2012. szeptember 30., vasárnap

A mosoly nagykövetei


"A legszebb és legédesebb napok nem azok, melyeken valami nagyszerű vagy csodálatos vagy izgalmas dolog történik, hanem azok, amelyek egyszerű, kicsi örömöket hoznak, amelyek úgy követik egymást lágyan, mint ahogy gyöngyszemek peregnek le a zsinórról."

Az életem legjobb dolgai a gyerekeim és a párom. Ők töltik meg a napjaimat és az éjszakáimat. 
Örömmel, reménységgel, szeretettel. 
Ez a bejegyzés az övék, mert megérdemlik.



2012. szeptember 29., szombat

Mosolyogva könnyebb


„A világ mindig vidámabbnak látszik egy mosoly mögül.”

Adott egy nap ami telis- tele van különböző dolgokkal . Vannak mikből jó dolgok születnek, vannak melyek előre tudjuk, hogy kemény kihívást rejtenek. Vannak olyanok, melyek minden pillanatukkal szépséget, illetve gyötrelmet hoznak a napunkba. Hát a tegnapi napom ilyen vegyes bőség tál volt.
Reggel a kórházban kezdtem. Válogatott kínzásokat próbáltak ki rajtam és ha mindez nem lett volna elég közönséget is kaptam a mutatványhoz. 15 orvostanhallgató személyében. Csoda, ha a vizsgálat végén azt mondta a doktor nő, hogy ritka az ilyen fegyelmezett beteg ezen a vizsgálaton. Hát naná, hogy igyekeztem jó képet vágni a feladathoz. Csak nem blamálom magam ennyi fiatal reménység előtt. Nem kell őket elijeszteni az orvoslástól!  Így amennyire lehetett egy kipeckelt szájjal mosolyogni, miközben egy bazi nagy csövet dugnak le a torkomon hát én mosolyogtam. Utána igyekeztem méltóságom maradványain lépdelve bájosan elhagyni a kínzó kamrát.
Úgy ahogy sikerült. A végén ugyanis sajna elszállt minden lélekjelenlétem és berogytam Kedvesem karjai közé. A továbbiakat ígérem nem részletezem.:)))
Késő délután hazaértünk. Itthon viszont kényeztetés, kellemes zene és finom tea várt. A lányok egy hangos veszekedést sem produkáltak. Sőt! Bájosak, aranyosak, anya szeme fényei viselkedésűek voltak. Estére még azt is mondhatom hogy jobb lett a helyzetem, így egy közös társasozás is belefért.
Még mondja valaki azt, hogy a rossz dolgok után nincs jutalom!
Sőt ma kaptam szépséges új pizsit, meleg köntöst és minden mást is. Például: szívecskés rózsaszínű zoknit, hogy ha ránézzek legyen min mosolyognom. Normális körülmények között én ilyen mókás ruhadarban egyébként nem mutatkozom.
Csodás stafírunggal a hónom alatt nem lesz kunszt belibbenni hétfőn reggel a kórházba. Már előre mosolygok azon, ahogy peckesen járok majd az új szerzeményeimben, fittyet hányva minden bajomra. Természetesen ennek a dolognak is lesz jó oldala is a sok rossz mellett. Például az, hogy olvashatok sokat. Pozitívuma az is, hogy megszabadulok legalább egy-két ügyes-bajos kellemetlenkedő dologtól, amit mások holmi betegségnek titulálnak. Aztán vegyük számba azt is, hogy mindennap annyit mosolyoghatok, amennyit csak bírok, mert sose leszek egyedül. Sőt, talán ezzel megkönnyíthetem a többiek életét is kicsit.
A mosolynál úgy sincs kellendőbb portéka egy rideg kórházban.

 :)))
Na jó elég a tréfából.
Hétfőtől, ha nem írok ne válaszoljatok, mert kórházban leszek! Ha elengednek ígérem amint lehet jelzem.
Ha mégsem teszem, akkor lehet, hogy randim lesz az Öreggel. Talán sikerül egy két huncut mosollyal kiengesztelnem az itteni gazemberségeim miatt!
Egy szónak is száz a vége elmegyek generál javításra. Jövök amint tudok.
Vigyázzatok magatokra!
Mosolyogjatok sokat!
Legyen szép napotok!

2012. szeptember 27., csütörtök

Halkan lépdel az ősz a kertek alatt



"Közel sem vagyok tökéletes. Mosolyt, de könnyet is csaltam már az emberek arcára. Olykor csalódást okozok, máskor én csalódok. Néha meggondolatlanul bízok, vagy magyarázat nélkül bezárkózok. Várok mikor már nem kellene, és kapkodok mikor még várnom kellene. Egyszerre szeretek és gyűlölök okkal, és ok nélkül is. Hibáztam, hibázok és valószínűleg még rengetegszer fogok is. Mégis, így vagyok önmagam."


A neten találtam ezt az idézetet, melynek szerzője ismeretlen
Nagyon olyan, mintha rólam írták volna ezt a pár sort pedig dehogy, hisz "egy lány vagyok csupán a sok közül".
Csendes, kedves napok vannak mögöttem. Olyan nem történik semmi és mégis érzem, hogy valami készülődés  zajlik körülöttem. Nem nehéz így érezni, hisz minden nap, amikor összesöpröm a lehullott faleveleket, nyílt kihívásként jelen van az elmúlás és a változás. Lágy melankólia simogat belülről. Az ősz mindig ilyen hatással van rám.
A legjobban ennek az évszaknak a fényeit kedvelem. Olyan, mintha egy asszony fátylán  keresztül látnám a világot. Kicsit szűrt, lágyan tört , selyem fények vesznek körül. A nyári hangok harsánysága is eltűnt. Helyette most távolabbról szól minden. 
Készülődnek  bennünk a mesék, melyeket a kandallók tüze éleszt majd fel. Emlékeket idézünk fel a nyárról, a  szőkén hajladozó  búzáról, a napsugárfejű napraforgóról, a talpunkat melegen simogató homokról és  a ringó női csipőt idéző, lágy hullámokat keltő Balatonról. Mesélünk a szépen szóló körte muzsikáról, a nagy aszályról és mindenről, mi szépet és jót hozott az életünkbe, ezen a nyáron. Boldogan emlékezünk meg arról, hogy mennyire sikeresen felejtették el velünk ezek a gyönyörűségek a napok undokságait és lelkünk bánatait.
Addig ameddig a mesék ideje még nincs itt, hallgatjuk a levelek halk suhanását, amint a fákról holtan siklanak a földre, figyeljük az utcánkba lopakodó ősz lépteinek  halk neszezését, kóstoljuk a nyár sugarai  által mézédesre érett szőlő nektárt.
Mire  eljönnek a fagyos szelek és lehullanak a falevelek addigra polcainkat benépesítik a nyár megőrzött ízei és végre lesz elég idő egy- egy befőtt majszolása közben szemezgetni a történeteinkből.
A legjobbat még nem is említettem. Jön a méz, fahéj illatú teázások és a színesen pislákoló mécsesek ideje! Már nagyon várom.

2012. szeptember 25., kedd

Szorongástól az önbecsülésig



"Ha hiánymotiváltan élünk, akkor a gyógyuláshoz első lépésként arra a fájdalmas szembesülésre van szükségünk, hogy amit magzati korban, gyerekkorban, fiatalkorban nem kaptunk meg, azt már sosem kapjuk meg. Soha. Ez egy hihetetlenül fájdalmas veszteség, de nagyon ajánlom, hogy éljétek át. Nem érdemes azon fáradozni, hogy amit gyerekkorunkban nem éltünk meg, azt most megszerezzük - mert azt a hiányt
 nem lehet betölteni. A mai hiányt ma be lehet tölteni. A holnapit is - holnap. De azt az egykori hiányt lehetetlen. Egyetlen valódi esélyünk van: szenvedni kell. Gyászolni. Átélni a hiányaink fölötti mély fájdalmat. Hogy azt a valamit már sosem kapjuk meg, mert az a nap, az a helyzet elmúlt. A szó szoros értelmében azt gondolom: ez gyászmunka. Nyögni kell, zokogni, dühöngeni és tiltakozni. Mert ilyen érzések fognak jönni, de hatalmas erővel. Mégis érdemes ezen az úton elindulni, mert minden olyan gyászmunka, amit elvégeztünk a saját múltunkkal kapcsolatban, hihetetlen mértékben fölszabadít minket. Nem kell a terheket tovább hurcolni, ezért szabaddá válhatunk a jelen kapcsolatainkban. Ettől fogva például nem terheljük a társunkat azzal, hogy adjon meg nekünk valami olyasmit, aminek a hiánya harminc évvel korábbról származik, és az édesanyánktól kellett volna megkapnunk."


 Részlet Pál Feri idén megjelenő, A szorongástól az önbecsülésig című könyvéből.

2012. szeptember 17., hétfő

Csacsogás évszaka



Mindenki máskor szeret nagyokat beszélgetni. Én ősszel. Végre nincs kánikula nem robban fel az agyam a hőségtől és teljes figyelmemmel tudok összpontosítani a beszélgető partneremre.
Emiatt az ősz nálam mindig eléggé nyüzsis. Egyik találkozó éri a másikat. Ráadásul remek alkalom ez arra is, hogy bebarangoljuk a kedvenc helyeinket,a kultúrában, és a természeti tájakban, kirándulásokban. Ez az ősz úgy tűnik gazdag lesz programokban.
Mostanában kicsit kevesebbet fogok írni. Valahogy az évek felemésztették a kedvemet is az írás iránt és a mondandóm sem újdonság már. Aki akart az ennyiből is megismert, aki nem, annak pedig nem fognak hiányozni a bejegyzéseim.
Pihenőidőre fogom magamat.
Azért szóltam, hogy ne aggódjatok, mert nincs semmi baj. Szükség van az élet egyéb területeinek a felfedezésére is. Jövök amint annyira feszít majd a mondandó, hogy már nem tudom magamban tartani.
Aki ismer az tudja, hogy erre nem is kell sokat várni. :)
Olvasni természetesen hűségesen foglak mindnyájatokat.
Szeretettel
Gy.

2012. szeptember 15., szombat

Valaki






Valaki most ébred . Álmosan dörgöli a szemét, lustán nyújtózik mint a macska, csiga lassúságúak tétova mozdulatai.

Valaki belép a kádba. Válláról lecsúszik a köpeny, megborzong kicsit. Testét a forróvíz hullámai lepik el. Jólesik neki, amint átjárja a mindent elárasztó forróság.

