, vidítsd a világot,
vigye tovább, aki mosolyogni látott! 
(Aranyosi Ervin)

2013. december 27., péntek

Mert szeretem...


Megint írom a blogot, azért mert szeretem.
Annyi minden történt az elmúlt hetekben. Minden elhatározásom ellenére hiányzott az írás és  most megint itt ülök és írok.
Igaz sok víz lefolyt a Dunán. A Duna ugyanaz a folyó maradt és én sem változtam át egy másik emberré.
Az angyalok kara meghallgatta a kéréseimet és nem hagytak magunkra minket. A bátorítás amit az olvasó barátoktól kaptam átlendítettek az elszenvedett nehézségeken.Eddig nem súgták azt a fülembe sem a barátok sem az égi segítők, hogy megelégelték az írói tevékenységemet. Na, nem mintha olyan jellemző tulajdonságom lenne az engedelmesség. Tehát lehet, hogy valamit mormoltak , de én úgy tettem, mintha nem hallanám meg. Így azok, akik unják a hablatyolásomat, ezentúl talán nem kínozzák magukat ennek a blognak az olvasásával!
Zozó végre gyógyulóban van. Már morgolódni is tud velem. Hurrá! :o)
 A karácsonyi nyüzsi még javában tart nálunk. Holnap Mary Poppins kényeztet, majd Dümmörgünk még egy  kicsit és már indulhat is az új év forgataga.
Nem fogunk unatkozni az biztos.
Időközben vettünk egy házat. Tavasszal költözünk. Már nem hiszem azt, hogy ez lesz a végleges otthonom. Ugyanis tetszik vagy sem, az élet folyamatosan változik és azt hiszem én is változom vele együtt. Nem az állandóság jegyében születtem. Így tehát kénytelen vagyok megbarátkozni eme tulajdonságom megváltoztathatatlanságával.
Szóval dolog lesz bőven. Így egyelőre nem a nyugdíjas évekre készülök.
Elfogadom végre, hogy egy nyilas talán sosem pihen. Mit is tehetnék egyebet?
A napló pedig azért napló, hogy írjuk . Írom tovább ameddig visz a lendület. Most pedig nincs mese nem, hogy visz, hanem egyenesen száguld velünk.
Nagy öröm az is, hogy a lányok megbarátkoztak az új életünk körvonalaival. Azaz tetszenek nekik az új otthonunk lehetőségei.
A viharok elcsendesedtek kívül, belül. No nem végleg! Csak egy időre.
Ameddig békés napok vannak körülöttünk addig új erőt gyűjtünk a megméretésekre.
Az ünnepi  készülődési lázat magunk mögött hagytuk remélem sokkal bölcsebbek is lettünk!
Olyan ünnepben volt részünk, ahol nem az ajándékoké volt a főszerep, hanem a szereteté, az egészségé és a jövő tervezéséé. Még sose sikerült ezt megvalósítanunk. Remélem ezentúl szelídebb eszközökkel tanít meg minket az élet az értékeink megbecsülésére!
Végre azt is megértettem, hogy egyáltalán nem baj, ha elesem a túl sok teher alatt. Az a lényeg, hogy ne felejtsek el felállni,akár úgy is , hogy mások segítő kezébe kapaszkodom hozzá. Sokan segítettek ezekben a nehéz napokban!  Mindannyiunknak bizony el kellett a segítség. Egyedül nem ment volna!
Köszönet ezúton is azoknak, akik itt sem hagytak magamra!

Presszer Gábor dala volt az idei karácsonyi énekünk. Sok mosolyt csalt az arcunkra.

Dalszöveg

Reggel van, tavasz van, gyönyörű hűvös van, nyüzsögnek a madarak;
csak hallom, nem látom, nem is kell.
Becsukom a szemem: azt hiszem, máshol vagyok s gondolkodom: vajon hol vagyok?
S akkor csöngetnek - 2 hosszút és 9 rövidet...
Megyek, kérdem: ki az?
Hangok, nevetés. -Mi vagyunk. -Ki az a mi?
-Hát eljöttünk, eljöttünk...eljöttek az angyalok. -Micsoda?
Hát kinyitok. Nézem: ők azok! Tényleg eljöttek az angyalok!
Hm, na mondom, szép - akkor én most meghalok?
Egy frászt, mondja a legszebb és zavarában a szájához kapott...
S a másik, aki szintén szép volt, igazán édesen vihogott:
Csak eljöttünk, meg akarunk ismerni, mert írtad rólunk azt a dallamot,
és arra gondoltunk, hogy megkérünk, adnál-e kölcsön
becsületszóra 1 kottát, vagy 1 másolatot?
Nektek mindent. Valahol ott van a zongora alatt...
Vigyétek örökbe! S kérdik, mit kérsz cserébe? Mit szeretnél...?
Én?... egy kicsikét szállni...
És összekapaszkodtunk és hopp csusszantunk a levegőben...
Csak egy kicsit, nem nagyot.
S aztán kizsivajogtak és kitolakodtak és sutty: elhúztak az angyalok.

Ha kérded, hogy hogy' vagyok, én azt mondom, jól vagyok.
Tényleg, most jól vagyok: Megemeltek az angyalok...
"

2013. december 12., csütörtök

Lezárás


Mindjárt itt van a karácsony. Mindenki rohan. Igyekszik behozni az egész évi szeretet lemaradásait.
Így vagyok ezzel én is. Eddig időben elkészültem mindennel és nem hagytam ki sok pillanatot, amit a szeretetben tölthettem. Az idén sajnos rengeteg mulasztásom volt ebben.
Itt az ideje a változásnak. 
Fontos átalakulásom egyike az lesz, hogy egy időre, vagy talán végleg elbúcsúzom a blogolástól. 
Mint mindennek, úgy ennek a dolognak is egyszer vége szakad. Drámaiság nélkül szép  csendesen lezárult egy korszak. 

Áldott Ünnepeket kívánok mindenkinek!

Köszönöm a barátságotokat, szereteteteket, törődéseteket.
A házunk története a végéhez közeledik. Elcsendesül minden . A spalettákat becsukva elhagyom ezt a helyet.
Talán majd egyszer visszatérek, ha a mesélő angyal újra varázsol bennem szép és kedves történeteket!
Most azonban Maminti varázspálcája is aludni tér.
Vigyázzatok magatokra!

Égbőlpottyant mesék

Aludni kéne már most
Mert lebontják a várost
Manócskák szedik széjjel 
Hogy ne zavarjon éjjel

A ricsajt zsákba rakják
Az utcát összehajtják
S míg csillagfényt szitálnak
Csöndesként citeráznak

Hogy álmotokban szépen 
Táncoljatok az égen
Táncoljatok szépen
Álmotokban a réten
 




2013. december 5., csütörtök

Jutalom idő


Két rohanás között jó egy kicsit leülni és csak úgy merengeni. Felidézni a nyarat, amikor a levendulát szedtük és annyira melegünk volt, hogy úgy éreztük minden vízkészletünket elpárologtatjuk. Mégis csak szedtük őket lelkesen és már előre örültünk annak, hogy télen egy finom tea mellett milyen jó lesz majd érezni  megnyugtató illatukat. Hát most eljött az idő, hideg van. Idegesen rohangálunk. Ezer dologgal vívunk. Bizony jobban esik most mindennél a meleg tea és az emlékezés.No és a minden ideget megnyugtató levendula.
Persze írhatnék rossz dolgokról is. De minek? Azt ép elég megélni, túlélni.

Inkább egy jó kívánságnak adok hangot.
Legyen mindenkinek a napjában legalább egy fél óra , amit magára szánhat és feltöltődhet általa!
Legyen valaki, aki megörvendezteti egy mosollyal, kedves szóval egy apró Mikulás csokival!
Ki- ki a maga ízlése szerint tegyen magáért valami olyat, amit másoktól várna, de nem kapta meg!
A kutyák is kapnak jutalomfalatkát , akkor mi emberek miért ne kaphatnánk jutalom időt?
Csak rajtunk áll az, hogy élünk- e ezzel a lehetőséggel!
Rajta! Tegyetek kedvetek szerint!