Valaki ép csókra nyújtja száját és mézédes ízt hagy az élmény maga után.
Valaki most néz ki egy ablakon. Látja, amint a szemben lévő házban kihuny egy ablakban a fény.

Valaki most fogant meg anyja méhében.

Valaki mentős diszpécser. Most fogadja a hívást , már adja is tovább. Gondolai messze járnak. Otthon, a családján, az asszonyán, a kényelmes félig üresen maradt közös ágyukon.

Valaki álmodik és boldog.

Valaki kezében egy másik ember keze ép most melegszik fel.

Valaki álmában forgolódik, közben hangosan hortyog, halkan motyorog.

Valaki fázik, mert hideg van, egyedül van és nincs kihez szólnia . Elbújna , de nincs hova. Párás füstfelhőt fúj lehelete. Az utca sötétje ellenségesen borul rá. Hajléktalan. Egyedül van. Nincs más körülötte, mint a sikoltó magány.

Valaki egy korttyal ivott csak többet, gyomra kavarog, fogadkozik, ezt soha többet nem teszi.

Valaki ül egyedül és csuklóját szorítja, hogy áradjon szét testében minél hamarabb az anyag.

Valaki gyermekét fájdalmas sikollyal ép megszüli. Gyermek most veszi első lélegzetét, elkezd élni. Velünk, mellettünk itt a Földön.

Valaki most búcsúzik a fájdalomtól, levegővétele az utolsó. Halk sóhaja kihunyó gyertyaláng.

Valaki most reméli, hogy megtalálta az igazit, és édesen álmodozik a szerelemről.

Valaki gyúrja a holnapi kenyeret. Hihetetlenül melege van a kemence túl forrón süt. Verejtéke kiapadhatatlanul végig csorog, az amúgy is elgyötört testén .

Valaki éhes és finom kajákról álmodik.

Valaki újságot olvas. Az ép kiesik a kezéből, mert elaludt, nyála csordul a mély álomtól.

Valakinek én mondom most .

-Nagyon szeretlek Kedves!

Valaki sötét cellában csücsül, elfogyott a fény benne, így most értelmetlenül fogy el az élete.

Valaki esti imát mormol és lecsukódik már a szeme.

Jó éjszakát!

Valakinek...

-Neked.

-Nekem.

-Mindenkinek.

2012. szeptember 14., péntek

A zene az kell!

Egy mondat a szeretetről és néhány gondolat a halálról.




Batta György:
Egy mondat a szeretetről

Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában,
Nemcsak jó anyák mosolyában
Megannyi mozdulatában,
Lelkük minden zugában
Ott szeretet van
Nemcsak bölcs vének tanácsában
Az évek ne a keserűséget teremjék benned – a mérget –
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban
Másokért dobban a költő-szív szakadatlan
Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak
S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban
Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
S fönnmarad holtodiglan
Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából
Marad csak roskadt sátor az idő viharától
S már nem az ujjak – dermedt pillantások
Simulnak enyésző testmezőkre
Mik eltűnnek örökre
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak az estben aláhulló pehelyben
E máris tökéletesben, mert arányaiban
Jövendő világok váza – és remekben,
Mert simulásában, arcodra hullásában,
Ahogyan gyöngéden megérint az éjben –
Abban szeretet van
S hol szeretet van, puska nem dörren,
Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem váratlan,
Edényeit a vér nem hagyja el a testben,
Kering erekben, nem buzog sebekben,
Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Szamócafej a vércsepp – igézve nézed
Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,
Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat
Hol szeretet van,
Nem baj, hogy más vagy
Más a honod, a templomod, s nyelvedben,
Lélek-emelte versedben másként
Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok
Hogy mongolos az arcod – szabad
Hogy a szavak hozzád vonuljanak
Mint hegyből a nyáj
És senkinek se fáj, hogy bennük még
Véreid rakta, Szent István-látta
Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,
Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak –
Ott nem félsz
Élsz csillagfénnyel a szemedben
Nem gyűlöletben, hisz tudják:
Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,
Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek
S lám, arcodon is közös a bélyeg
A halál-sütötte enyészet
Nézheted, mint állat bőrén a jelet
Hol szeretet van,
Elpusztíthatatlan
Úri áradatból, az időfolyamból
Arany szemcséit kimoshatod,
S a világot belőlük összerakod,
Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok
Ember s táj előragyog
Megláthatod minden keservek könnyét
Fájdalmak fekete gyöngyét mert
Minden mi kín, a lélek-fény útjain
Hozzád is átszáll
Veled is munkál – fáj
Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok
Szemükbol a kiáltás roncsoló sugárzás
Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben
Zengő kövekből hallik
Vizeken halál iramlik
Rémülten hordod kozmikus sorsod
Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam
Sodorja hullt falevélen –
Nincs menekvés földön-égen?
Kérded esetten, félelem-sebzetten,
Idő-szegekkel verten a létkereszten
Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen
S ekkor fénylik fel Isten
Lelkedben, minden sejtedben
Általa emberré épülsz,
Már csak a jóra készülsz,
Röpít a kegyelem
Gyorsan, aranyló hit-burokban,
Virágzó, békét sugárzó,
S mint betlehemi fényözön
Elönti bensődet az öröm
Hogy benned szeretet van – kiapadhatatlan
Látod, hogy növi be a világot
Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya
Halál nem rettent, serkent: a jóra
Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,
Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed
Akár egy cinege madárkát, a Földet
Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,
Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,
Simítod, ne remegjen,
Gyógyuljon, ne ernyedjen
Úri fán fényesedjen
Csak arról énekeljen:
Ahol szeretet van
Remény és jövő van




Csendesen egyszerűen elfogadtam végre , hogy Tamás elment. A nap ha fátyolosan, de kicsit kisütött. A levegőnek őszi elmúlás szaga van. Én mégis ma fellélegeztem, mert ha nehezen is de elfogadtam a halált.
Reggel az orvosnál kezdtem, hátha?! Csodák manapság nincsenek. Pirulák annál többen vannak. Ezt az eredmény pedig nem tudtam elfogadni. Elmentünk egy természetgyógyász tanárhoz. Jó volt nála. Finom illatos füstölők, gyönyörű mandalák, színes tibeti zászlók és csengő- bongó hangok vettek körül minket. Jó volt ott lenni. Ha semmi más nem történt, mint az, hogy a lelkem csendes békére talált, már az is jó. Szeretem érezni a reményt, simogató, gyógyító kényeztetést és a hit erejét. Ezek a dolgok nekem kedvesek. Egy kisgyerek izgalmával játszott az ott lévő tárgyakkal a Kedvesem is. Mindent a kezébe vett , önfeledten játszott, megszólaltatott és természetesen ő maga is folyamatos jelenléttel éreztette velünk, hogy köszöni most jól van. Az orvosi rendelőben bezzeg úgy ült, mintha hímes tojásokon ülne.
Hát ekkora különbség van a lélek általi és testet kényeztető gyógyítás és az európai orvoslás között.
Ha engem kérdez bárki, az én gerincemen már semmi és senki sem tud segíteni, de az, hogy ezt miként fogadtatják el velem, bizony egyáltalán nem mindegy.
Ma végre úgy éreztem, hogy készen állok az útra. Ha menni kell, hát majd megyek. Persze kicsit sem sürgős. :)
Addig pedig igyekezni fogok minél hasznosabban kihasználni az időmet. / Te jó ég, hogy ezt én már hányszor megfogadtam! Aztán valahogy mégsem sikerül így tennem./
Az egyetlen, amit még mindig nem tudok kezelni ebből az egész egészség nem egészség problematikából, az a fájdalom. Aggódom, hogy ezzel az érzéssel nem fogok normálisan megbirkózni soha se.
Majd igyekszem tőlem telhetően jól csinálni ezt is. Hisz nem véletlenül kapjuk meg, az életfeladatainkat.
Hát most itt tartok. Bőven van még tanulni valóm.
Flóránál nagyon érdekes beszélgetéseket lehet erről a témáról olvasni.
http://floramagyarblogja.blogspot.hu/

2012. szeptember 13., csütörtök

Vágjuk a fát hűvös halomba




Vágytunk rá. Hát most megkaptuk. Esik cseppekben az eső. Errefelé kiporciózva adagolja az Isten az égi áldást. Mellé kaptunk hideget is, hisz hónapokig ezt kértük.
Nálunk az ősz közeledtét nem csak az időjárási anomáliákból lehet tudni, hanem abból, hogy nagy hirtelen a tücsökből átmegyünk hangyába. Azaz: Gyűjtögetünk.
Beszerezzük a télire való fát. Természetesen felaprítjuk. Tegnap amikor megérkezett az első szállítmány nagyon boldogan fogadtam. Ugyanis ez az első megnyugtató jele annak, hogy nem fogunk télen itthon fázni. A második jele a hangya létünknek, hogy a kamrában gyűlnek a hosszan elálló élelmiszerek, befőttek, lekvárok, hüvelyesek, savanyúk, stb...
Szóval ahogy a platóról lekerült a fa, nagyon finom erdő illatot árasztott. Rögtön nosztalgiám is lett az őszi eső áztatta lomb fanyar szaga után. Szeretem az elmúlásnak ezt a nem végleges üzenetét. Jó tudni, hogy a pihenőidő ősidőktől fogva a természet találmánya és a megújulást az újjászületést szolgálja.
Tehát igenis örömködök a mostani kellemetlen időjárásnak. Pedig van olyan vonzata is, amit kifejezetten utálok.
Ilyenek:
A hidegfrontban az emberi agy érzékenyebb, nyűgösebb, frusztráltabb és agresszívabb.
A csontok , ízületek begyulladnak és bitangul fájnak az arra hajlamosaknak. / Például nekem. / :)
Nem szeretem dolgaink az esővel és a hideggel együtt egyenesarányban hangsúlyosabbakká válnak.
Mégsem ezekre kell összpontosítani, hanem a szoba melegére , az eső áztatta föld illatára és arra, hogy az aszálynak talán vége van!
Mára bedurrant teljesen a hátam és mozdulni alig bírok. Így a holnapi temetésre képtelen vagyok elmenni. Természetesen nem véletlen, hogy pont most fajult el a helyzet ennyire. Millió más teher is összeroppantotta a hátamat. Amik mostanság velem történtek, de ezek olyan felesleges beszélni róla dolgok, amiket csak a tettekkel lehet semlegesíteni.
A mostani mozdulatlanságomból csak úgy kerülhetek ki, ha megoldom az előttem tornyosuló feladatokat.
Természetesen én is tudom, hogy nem ilyen egyszerű, de mantrázásnak jó kis mondat ez.

2012. szeptember 11., kedd

Tyúkanyó egy napja



Reggel felkelek és végtelen önteltségemben azt hiszem tudom mi vár rám aznap. Ha nem is minden pillanatáról van konkrét elképzelésem, de a körvonalakat én balga bizton hiszem, hogy ismerem. Hát nem!
Ma szinte csak azt próbálgattam, hogy az Isten vajon mennyi türelemre, toleranciára, alkalmazkodásra, való készséget adott az élet hajtűkanyarjainak elviseléséhez.
Hát úgy tűnik minden nehézség ellenére valaki figyelt ma rám ott fent. Ugyanis estére mikor ép készültem némi hálátlan morcogást előadni az én Uramnak Istenemnek, hát láss csodát úgy döntött kicsit könnyít a szorításon. A rám váró feladatokat nem oldotta meg helyettem, de küldött mellém őrangyalokat, akik átsegítettek a kétségbeesésemen. Mostanra már huncutkodni is van kedvem és tudom, hogy holnap lesz erőm megoldani a nekem szánt feladatokat is. Nem fogok unatkozni az már most látható.
Az egy dolog, hogy van hitem, de az még jobb, hogy olyanok is vannak, akik átsegítenek a gyengébb időszakokon. Ma igazi tyúkanyó voltam akivel a végén meglehetősen jól bántak.
Hát igyekeztem megbecsülni magamat és estére még hálára is futotta a napi berzenkedések és kotkodácsolások után.

"Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodácsol,
S nem verik ki a szobából.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban."


Petőfi Sándor- Anyám tyúkja

Mehetünk tovább







"A sírás, a gyász azt jelenti, hogy elfogadjuk a veszteséget, amit a trauma okozott, s amikor vége a gyásznak, mehetünk tovább."
Feldmár András


Lassan itt van az ideje az elengedésnek. Végig mentem a fájdalom lépcsőin. Átéltem és újra éltem a kapcsolat szépségeit és egy korszakom végleg lezárult. Nincs más hátra mint csendesen becsukni az ajtót és elindulni folytatni az életet. Figyelni , szeretni, és tanulni tovább, mert ez a dolgom.
Azt gondolom nem lett volna helyes magamba zárni és eldugni a fájdalmat, hisz az élet része ez is.
Ma reggel felkeltem és fáztam. Örültem neki, mert végre ez azt jelenti, hogy a saját szükségletemre figyeltem.
Igaz a javulásnak már tegnap megmutatkoztak a jelei. Ugyanis leültem a lányommal komoly dolgokról beszélgetni . A végén semmi mást nem tettem csak próbáltam megfigyelni a benne zajló folyamatokat és partvonalról szemlélni az eseményeket.
Lépésről lépésre feltárni a megtett utat és megnézni azt, hogy az elesések oka mi volt? Egy gödör, vagy a saját lába? A gödröt ma már illene kikerülni, hisz jól ismeri úgy a látványát, mint az esés fájdalmát, mit akkor szenved el, ha belelép. A saját lábára pedig figyelnie kéne, mert különben sosem fog majd megállni rajta!
Nem dolgom sem helyette járni, sem látni, de dolgom az hogy ott legyek, amikor elesik és segíteni neki, hogy tovább folytathassa az útját! Az ő feladata, hogy a tanuságok ismeretében ezt miként teszi!
Nem is olyan könnyű jó döntéseket hozni.
Még nehezebb hagyni a másik embert a saját ritmusában haladni, még akkor is, ha mi azt gondoljuk, hogy ezt túl lassan teszi.
Mindenkinek más- más hosszúságú utat kell az élete folyamán végig járnia. Van akinek egy lépés jut és van aki felfedezi az egész világot. Olyanok is vannak, akik túl lépnek még az univerzumon is.
Soha nem lehetünk olyan önteltek, hogy azt higgyük, hogy csak mi tudjuk a helyes utat! Azt mindenkinek magának kell felfedeznie és végig menni rajta. Ezt pedig másként nem lehet megcsinálni, csak úgy, hogy az ember a megismerés és tapasztalás útját megtapasztalja, annak szépségeivel, fájdalmaival együtt.

2012. szeptember 10., hétfő

Zorka az orka



Rég meséltem róla. Most, hogy Szepiről elkerültek a régi történetek úgy éreztem, hogy az ifjú hölgy is megérdemel egy kis figyelmet. Még mindig szertelen , huncut és egy bakkecske keresztezéséből származó jövevény ő. Négy lábbal egyszerre ugrik fel mindenhova. Fizikai képtelenségnek tűnik mindez, de ő mégis megteszi. Mikor Dümmörgő itt járt annyira tombolt a kutya, hogy, a sarokba szorítva kiabált velem az én állatbarát Dümmörgő Kincsem, hogy
" Szedd le rólam!"
Könyörgött, hogy csináljak valamit a kutyával, mert az úgy döntött, hogy most játék idő van. Természetesen a mi dolgunk nem más, mint az, hogy rohangáljunk vele és utána! Azt várta, hogy fogócskázzunk. Hát nem aratott valami sikert ez a műsora a kutyámnak. Vágyakozva emlegettük Szepit, aki mindig tisztelettel bánt mindkettőnkkel. Végül elmenekültünk ebédelni itthonról és őt magára hagytuk az ötleteivel együtt.
Mikor megérkeztem bűnbánó pofával koncsorgott elém. Nagyon szánta, bánta bűneit. Minek tagadjam és is így voltam az én bűneimmel.
Ugyanis még mindig Szepi jóságát keresem benne. Ahelyett, hogy élvezném azt, amit ő tud adni.
Ennek kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon hányszor megyünk el az életünkben a jó dolgok mellett, úgy, hogy finnyázzuk őket? Közben azt mondogatjuk, hogy milyen jó volt bezzeg máskor. Hiába a jelennel ritkán vagyunk békében. Vagy a jövő után vágyakozunk, vagy a múltra emlékezünk.
Még mindig nagyon magam alatt vagyok. Sokat sírdogálok és valahol nagyon messze a saját múltamban, fiatalságomban élek most.
Közben azért nagyon szeretnék megfelelni a mindennapok követelményeinek. Csak ne lenne olyan fenemód nehéz!
Egy biztos. Alvajáróként élem jelen napjaimat. Ahogy elnézem, Kedvesemet ő is hasonlóan érez.
Kaposvár szelleme felébredt és mindkettőnket kísért. Kit ezért, kit azért. Egy biztos nem a nevetésünktől hangos most a házunk.
Mi tagadás Zorka még ebből az apátiából is képes kimozdítani minket. Nagy franc a kisasszony.
Pénteken lesz a temetés.
Talán utána kicsit könnyebb lesz!




Mostantól ismét a mindennapok írásai jönnek. Rájöttem, hogy fölösleges dolog átmenteni a múlt írásait, hisz, ha valamiért eltűnnek az éterben annak biztos oka van.


"A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz, mégis légy becsületes és nyílt! Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt, mégis építs! Az embereknek szükségük van segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts! A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van! "

Boldog Kalkuttai Teréz

2012. szeptember 9., vasárnap

Emlék és varázslat

 
Posted by Picasa

81 éves lenne



"Latinovits Zoltán megmutatta, hogy a zseni egyetlen mosolyával, egy grimaszával, egy hangsúlyával, egy gesztusával is többet közöl, mint az egész könyv, az egész rendezői koncepció, mert legbelülről, egész lényével mutatja fel az igazságot.
Igen. Azt hiszem, ez a titok. Korunkban Latinovits Zoltán volt ama pokolbéli dudás, Ő volt a hamelni patkányfogó, akinek varázsfuvolájára egyaránt hallgattak állatok és gyerekek, ő volt a varázsló, aki helyettünk is vállalta és teljesítette a sötét szerződést az alvilágiakkal, a démonnal. Csakugyan ő volt Dr. Faustus személyesen."

Darvas Iván

2012. szeptember 8., szombat

A Hit gyertyája



Lucskos hókása cuppog a talpam alatt. Az ereszről lecsorgó esőcseppek, lassan zuhannak alá a mélybe. Életünkben mindent a lassulás vesz hatalmába. Igazi ellentmondós idők ezek. Miközben tagjainkat ólomként húzza a csúúúz, lelkünk takaróba vágyik, meleg teát kortyolna és várná a kályha mellett, az enyhülést. A szellem mindeközben kérlelhetetlenül rohanásra ösztökél. Intézdd, csináld, fuss, mert fogy az idő!

Magamfajta öszvér ilyen helyzetekben megmakacsolja magát és egyik megoldást sem engedi érvényre jutni. Végül elbújik, egy olyan indok mögé, ami feloldozást ad a feladatok elvégzése ellen.

Dolgozom.

Ez a válasz az elmaradt teára, a takarítás hívó szavára, az ajándékok keresésének hiányára, a gyermek kérésére és mindenre, mi a jelenbe rándíthatna.

Dolgozom.

Minő képmutató perszóna az ilyen, hisz nála jobban senki sem tudja, hogy a munka megvárja, az ünnep viszont nem. Mert egy évben csak egyszer van karácsony. Szeretetről ugyan mindennap beszélünk, de igazán átadni magunkat ennek az érzésnek, valahogy a szeretet ünnepén, azaz karácsonykor szoktuk. Addig, csak úgy mellékesen tudatjuk a világgal, hogy

-Szeretve vagytok kedveseim.

Aztán eljön az ünnep meleg fényeivel, illataival, élővé teszi az érzést és csodával tölti meg az életünket. A szeretet átadásának csodájával.

Most azonban én még mindig ott tartok, hogy mantrázva mondom

Dolgozom.

Szívemet hagyom hogy jéggel vonja be a tél . Tagjaim lajhárként mozognak. Teáskannámba megfagyott a víz. A takaró békésen várja hogy elővegyem. Illatnak pedig nincs más csak a hideg tél tiszta lehellete.

A kályhában kialudt a tűz, mert nem volt aki felélessze.

Dolgozom.

A porcukor édes vanília illata még nem borította be, sem a szívemet, sem a lakásomat, sem az ünnepet!

Csend vesz körül belül. Kívül pedig a hangok ricsaja.

Vasárnap ugyan meggyújtottam az első adventi gyertyát, mely a hitet szimbolizálja. Mégis úgy tűnik, oly gyenge még a lángja, hogy nem ragyogja be lelkem sötét bugyrait. A második gyertyát vasárnap gyújtjuk, mely a remény gyertyája lesz.