2013. december 4., szerda

Hajnalban




Egyre gyakrabban találkozom mostanában a hajnallal. Az éjszakák végtelen hosszúra nyúlnak. Nem igazán sikerül aludnom. Álmatlanul forgolódom és csak sorjázom a másnapi,  illetve későbbi teendőket. 
Sose szerettem a rózsafüzért mormolni. Számomra ez egy monoton foglalatosság és nem hogy közelebb kerülnék általa Istenhez, hanem egyre inkább messze kerülök tőle. Érdekes és érthetetlen dolog, hogy miért pont a rózsafüzér jut eszembe az éjszakai nem alvásról. Manapság minden eddig kedves dologtól valahogy egyre jobban eltávolodom. Bánt, zavar ez a jelenség, mert nem csak a tárgyi dolgokat érinti, hanem a kapcsolatokat, érzéseket, hétköznapi életet. Ritka időszak az olyan, mikor még a barátokat is nehezen viselem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy valódi igényem ez a magány, vagy menekülés-e az élet mindennapos taposómalma elől?
Gyerekkoromban gyakran hajnalban keltem azért, hogy része lehessek a természet ébredésének. Imádtam horgászni. Ma sem igazán tudom, hogy mi volt benne fontosabb? A természet, vagy a mozdulatlan cselekvés.
Aki horgászott már az ismeri azt az érzést, amit mozdulatlan cselekvésként írtam le. Az ember feszülten figyel, várakozik. Csendben ül és még a lélegzetét is visszafojtja, amint prédára vár. Gyakran megfigyeltem, hogy  a pulzusom is felszalad a várakozás izgalmában. 
Mindeközben a természet teszi a dolgát. Az elmosódott álomszerű részleteket a múló idő és a fény valóságossá varázsol. Ez a vékony hajnali mezsgye, mely elválasztja az éjszakát a nappaltól a legérzékenyebb pillanatot sűríti magába- Élet és halál közötti idő rést.
Ha beleesik ebbe a zónába valaki az a halállal randevúzik. Haldoklóknál gyakran meg lehet figyelni, ahogy a hajnal érkezését várva felélénkülnek, izgatottak lesznek . Megérzik, hogy ismét eljött az a pillanat amikor a fény hívó szavára elillanhatnak a fény első sugaraival.Ez az a pillanat amikor az égen felkel a nap és fényével elárasztja a földet. Ezért a pillanatért érdemes ébren lenni.
Van a hajnalnak számomra egy másik aspektusa is. A távolságok ilyenkor viszonylagosak. Valós és valótlan dolgok között. Az álom és valóság között. Hajnalban olyan mintha az ember lehetőséget kapna arra, hogy döntsön. Választhat, hogy hagyja magát tovább álmodni és marad az éjszaka rejtőzködő biztonságában, vagy felébred és nekiindul a bizonytalannak, az új és ismeretlen dolgokkal teli napnak.
Hajnalban az Isten egy rövid időre megajándékozza az embert a döntés lehetőségével.
Kár lenne eltékozolni ezt az ajándékot! Jó éberen részese lenni az életnek, vagy a halálnak.
Még jobb tudni, hogy részese vagyok ennek a folyamatnak és a döntésből nem zár ki senki. Maximum én saját magamat azzal, hogy a tudatomat tovább altatom.


2013. december 1., vasárnap

A hit gyertyájának fényénél



Ma végre a sok rohangálást megszakítva együtt lesz a család. Valahogy mindennél nagyobb jelentőséggel bír majd az első gyertya meggyújtása. 
Az utóbbi hetek megpróbáltatásai igencsak megtépázták a hitünket.
A kegyelemdöfés tegnap délután ért utol minket. A végső tárgyalások előtt kimentünk a házhoz egy mérnök barátunkkal. Kiderült hogy nem jó ötlet megvenni a gyönyörűségesen szép házat, mert szerkezetileg sajnos megmásíthatatlan nyomott hagyott rajta az idő. Azaz olyan mint az öregség állapota. Visszafordíthatatlan.
Szomorúan vettük tudomásul, hogy nem találtunk még sem otthonra. Folytatódik tovább a keresgélés. Számunkra  a megnyugvás ideje még nem érkezett el. Tegnap miután ezt megtudtuk, valami csoda történt velünk. Végre nem vitatkoztunk, hanem összekapaszkodtunk és megöleltük egymást. A fájdalom a veszteség közelebb hozott minket. Megértettük, hogy a bennünk lévő szeretet fontosabb, mint az, hogy egymást meggyőzni, vagy ami még rosszabb legyőzni akarjunk. 
Tehát ma összejön a kis család és megpróbál megkapaszkodni az összetartozás erejében és Hinni abban, hogy ez az erő átsegít minket minden nehézségen.
Az első adventi koszorúnk tükrözi látványában is a bennünk lévő összetörtséget. Üvegszilánkokból , csillogó jégkúpokból készítettem el az első hét koszorúját.
A rózsaszín gyertyákkal szerettem volna érzékeltetni azt, hogy, ha visszafogottan is, de  van még remény.
Tegnap miután kiderült, hogy nem sikerül megvennünk a házat elmentünk az IKEA-ba enni, mert éhesek voltunk. Ha már ott jártunk találkoztunk a Mikulással aki úgy döntött most kicsit korábban küldi el nekünk az ajándékait. 


Tüneményes mesefigurákkal emlékeztetett minket arra, hogy milyen jó is egy családnak lennünk. Kaptunk Manó papát, Tündér lányt Zozót, Királylányt Ankát, Mamintit a zöld kicsi tündért. 
Most ott ül az egész család a fotelkarfáján és várja türelemmel, hogy kigyúljon a fény a Hit gyertyáján. 





Este pedig a család végre színházba megy. Kulka János estre. 
Végre visszazökkenünk kicsit a magunk életébe.