Azt gondolom, ideje jobban jelen lennem a következő gyertyagyújtáskor! Hagyni kell, hogy a fény nagyobb teret nyerjen a külső sötétséggel szemben! Egyetlen esélyem az, ha elkezdem végre hinni, hogy meghallom, megérzem, a karácsony hívó szavát!

Valahol a távolban már a fenyők azt suttogják:

-Elindultunk felétek. Visszük ezernyi kis gyertyánk szeretet lángjait, hogy átmelegítsenek fényükkel mindannyiótokat.

Én pedig, az önző. Végre hallani vélem lépteik suhanó zaját. Oly annyira , hogy elhalkul lassan a mantrám. Valami várakozás teli békesség veszi át lelkem muzsikáját.


Mikulástól tanultam





Amikor megismertem akkor még barna volt a Mikulás szakálla. Sugárzott belőle gyerekszeretete, jósága és huncutsága. Ma már fehér a szakálla. Ő a gyerekek igaz barátja. Sajnos sokat látom szomorúnak év közben. Csak akkor mosolyog, amikor egy- egy kisgyerek van az ölében, vagy ha köztük ücsörögve mesél nekik. Járása kissé megfáradt a sok zsák cipelése közben. A szemén is állandó vendég lett a szemüveg, annyi levelet olvasott a hosszú évek alatt. Kedvenc gyümölcse az alma. Enni és dédelgetni egyaránt szereti. Részemről, olyan nagy szerencsém van, hogy a Mikulást egész évben szeretgethetem. Találkozom vele, amikor fáradt és nehéz terhek nyomják a vállát. Olyankor is látom magam előtt, amikor zengőn kacag és mosolyával beragyogja az emberek szívét. Egy biztos egész évben a gyerekek öröméért munkálkodik. Ha egy gyerek vele van a mesét megélheti és átmelegedhet tőle a szíve egy életre. Később aztán a gyerekek felnőnek. A mesét amit a Mikulás ölében hallgattak, tovább mesélik az idők végezetéig. Ilyen csoda ugyanis ritkán esik meg velünk halandókkal, hogy a Mikulás ölében ülhetünk. Örök vidámság költözik a szívünkbe nekünk amikor elsuttogja fülünkbe az élet szeretetének meséjét. Néha- néha még én is beleülök az ölébe dümmörgő Mikulásnak. Pedig lassan nagymama korú vagyok és módfelett gömbölyded emiatt aztán meglehetősen nehéz is. Szükségem van az ölére, szeretetére csodálatos dallamaira. Ha őt hallom, örök gyerek maradok és mesélni is tudok megint. Mert az igazi titok, amit tőle tanultam, hogy a lélelek ereje a saját meséinkben, álmainkban van.

Szilvalekvár





Két és fél éve írom ezt a blogot. Akkoriban amikor elkezdtem írni, gyakori vendége voltam a Varázslatok földjének. Aztán úgy adódott, hogy el- elmaradoztam onnan.

Az a világ olyan, ami telistele van álmokkal, vágyakkal , élettel. Az én ici-pici birodalmam ez a parányi föld. Ha fáradt vagyok, csüggedt, vagy ép ellenkezőleg élettől kicsattanó, vidám, derűs, akkor csak be kell hunynom a szememet és már ott is lehetek.

Mostanában elromlott bennem valami, mert egyre nehezebben találok oda. Pedig igazi jó kis lélekkuckó az a föld. Jó betérni oda, melengető érzés fogad mindig.

Megváltoztam mostanában. Már nem tudom olyan egyszerűen átlépni a két birodalom határát. Fantázia birodalom és a Valódi világ eltávolodott egymástól. Nincs meg a hétmérföldes csizmám sem. Fene tudja, hogy hova lett? Pedig mindent tűvé tettem érte.

Na mindegy is. Nem kesergek tovább. Tudomásul veszem, hogy ez van.

Punktum.

Azért kis huncut mosollyal elmesélem nektek, hogy két napja bekacsintottam megint oda.

A dolog úgy esett, hogy vendég érkezett hozzánk. Karácsonyi utó ünneplést tartottunk. Ekkor történt meg velem a csoda.

Az ajándékom egy üveg szilvalekvár. Csodák csodája az, hogy még ma is nagyon finom. Az idő eszenciává sűrítette. Szeretet lakik benne. A nagyim készítette. Na mikor? 1987-ben. A lányom születésekor. Percekig nem láttam a könnyfüggönytől semmit. Aztán lassan kitisztult a kép. Ott álltunk a fa körül az unokatesóm, a gyerekeim, Anya, és a Mama. Mindannyian együtt örültünk.

Becsuktam a szememet és szinte éreztem, ahogy ránk mosolyogtak. Jó volt együtt lenni velük.

A megélt csoda fokozásához hozzájárult az is, hogy az unokahúgom hozott egy pici üveggel az általa idén eltett baracklekvárból. A Mamától tanulta az elkészítését.Én halászlét készítettem szentestére, amit anno a Mama tanított. A lányaink pedig sütiket készítettek Dédike receptjei alapján, amit a Mama szakácsfüzetéből másoltak ki.

Hogy miért pont most mesélem el mindezt? Mert megint, olyan sok a ricsaj körülöttem és bennem, hogy szükségem volt elmenni innen a Varázslatok földjére. Érezni akartam a gyerekkort, az illatokat, öleléseket, mik oly sokat jelentenek nekem. Szükségem volt arra, hogy felidézzem a múltat.

Élhetőbb lesz tőle a jelenem.

Hogyan ne neveljünk gyereket, vagy hogyan neveljünk gyereket


Egy nő életében a főzés gyakran nem más, mint a gondoskodási ösztön által diktált kötelesség. Eleinte még élvezetes feladat az imádott lények táplálása. Azonban a mindennapok monotonítása megöli a feladat szépségét. Az időhiány pedig, gyakran ellensége a kreativitásnak. Arról nem is beszélve, hogy a fejlett civilizáció műanyag ízei, megeszik az étvágyat. A gyerekeink válógatósak , vérszegények és finnyásak lesznek. Nem csoda, hogy kevés nő érez igényt arra, hogy napi szinten azt hallgassa :

-Fúj ezt nem szeretem. Útálom a fehérépát a húst, a paprika héjját!- és a felsorolásnak sosincs vége.

A Mc Donnalds és a különböző gyors éttermek borzalmait eszik a kölkök szívesen. Még az sem segít ezen, ha az anya sose vitte "kicsinyeit" ilyen helyekre enni. Ugyanis garantáltan a környezeti hatások elérik őket és végleg elromlanak ezen a téren. Barátok és barátnők, haverok, iskola és óvoda ebben a segítőtársak. Még a szülinapi bulik is gyakran ezekre a helyekre szerveződnek. Főleg a gazdag és lusta anyukás gyerekeknél.

Rémálmaim vannak időnként a főzéstől. Az egyik gyerek nálunk cápa, a másik vega. A párom pedig innyenc. A gyerekek meg nem azok. Szóval ebben a házban a főzés hála nekem, kész kűzdelem lett! Egy jó van abban, hogy több félét kell mindig főzni. Kitermeltem magamnak, azon embereket, akik szeretnek ide jönni és dícsérni, hogy milyen bő választék van. Így érdekes módon egyre gyakrabban akkor főzök örömmel, ha másokat etethetek. Illetve a páromnak nagyon jó főzni, mert mindig értékeli a gasztronomiai kihívások termékeit. Azaz, minél különlegesebb egy étel, ő annál boldogabb. Ezért is van az, hogy nem utáltam meg a főzést. Ha a lányoknak kell főznöm körülbelül olyan termékeny a gondolatvilágom, mint a fennti lerágott levél.

Jókat mosolyogok, amikor elképzelem, mit fognak enni, ha kirepülnek itthonról?

Erre ők megtalálták a megfelelő választ. Nem költöznek messzire, vagy majd a párjuk fog főzni.

Szerintem az inkább éhenhalnának, mint sem főznének. :(

Kíváncsisággal vegyes borzalommal várom, a játszma végkimenetelét./


Mára kiderült hogy nem lett igazam./

Az eltelt két év rám cáfolt. Nagyon jó házi tündérek lettek. Mindketten csodásan főznek és úgy tűnik mégsem volt fölösleges az a sok- sok konyhában főzéssel együtt töltött idő.

A kicsi lányom portréja



Akarsz ismerkedni velem?

Mostanában a kisebbik lányom ebben a pozitúrában óhajt barátokat szerezni.

Csoda, ha messzíről elkerülik?

Senki sem tudja elképzelni, hogy milyen tündéri lányzó ő, amikor dorombol, vagy bársonyosan simul valakihez.
Mivel mostanság én is eme állapotában találkozom vele. Így csak emlékezetből tudom, milyen szelíd, ölembe simuló, kedves cicus is ő, valójában.

Mi lesz velem, ha elfelejtem az emlékeimet?

Tuti hogy vacogni fogok a félelelmtől, valami nekem szánt egérlyukban.

A némaság csendje



Sajnos a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy mennyire elszigetelődtünk a sok negatívizmus hatására. Ma a rádió elmondja, hogy Orbánt az Eu Parlamentben leragasztott szájú képviselők fogadják. Mi erre az ország első emberének a reakciója?

-Se baj. Legalább figyelnek ránk !

Hát valahogy, így vannak ezzel a gyerekek is, ha üvöltenek, csapkodnak , hisztiznek. Elérik ezzel, az oly hőn áhított figyelmet. Mit várunk tőlük, ha a vezetőink is ezt a gondolkozás módot tartják a legcélszerűbbnek? Nyílván a két dolog, nem ugyanaz a fajsúlyú. Mégis nagyon sajnálom, hogy egy ország ennyire csak a negatív gondolatokat tartja elfogadhatónak.

A pozitív energia lassan teljesen eltűnik belőlünk.

Ilyenkor Michael Ende :Végtelen története jut eszembe. Ahol, a Semmi köde eltűnteti a jóságot, a Földről. Aztán természetesen egy gyerek kűzd újra meg, a mesékért, az álmokért, a jó gondolatokért. A felnőtek már alkalmatlanok erre.

Hát ne legyünk azok!

Először a saját gyerekeinken, aztán a barátainkon, a kör tágításával végül mindannyiunkon segíthetünk azzal, ha nem fogadjuk el a némaság csendjét!

Részemről most magamat is győzködöm. Mert kényelmesebb lenne hátradölni és azt mondani:- ez most túl nehéz!

Nem tehetem, mert van egy igen fontos szó a szótáramban, ami nem engedi mindezt. A szó: FELELŐSSÉG

Tartozom vele magamnak, a környezetemnek.

Apa csak egy van



Akinek lányai vannak, azok tudják, hogy valami egészen különleges kötelék létezik, a születéstől az utolsó lélegzetig, az apák és a lányaik között. Hiába tudom ezt én is, mégis minden alkalommal ámulatba ejt, az a csoda ami köztük van. Érdemes megnézni ezt a képet. Ha egy anya ilyen arccal közelítene totyogó babája felé a gyerek síkítva menekülne. Menedéket keresve rohanna minél messzebb, mert anya tuti elsárkányosodott. Bezzeg, ha apa játszik így! A gyerek elolvad a gyönyörűségtől és teli torokból kacag a bohóckodó apjának.

Amikor először iskolába kellett menni. Na az sem volt egyszerű. A Mami volt az a gonosz, aki minden bűnért felelt. A papa az az ember, aki megvédi őt a világ bajaitól és akinek az ölében szipogva. El lehet mesélni, milyen borzalmas! Mostantól teljesíteni kell. Ha arra panaszkodtam, hogy a büdös kölök nem tanul. Kész is volt a válasz:

-Jaj hagyd már szegényt! Majd megtanulja! Nem kell türelmetlenkedni!

Aztán anya leül a lányával és türelmesen megtanulja vele a leckét.

Hmmmm....?

MAJD ELJUTOTTUNK A SZALAGAVATÓIG. ANYA MEGSZAKAD ANNYIT GÜRIZIK, HOGY MINDEN RENDBEN MENJEN. APA PEDIG FELÖLTI A SZMOKINGOT, DALIÁSAN KIHÚZZA MAGÁT ÉS VÉGIG VONUL DIADALITASAN A LÁNYÁVAL. EZZEL A TÁNCCAL A RÉSZÉRŐL BEVEZETTE ŐT A FELNŐTT VILÁGBA. CSODÁLATOS MÉG NÉZNI IS, KÖNNYED GYÖNYÖRŰ TÁNCUKAT.

Ezalatt anya szeméből záporoznak a könnyek. Már azon töri a fejét, hogy mi- mindent kell megtanulni az érettségire, utána pedig a felvételire? Aztán hazajön a gyönyörű leányzó. Egy- egy év vizsgái után. Na és kinek mutatja meg elsőként a sikeres bizonyítványt?

:)))

Természetesen Apának!

Majd ugyanez a jelenet zajlott ismételten le, amikor a diplomáját hozta haza. Én rágtam a körmömet az izgalomtól. Apa pedig?

-Nem tudom miért izgulsz, tudod milyen csodálatos gyerek! Hisz az- ÉN LÁNYOM!

Majd jön a fiúkkal való kűzdelem. Jól választ- e?- izgalom.

Na és amikor végre sínen van a lányzó. Na ki vonul kézenfogva vele könnyes szemmel az oltárhoz és adja át a szemefényét az ifjú titánnak?

-Naná, hogy az apa!

Ezért a pillanatért megéri élni, kűzdeni és láthatatlan katonaként, akár őrt állni kettőjük békés kapcsolatának biztonságáért. Ilyenkor, valahogy rögtön értelmet nyer minden. Az anya szíve könnyű lesz. Újra azt a fiatal fess ifjút látja maga előtt, akihez egykoron hozzáment feleségül. Ismét beleszeret a párjába. Mert apa szabad lett!

Ez a nők második násza a párjukkal.

Én ugyan még idáig nem jutottam el, de már nagyon várom ám!

Ha fiaink lettek volna, a történet fordított előjellel érvényesülne.

Csak abban nem vagyok biztos, hogy a férjek miután megszabadultak fő riválisuktól, a fiúktól, vajon ők is a feleségükbe szeretnek- e ismét bele? Inkább a kűzdelem izgalmától és kakas vérüktől hajtva nem keresnek- e maguknak egy a menyasszonynál is fiatalabb hölgyet?

MEGSZOKTA az apa, hogy Ő a DOMINÁNS ALFA HÍM.

Nemde?
:)))

Önarckép



Ezt a képet Flóránál találtam.
Mint kiderült nem az ő műve. Ha az lenne biztosra venném, hogy rólam készítette. Így a véletlenek egybeesésének tudható be az azonosság.
Némi támpont a képhez.
Sokan vannak akik ilyennek is látnak engem, amikor,
-Dolgozom,
-gyereket nevelek,
-feleség vagyok,
-másokat oktatok,
-Magamat is ilyennek látom amikor,
-szomorú vagyok,
-háztartást vezetek,
-gyereket nevelek
-feleség vagyok,
-Vagy amikor a fizikai korlátoktól szenvedek!
Ezt ellensúlyozandón minden egyéb időben igyekszem tündért játszani, hogy az egyensúly meglegyen!
:)))
Ha véletlenül más is magára ismer, ne bánkódjon! Semmi módon nem sajátítanám ki magamnak ezt a figurát.

2012. szeptember 7., péntek

Fontos úr





Hétfő reggel van. Az idő fátyolos, álmosító. Mindjárt esik. Emberek sietősen, elnyújtott léptekkel jönnek, mennek az utcán. Mr Fontos üvegkalitkában ücsörögve nézi őket. Hatalmas irathegy tornyosul az asztalán, emiatt kissé megnyújtja a nyakát hogy kilásson mögüle. Kívülről nézve, egy jóllakott gúnárra emlékeztet. Kollegái még nem jöttek mindannyian meg. Hétfőn szokásossá vált telefonok érkeznek helyettük.

-Ne haragudjatok kicsit kések, mert leforráztam tegnap a kezem. Mielőbb orvoshoz megyek megnézetem. Sietek. Jövök, amint végzek.

Az úriember arcizma sem rándul miközben eme átlátszó kifogást hallgatja.

-Jó persze majd beülök a helyedre amíg nem jösz addig tartom a frontot -nyugtatja meg a kissé hisztis kollegínát. Kényelmesen helyére teszi a telefont. Fél nyolc. Még van idő renbe tenni az előtte lévő iratkupacot. Ráérősen helyezi az aktákat a helyükre. Megint csörög asztalán a telefon.

- Tudod a gyerek itthon hagyta a torna szerkóját. Beadom a suliba. Emiatt kicsit kések . Sietek utána. Jaj drága! Jó, hogy Te vetted fel! Ments ki valahogy a főnöknél! Ja, és ne felejts el egy kávét vinni neki! Ha nem kapja meg időben egésznap morogni fog velünk. Köszönöm. Mi lenne velem nélküled? Puszika.

Leteszik a telefont.

-Csinálok egy kávét. - mormolja maga elé és már mozdul is. Kizökkenthetetlen a nyugalma. Fél kézel a kávéval matat, a másikkal az iratokért nyúl. A munkának mennie kell! Ezt tanulta otthon az édes szüléktől. Ekkor belép Józsi. Kissé rezignáltan biccent felé. Józsiból dől a szó.

-Figyelj megtennéd, hogy felveszed a telefonomat, ha csörög! Felmegyek kicsit a barátnőmhöz az osztályra. Ma még nem találkoztunk. Megiszunk közösen egy kávét és már jövök is.

-Persze felveszem. Menj csak!

Az előtte lévő irathalom, már kezdi idegesíteni. Pedig egy órával előbb jött, hogy megtudja mindet csinálni. Nem halad a saját dolgával rendesen. A kávé lassan csorog . Illata betölti a szobát.

Kint eleredt az eső.Egyre több kollega érkezik. Lassan nyolc óra. Kezdődik a munkaidő. Mindenki mesél neki valamit. Mr Fontos végtelen érdeklődéssel hallgatja őket. Folyamatosan csörögnek a telefonok körülötte. Shíva karjai sem lennének elegendőek ennyi feladat elvégzéséhez. Ő mégis mosolyog. Türelme végtelen. Megcsörren a mobilja. Felveszi. Szórakozottan közli

-Hallo Fontos Hivatal. Tessék parancsolni!

A vonal túlsó végén zavart csend.

-Szia! Én vagyok. Tudod, a kevésbbé fontos helyről. Azaz a feleséged. Emlékszel még, ki az?

Az asszony hangja sértődött. Éjszaka Fontos úr álmában megint sokat beszélt. Hogy miről? Senki ne gondolja , hogy egy szép asszonyról! Á dehogy! A munkahelyéről hablatyolt. Álmában is magyarázott. Türelmesen osztogatta ötleteit, hogy ki, mit, hol talál. Az asszonynak emiatt, most hamar elfogyott a türelme. Nem elég neki egész éjszaka ezt hallgatni a férje most sem képes rá figyelni. A hivatal mindig, mindennél fontosabb számára.

- Már megint képtelen vagy rám figyelni! Miért nem maradsz ott örökre?-zsémbelt szomorúan.

Mr Fontos pedig fáradtan hallgatott. Mentegetőzött, hogy csörög az Igazi. Őt keresik. Hamar lerázta a feleségét és letette a telefont. Őt hívják, akinek a vállán az egész hivatal léte nyugszik. Az előbbi hezitálásnak, unottságnak, ahogy asszonyával beszélt, már nyoma sincs.
Ő Fontos Úr ! Ez a dolga! Ez az élete. Végre számít, figyelnek rá! Ezért jön ide, napra nap. Élete ez a munka. Egyszemélyes színpadán eljátszhatja az úrt és a szolgát egyszerre! A publikum a kedves Ügyfél . Tapsolni ugyan nem tapsol, de elmondja, hogy Mr Fontos nélkül, ez a hivatal bizony nem is működik jól. Ő itt a lélek. Ezért jönnek. Érte és miatta! Vele szeretnének mindent elintézni. Ő biztosan meg tesz mindent azért, hogy a Tisztelt Ügyfélnek jó legyen! A hír igaz. Mr Fontos valóban az ügyfélért van. Számára ez olyan, mint a szent Grál küldetés. Ő ennek a Hivatalnak az őrzője.



Időközben kisütött a nap. A szemben lévő téren a sietős munkába igyekvőket ráérős nyugdíjasok és kismamák váltották fel. Ez a nap is olyan, mint a többi.

Fejlövés





Ki ne ismerné azt az élet helyzetet amikor úgy érzi, hogy olyan döntések előtt áll amelyek az életét döntik el? Ha rosszul dönt, önmaga ellen vét. Az élet hozza a golyókat, mik feladatok képében jelennek meg. Az ember pedig dönthet, hogy felvértezi magát ellenük, jó döntésekkel, vagy megadja magát. Végül kivégzik a saját élete kudarcai, megoldandó feladatai.

Vannak különösen rázós időszakok, amikor az átlagosnál több nehéz pillanat adódik. Kihívások keresztüzében állva, néha könnyebbnek tűnne a jöjjön aminek jönnie kell önfeladás! Mégis vállalni kell a veszélyes játszmákat! Utána a győzelem hihetetlen elégedettséget, önbecsülést , további boldogság lehetőségeket hoz. Nagyon kemény pillanat azt felismerni, hogy a töltények jelentős részét mi magunmk készítjük a fejünkhöz. Könyebb lenne azt gondolni, hogy az élet babrált ki, már megint velünk. Ahelyett, hogy elgondolkoznánk azon, hogy muszáj- e háborúba mennünk? Szükséges - e önmagunkat állandó statáriumban tudni? Gyakran mi magunk teremtjük meg a háborút, úgy a lelkünkben, mint a környezetünkben. Mondvacsinált kreált feszültségekkel. Az egyén háborúi és az emberiség háborúi egyaránt, ezeken a rossz helyzetfelismeréseken alapulnak. Mintha képtelenek lennénk a belső és külső békére! Nem csoda, hisz ahoz legelőször önmagunkkal kellene egyezséget kötnünk. Akár kompromisszumok és helyes döntések árán.

A fogyatékkal élőkről





A fogyatékkal élők mindig nagy kedvencei voltak a médiának. Amikor nem volt még média az ennek megfelelő királyi udvarok, vásárok, cirkuszok csináltak üzletet a természet ilyen-olyan fintorából.

Ami most megy a televizóban az megrendítő. Tagadhatatlan tény, hogy a nézettséget növelni lehet, minden extrém dologgal. Azonban a tehetségkutató műsorok eredeti célja nem az lenne, hogy az emberek szánalmát, sajnálatát, bűntudatát felébresszék, hanem az, hogy felfedezzenek olyan embereket, akik egyes területeken kimagasló eredmény elérésére képesek és tehetségesek. Mindig vannak a médiában sztárolt projektek. Az elmúlt években a "nagy" kedvencek határon túli magyarok voltak. / Kedvencem Rúzsa Magdi is így került be. Sajnos a media mogulok nem futattják őt a tehetségének megfelelően. Inkább Király Viktort részesítik kegyben. Nem véletlenül, hisz nála pénz is van a háttérben./ Ráadásul új szavazóbázist mozgattak meg velük. Kínálta magát a téma nacionalista érzelmeink felkorbácsolására. Komoly bevételi pénzforrást jelentettek az onnan érkezett szavazatok is. Egy idő után kimerültek a lehetőségek és már nem számított akkora kunsztnak ez sem. Ezért új forrás után kellett nézni.

Remek alanyok erre a fogyatékkal élők, a mássággal rendelkezők. A mostani tehetségkutató műsorok mindent bedobtak ezügyben. Volt benne dadogó rapper /Gyufa középszerű tehetség, míg Mc Dc valódi tehetség/, vak énekes Teca, /sajnos nem mérföldkő/ kínai lány Timi Chen /. Magyarországon egyre több kínai él. Az ő szavazataik voltak az igazi célja a kínai lány szerepeltetésének. No meg a kurriózum bemutatása, amit egy magyar dal kínai nyelven éneklése jelent.Van félvér nehéz sorsú táncos Gomez. Számomra Gomez tehetsége az igazi kincs a mostani repertoárból.

Nem vitatom, hogy a felsoroltakból olyan is van, aki valóban tehetséges. Sajnos gyakoribb mégis az, hogy jó műkedvelői szinten lévő, kedves emberek kerülnek reflektorfénybe. A műsorok készítői számolnak- e azzal, hogy ez a rivaldafény mennyire nehezíti meg ezeknek az embereknek később az életét? Hamis illúzót adnak a kolibri szárnycsapásnyi ideig tartó hírnévvel. Mit tagadjam a siker nem igazán jut osztályrészül egyiküknek sem a való világban. Így az illuzó pillanatnyi káprázata is örömmel tölti el őket. Az egész mégsem több, mint egy csillogó szappanbuborék. Hamar elszáll és kidurran. Mikor legördül a függöny, ezek az emberek visszakerülnek ugyanabba a közegbe, ahonnan eredetileg jöttek. A rivaldafény, ami egy rövid időre szóló figyelmet irányított feléjük, hamar kialszik. Utána pedig a rájuk boruló sötétség még jobban magányossá teszi őket. Sokan mély depresszióba esnek, mert nem értik, hogy mit rontottak el! Nehezebb úgy vinniük tovább a sorsukat, hogy ideig-óráig megélhették, hogy milyen jó, ha elfogadják őket és figyelnek rájuk. Szemét dolog, így játszani az emberek életével!

Nagyon vékony a határ a valódi figyelem és a szánalom keltette figyelem közt. A valódi figyelem csendes a szánalmas pedig visszhangos.

A média mindig hagossan sikeres. Az élet csendesen az.

Cigi, cigi, cigi



A lányaink mindketten sajnos dohányoznak. Megfogadták, hogy szeptembertől az ára miatt leteszik a cigit. Mondanom sem kell, hogy eddig nem sikerült.
Sajnos a függőség olyan erős, az elhatározás pedig túl gyenge, hogy nekik ez eddig eredménytelennek bizonyult leszokni a dohányzásról.
Ahogy nekem sem sikerült a csoki élvezetéről lemondanom, vagy a teáról, vagy a kávéról. Önkényeztető mechanizmusok, melyek aztán rabláncra fűznek minket. Túl sokszor mondjuk, hogy ennyi kényeztetést igazán megadhatunk magunknak!
A mai világban, azért válunk egyre több dologtól függővé, mert képtelenek vagyunk betartani az élet szabályait. Felmentés gyártásban ez a kor verhetetlen. Ahogy a fegyelem, önfegyelem sem erős oldalunk. Ez egy ilyen kor.
Míg el nem pusztítunk mindent magunk körül és magunkban, addig nem lesz megállás.
Hiszem, hogy az egyszerűségben van a megoldás kulcsa.
Na már megint füstölögtem. Látjátok?
Ráadásul még cigiznem sem kellett hozzá!
Ingyér van!
:)

2012. szeptember 6., csütörtök

Leégett gyertya




Hát ennyi volt egy napom. Ha jól figyeltél láthattad, hogy hol kezdődött a történet. Hogy meddig meséltem az sok tényezős volt. Mire volt időm, mennyit lehetett megmutatni egy olyan nap érzéseiből, mely minden szinten meghatározó erejű volt.
Beszéltem egy csodás emberről az orvosomról, aki korunk Nobel díjasa is lehetne, hisz embersége mindenek feletti teljesítményt mutat. Fél Budapestet bejártam , hogy bebizonyítsam magamnak, hogy még mindig képes vagyok erre. Voltam anya , feleség, barát .
Önző ember, ki nem fogadja el a halált. Pörlekedtem vele és magammal. Majd nagy nehezen fejet hajtottam előtte és gyertyát gyújtottam. Beláttam, hogy ismét egy búcsú előtt állok, mely örökre szól. Vesztesként elfogadtam az elfogadhatatlant.
Megint számot vetettem azzal, hogy egyszer nekem is lejár a kiszabott idő.
Az ablakba Tominak tett gyertyám éjjelre csonkig égett.
Az enyémből pedig csak az Isten a tudója, hogy még mennyi van hátra.
Holnap új nap kezdődik. Új mesék születnek. Dümmörgök az őszi szélben és hagyom , hogy Vele messzire sodorjon a kertek alatt közeledő hideg szél.
Hozzá bújok, hogy megleljem a békét, hozzám bújik, mert tudja, hogy így, ha csak egy pillanatra is, újra éljük a közösen megélt emlékeket, mi valamikor történetként létezett. Ez a pillanat nem más, mint az ifjúságunk és rég elfeledett álmaink.
Ha együtt vagyunk minden közös csodát, muzsikát újra élünk. Mikor elbúcsúzunk megtörik a varázs és mi visszazuhanunk a felejtés mocsarába.
Pont emiatt találkozunk újra meg újra, hogy az emlékeink tovább élhessenek egymás segítségével bennünk!

Huffnágel és én



A hajdani Hufnagel Pistik, ma totyakos, pocakos , őszülő, krahácsoló vénemberek. Ki gondolta volna egykor, hogy ilyenek lesznek!

Igaz az akkori Paulák csinosak, fittek, türelmesek, kedvesek, feszes mellűek voltak. Míg ma csüngőhasú kocák, akik otthonkában slattyognak, házsártosak, folyton- folyvást értelmetlenségről karattyolnak. Állandó rögeszméjükké vált, hogy elszalasztották az igazit, a tökéleteset, azaz Hufnagel Pistit. Ha így is lenne. Nem veszik észre, hogy az élet megtette a maga ajánlatait, amiben volt tökéletes férfi is és kevésbbé az is. A választás joga mindenkinek meg adatott. Még akár az is lehet, hogy a tökéletesen neki valót választotta. Ám idővel az Igazi is korrodeálódik, megkopik, antikká válik. Az értékét pedig, az elmúlt idő különleges patinája adja meg. Csak észre kell venni! A mai kudarcos házasságok pont abban rejlenek, hogy a fogyasztói társadalom szemléletét akarjuk a párkapcsolatainkban is élvezni. Azaz, mindegy milyen áron, de nézzen úgy ki a társ, ahogy a trend diktálja. A trendek évről, évre változnak és bizony az értékeseket, az idő szelektálja. Kevés divat lesz stilusteremtő. Ahogy kevés Huffnagel lesz élhető, kellemes társ. Az idő karcolatai teszik azzá. No meg a szerető türelemé.

Női táska rejtélyei





A napokban meglehetősen kínos helyzetbe kerültem. A névjegykártyatartómat kerestem . Naná, hogy egy fontos ember előtt. Lazán mosolyogva nyitottam ki a táskámat. Hanyag eleganciával kezdtem neki a céltárgy felkutatásának. Először a hajkefe akadályozott a szabad mozgásban. Így kivettem a keresés hatékonyságának növelése érdekében. Majd a tárcám zavart. Még ez sem kínos , így azt is kivettem. A napszemüveg is fontos kelléke a fényes napoknak. Majd egy kisüveg ásványvíz is előkerült a táska mélyéből. Természetesen a telefonom is zavart a keresésben. Majd a manikür készlet és egy doboz gyufa, néhány szem cukorka következett. Előkerült egy mécses, két rúzs, egy könyv is. A biztosítékot a svájci bicska verte ki a férfi riadt tekintettel meredt rám.

-Ez meg minek? kérdezte.

Elmeséltem, hogy gyermekeimnek szedvicset szelni, beragadt kapunk zárját megbuherálni, temetőbe virágot vágni és ki tudja még mimindenre használtam már az évek alatt, ezt a végtelenül praktikus tárgyat.

Természetesen a táska legalján ott lapult a névjegykártyatartó. Mire az előkerült ki kellett borítanom a táska teljes tartalmát. Lángolt a fejem a dühtől és a kínos helyzettől.

Arra a kérdésre, hogy minek ennyi minden egy táskába? Azt feleltem. Mostanában gyakran azt kérdezik tőlem mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre, ha az egy tárgy lehet csak? A válaszom egyszerű és kicsit turpis is.

A táskámat.

A jobbik felem



Mitől ő a jobbik? Elmondom.

Ő emberi időszámítással mérve 104 éves. Még mindig tud futni, pajkosan játszani. Akár az élete árán is rám vigyázni. Míg én fele annyi idősen úgy cammogok , mint egy csiga.Vannak napok, mikor morozus vagyok a játékosságot, ilyenkor csak hírből ismerem. Olykor feledékeny is vagyok.

Vannak hasonló vonásaink is. Egyformán őszülünk. Mindketten sokat ugatunk. Imádjuk egymást. Túlzottan barátságosak vagyunk az emberekkel. Hűségesen szolgáljuk a családot. Nem tudunk egymás nélkül élni, ezért mindketten húzzuk ameddig csak lehet. Egyformán szeretjük a vízet. Ágyban kényelmesen, szeretünk aludni. Közben mások elriasztására nagyokat horkolunk. Ráadásul külön szobánk van. A hatékonyság növelése érdekében természetesen nyitva hagyjuk az ajtót. Ugyanis együtt hangosabbak vagyunk, mint magunkban.:)

Ahogy öregszünk mindkettőnknek megvannak a maga rigolyái, amit megtanultunk egymással szemben tiszteletben tartani. Mások bezzeg nem ilyen jó fejek velünk. Hűséges az alaptermészetünk. Nagyon kéjesen tudunk egy simiért hízelegni. Ha a gazda kiabál behúzzuk a fülünket és a farkunkat is. Szerencsére igen jámbor fajta a gazda. :)))

Mi bezzeg annál vehemensebbek vagyunk. Mióta vaksik lettünk mégjobban egymás mellett megyünk. Vak vezet világtalant alapon egymásba kapaszkodunk.

Éjjel nappal szeretettel figyeljük egymást.

Nem iszunk és eszünk egymás táljából. Tiszteljük egymást.

Az az igazság, hogy Szepi kutya mindent egy kicsit jobban csinál, mint jómagam. Ezért ez a megkülönböztetés.

Ő valóban JOBB nálam.

Néha félek



Néha attól félek, ha nem írom, vagy fotózom le a pillanatainkat, a gyerekeink elfelejtik majd, hogy anno mennyi szépség vette őket körül.

Mivel nem tudok olyan szépen fotózni, mint ahogy látni, így a mások által közvetített fotókat is beteszem az emlékeim tárházába. A szépet látni és látattni, olyan öröm, amit nem tarthatunk meg csak magunkak.

Aggódom a felejtés miatt. Úgy tűnik erősebb érzés ez, mint az emlékezés képessége.

Biztos ami biztos. Hagyok nekik nyomokat az emlékeimből, amiket követve legalább olyan szép életük lehet, mint amilyen a miénk volt.

2012. szeptember 5., szerda

Mostanában





Azt érzem, hogy csomagolni kellene!

Elővenni az összes bőröndött és belepakolni minden rosszat, amit már- már nem tudunk elviselni.

Legelőször a politikusainkat csomagolnám el örökre.

Aztán különböző szavakat , mint

hitel, válság, bank, kamat, olaj, energia.

A kánikulának is szentelnék egy méretes táskát.

Ha mindent betudnék csomagolni, ami az embereket megbetegíti soha sem végeznék a börödökkel.

Ép ezért a könnyebb megoldás az lenne, ha magamat csomagolnám el örökre!

Az igazat megvallva sose szerettem a könnyű megoldásokat.

Nem marad más hátra, mint a sziszi-fuszi pakolás. Minden nap egy nekem nem tetsző dolgot fogok elcsomagolni. Mire meghalok pont végzek vele!

Remélem!!!!

:))))

Eső. emberek, könnyek


A kocsi ablakán ráérősen csurog le az eső csepp. Megremeg, ahogy a szél cincálja, tépi . A végén mégis győz a gravitáció és végigsiklik egészen le a motorháztetőig.Az emberek az utcán nyakukat behúzva próbálják megakadályozni, hogy a cseppek a gerincükig száguldva megborzongassák őket. Sehol semmi séta. Inkább sietősen szaporázzák lépteiket. Egy két arcot próbálok megjegyezni ahogy bámulok kifelé. Érdekelne, hogy ki hova siet? Várják- e az érkezését, vagy mindegy az ott élőnek, hogy nyílik- e már az ajtó? Igen ma valamiért azt szeretném, hogy mindenkit szerető ölelés fogadjon, amint hazaérkezik. Talán a hideg teszi ezt velem, vagy a szél rideg suhogó hangja? Fogalmam sincs. Minden esetre szeretném, ha ma senki se lenne magányos sírós és hontalan! Rám mindig nyomasztólag hat a hidegfront. Most is emiatt fontos ennyire a mások boldogsága. Bizony az én szívem elnehezült és örömtelen kicsit, amikor az eső kopogását hallgatom a szélvédőn.

Emberek arcát látom magam előtt. Akik egykor a szeretteim voltak és ma már nem élnek, vagy a kapcsolatunk szűnt meg valami pitiáner igazán nem fontos ok miatt. Eltűnődtem azon is, hogy milyen könnyen mondjuk ki, hogy ennyi volt és büszkeségből hagyjuk elsorvadni, az egykor mindkettőnk számára fontos szeretetet. Kezd megfogalmazódni bennem a pazarlás általi bűntudat. Mire idáig értem a gondolataimmal, már kezembe is vettem a telefonomat és két rég látott barátot hívtam fel egy találka időpontot egyeztettem velük nagy hirtelen. Lőn csoda az arany gyűrű is ott maradt az ujjamon. Nem esett nehezemre kimondani hogy mennyire buta voltam, hogy hagytam, hogy sok ideig ne találkozzunk egymással.Mire kiszálltam az autóból az eső is valahogy kedvesebb lett. Csendessége halk, gyógyító, hűs, könny patakká vált bennem.

Elment



14 éve sétáltam az utcán és pajkosan rám nézett. Örökbefogadott a szívét kitárta felém. A legjobb barátom és társam lett. Hihetetlen kalandokon szépségeken vezetett keresztül a közös utunk. Most már nagyon fátyolosodik a tekintete. Lázas , nem eszik , nem mozdul.
Vár.
Rám vár. Arra, hogy elengedjem. Én pedig zokogva könyörgöm neki.
-Csak még egy picurkát maradj velem!
Ő utolsó erejét összeszedve várja, hogy végre elkészüljek.
Én önző!
Fekszem a földön mellette és suttogom a fülébe : -Szeretlek.
Minden porcikámban azt érzem. Muszáj elengednem őt, ha igazán szeretem!
Esténként, azzal az ígérettel fekszem le, hogy holnap megteszem.
Reggelre újra ébred bennem a remény.
-Hátha van még egy kis időnk!
Ma végre összeszedtem minden bátorságomat és segítettem neki elindulni arra az útra, ahol már nem lehetünk együtt.
Elmentünk a doktorhoz remegve. Reméltem, hogy azt mondja van remény. Nem volt. A diagnózis megkérdőjelezhetetlen. Rák. Mindenhol áttét képződött. Menthetetlen.
A kezemben aludt el. Örök álomba hajtotta fejét.
Hazafele jövet a kocsiból üres tekintettel bámultam kifelé.
Láttam egy kutyát a bolt előtt várakozott. Egyszer csak hihetetlenül csóválta a farkát örömében, ahogy a gazdiját meglátta. Egy tünékeny pillanatig Szepit láttam helyette. Kicsit odébb egy néni ment a kapu felé mosolyogva. Az érkező postást fogadta. Apró élet részletek, miket már nélküle élek át.
Szépen eltemettük a lekedveseb pihenőhelyére. Az ősi temetkezési szokások szerint búcsúztattuk el. Mellé tettük a labdáját, hátha hasznát veszi odaát! Biztos, ami biztos, a takaróját is oda készítettük, hogy legyen vele valami ebből a világból. Némi illat emlék a családjából.
Mindenhol rá várok. A szobában, a kertben, a kapuban.
Mindhiába.
Gombócként szorítja torkomat a sírás. Meghalt a legjobb barátom.
Hiányozni fog amíg csak lélegezni tudok!


201107.29

Csörög a telefon





Nyugis családi napra készültünk ma. A tervek igazán kellemesek voltak. Aztán csörgött a telefonom. Valaki bajban volt és szüksége volt empatikus meghallgatásra. Sok szomorúság terhe nyomta a lelkét, így a beszélgetés elhúzódott. Végül megnyugodott és lényegesen derűsebben szemlélte a dolgait, mit . Jó érzés volt elköszönéskor a mosolyt hallani a hangszínében. Míg beszéltünk, addig többször hallottam, hogy többször keresnek. A hívónak végül sikerült elérnie. Jött aminek jönnie kellett.

Egy végeláthatatlan beszélgetés következett. Eredmény? Kiábrándító. Az álláspontok kicsit sem közeledtek egymáshoz. Az előző beszélgetés öröme egyre távolibbnak tűnk, ahogy a remény is , hogy sikerül a padhelyzetből a helyes irányba elmozdulnunk. Végül tökéletes kudarccal zárult a röpke három órás beszélgetés. 10 perc elteltével éreztem, hogy részemről kudarcra ítélt vállalkozás minden egyes mondat, gesztus. Mégis vitt előre a hit, hogy nem adhatom fel. Néha jobb lenne a női intuiciókra hallgatni! Ha egyszer 10 perc alatt tudtam, hogy kilátástalan helyzet vesz körül, miért nem hagytam az egészet a fenébe? A válasz olyan patetikus és idétlen. Hittem benne, hogy van értelme kűzdeni az ügyért, amiben elköteleződtem egykor. Egy barátom mondta nekem régebben, hogy tudomásul kellene vennünk a világot nem válthatjuk meg! Vén bolond vagyok, hogy még most is hittel szeretném fenntartani a belső világom békéjét.

Halálosan kimerültem a beszélgetés végére. Fél kettőkor sikerült felállnom a telefonom mellől. Kiábrándultan, hitehagyottan kullogtam a családomhoz.

Rávettek, hogy kapcsoljam ki a készüléket és dobjam magamtól minél messzebbre. Milyen buta és felesleges dolog azt hinni, hogy muszáj mindig elérhetőnek lenni. Kikapcsolva a készüléket nyertem mindannyiunknak időt a szeretetre , egymásra figyelésre. Megint tanultam valamit. Ezentúl nem leszek olyan öntelt, hogy nélkülözhetetlen akarjak lenni!

Ez volt az élettől nekem szánt mai lecke.

Gondolom nem véletlenül kaptam ezt meg! :)))

Az igazi pasi



“Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Beszélgess egy csinos nővel egy órát, mintha csak egy perc lenne. Na, ez a relativitás.” (Albert Einstein)

Az ideális pasi eredeti elképzeléseim szerint, legyen kicsit öreg, szuper intelligens, szórakozott, jó humorú, kedves, bohókás, megnyerő mosolyú!

Pénzt, energiát, időt nem kímélve kutattam a megfelelő ember után. Mondanom sem kell, sehol sem találkoztam vele! :) Maximum a könyvekben említettek meg, holmi Einsteint, vagy kit is? :)))

Hát vele nem sikerült összefutnom, így kénytelen kelletlen a mostani kínálatból szemezgettem kicsit. Igazán mellékesnek tűnt számomra, az az aprócska körülmény, hogy boldog házasságban élek. A házasságban élés ténye nekem nem zárja ki az álmodozás lehetőségét. Mostanság sok sok romantikára vágytam. A mindennapok oly kilátástalanul gondterheltek, hogy nem adnak semmi örömöt. Feszülten figyeli mindenki a deviza válságot. A nyár fagyos hangulatával, mintha erre kívánt volna szintén reprikázni. A fiatalok is gondterheltek . Lehetetlenségnek tűnik, hogy képesek lesznek valaha is önmaguknak jövőképet teremteni. Minden kapu zárva van előttük. Munkahelyek hiányában a jövedelem nem tervezhető. Így a családalapítás sem.

Na de térjek vissza a lényegre.

Hol található a mai nő számára a jó pasi?

Kihalt, nem létezik , kivándorolt, vagy egyszerűen csak elbújt valahová.

Az idei nyár új ismeretségekben bővelkedett a számomra. Sok izgalmas beszélgetésben volt részem. Igazi bókot, mégis egy négy éves vörös hajú kisfiútól kaptam. Csodálkozó kék szemeivel rám nézett és a szélben úszó narancs ruhám miatt tündérnek látott. Ő jelentette számomra pasi vonalon a legnagyobb élményt. Az igazi Férfi észreveszi, szívével megérzi a Nőt . Kényezteti, babusgatja, kincsnek tartja az asszonyt. Ennek a kisfiúnak a szemében kispasi csodálat bújkált, ősi huncutsággal fűszerezve. A nála idősebb férfiak el voltak foglalva, a saját lelkük gubancainak felderítésével. Állandó feladatot jelentett nekik, hogy igyekeztek kiigazodni a napi politikai eseményekben. Néha több örömöt találtak az italok élvezetében, mint a női társaságban. Találkoztam igazán jól menő vállalkozókkal, akik a pénzük befektetése miatt aggódtak a leginkább. Számukra a nőkkel folytatott beszélgetés csak időpazarlás volt. Nem engedhették meg maguknak, hogy bármi elvonja a figyelmüket az igazán lényeges dologról. A pénzről. Másik fő témájukat a válóperük problémáin való rágódás adta. Találkoztam nem egy besavanyodott ötvenessel is. :))) Ők unták a banánt, amit élet címszó alatt kénytelenek fogyasztani. A csodás húszas és harmincas fiatalokat látva, szomorúan tapasztaltam, hogy értelmetlennek találják az életüket. Maximum a pillanat adta örömökben lelik rövid ideig a gyönyörüket.

Szóval hiány alakult ki a mai jó pasi piacon.

Értelmes , kedves, jó humorú, társalkodó, figyelmes férfi, mintha tényleg nem létezne köztük.

Kutakodásom eredményeként az derült ki, hogy számomra Einstein lenne az igazi. Sajnos manapság nem bővelkedik a világ ilyen férfiakból. Sőt, már az is eredménynek számt, ha évezredenként egy adatik belőle!

Végül arra döbbentem rá, jobb ha maradok a négy éves Kishercegnél! Ő még igazi értékkel mér. Tündérnek látja a vén öregasszonyt. Meséinkben ő a harmadik királyfi. Vörös hajával, csinos szeplőcskéivel, képes minden női szívet egy szempillantás alatt elbűvölni. Benne találtam meg, az igazi csoda pasit. Ugyan kicsit sem hasonlít a kezdeti elképzeléseimhez. Mégis szerencsésnek mondhatom magamat, hogy találkoztam vele.

Gyertyát gyújtok



Ma elérkezett az idő a gyertyagyújtásra. Tomiért. Teszi ezt sok ember ki otthon, ki a színházban, ki pedig a lelkében. Egy biztos. A gondolat ereje lángra gyújtja a szívek tüzeit a szeretet erejével így dacolunk a halállal.
Nem mintha visszafordíthatnánk vele az időt és meg nem történtté tehetjük a veszteséget.
Nem !!!
Azért égnek ma a szeretet lángjai, hogy melegséget adjunk vele egymásnak és könnyebb legyen emlékezni.
Mert emlékek nélkül az egész élet olyan, mintha meg sem történt volna.

Érvelés.






Mostantól egy ideig többször előfordul majd, hogy régebbi blogomról beteszem a legkedvesebb írásaimat. Ugyanis baj van a freebloggal és lehet, hogy eltűnnek majd az ott írt dolgaink. Így mentek amit tudok. Akinek nincs kedve elolvasni őket az ugorja át ! Mostanában úgyis sok egyébb teendőm van, ezáltal csak így tudok most mesélni nektek.
Mindenkit szeretettel ölelek
Györgyi

2012. szeptember 4., kedd

Egy régi mese Szepiről







Egyszer réges régen, amikor még sebessen szedtem a lábam. Gyerekeink babákként csiviteltek és még nem voltak morcosak. Na akkor ott a karbon korban, találkoztam egy gesztenyebarna gombóccal. Sose fogom elfelejteni ahogy kigurult egy szatyorból egyenesen a lábam elé. Ilyedten nézett rám. Körülöttünk hatalmas lábak cikáztak . Ő pedig elvakult a szatyor sötétje után rátörő fénytől. A hangok a Moszkva téred ilyesztően harsányak, tozultak voltak. Puffanások, fékcsikorgások,kiabáló, nyüzsgő óriások vették körül.

Elmondhatatlanul félt. Annyira, hogy a nevét is innen kapta. Megszeppent Szepi kutya. Igyekezett összegömbölyödni, hogy ne is lássa senki. Valahogy rögtön éreztem mi is jár parányi fejecskéjében. Hisz hasonló dolgokat éreztem én is, aki osztoztam a parányi életet élők sorsában. Amikor tömegben tülekedve levegőért kapkodtam, vagy fenékvonalban illatokat elemeztem. Ijedten néztem fel a fölöttem nyüzsgő büdös, izzadságot árasztó emberekre, ha tömött busszal mentem . De a rémület, akkor sem volt enyhébb, amikor sorba kellett állni a vásárláskor. Valahogy sose vették észre, hogy ép taposnak rajtam, vagy netán ismét elém álltak, hisz én úgy sem számítok. Na ez volt abban a parányi szempárban ott a Moszkván. Kicsiny, védtelen, gazdátlan, elárvult lélek volt, ahogy akkoriban én is. Mi alulról néztük a felettünk élő világot.

Nem rég vesztettem el Anyát, ahogy ő is az övét. Összetalálkozott a tekintetünk és rögtön tudtam, nem véletlenül találkoztunk.

Azóta 12 év telt el. Még mindig ugyanúgy néz rám. Minden gondolatomat ismeri, érzi.
Nem én vigyázok rá, hanem ő rám. Mindent tud rólam. A vágyaimat a boldogságaimat, ki nem mondott gondolataimat.

10 éves korom óta van kutyám. Ráadásul 20 évig tenyésztetük is őket, tehát bőven akadt választék. Csak amióta Ő velem van, azóta társam is a kutyám.

Sokszor idióta kérdésként kérdezik egymástól az emberek. Ha egy ház égne,- Kit mentenél ki először?

Hülye kérdés.

És mégis az emberek közt nem tudnék különbséget tenni. Érte azonban, akkor is bemennék, ha tudnám, nem jövök ki többé onnan. Hogy miért. Tartozom neki a szeretet önzetlenségével.

Idióta képzelgéseim egyikében, egyszer azt találtam mondani, ha van reinkarnáció, akkor ő az anyám ujjászületése.

Ki tudja? Csak egy anya tudja ennyire önzetlenül szeretni a gyermekét.

Általában normálisan élek, gondolkozom. Mégis , ha rá gondolok, azt hiszem életemben először tottál irracionális világ teremtődik körém.

Olyan, ahol az önzetlen szeretetnél nincs fontosabb. Az egymásra figyelés természetes állapot. Mint tudjuk az embereknél nem az. A mozdulataink teljes összhangban élnek egymással.

Aggódóknak üzenem!
Van pszihiáter barátom, pszihológus barátném, és ha nagyon igyekszem , találok kapcsolatot zártosztályon is. Ismerek Sámánokat így jelentem ennyi szakmumus csak észlelte volna rajtam, ha baj van.

Az is lehet , hogy nincs semmi bajom csak szerencsés vagyok, mert ennyire önzetlen szeretetben élek!

A cipőfűzők



A történet a múltba nyúlik vissza.Kicsi korunkban az öcsémnek mindig gondja volt a cipőfűző bekötésével. Állandóan szidták a felnőttek.
-Már megint nincs bekötve a cipőd!
-Ő pedig lehajtotta a fejét és elsomfordált.
Nem tudta bekötni. Mindenki tudta ezt, mégis mindennap megszégyenítették vele. Azt gondolták, így előbb megtanulja, ha állandóan mondják neki.
Észre sem vették, milyen fájdalmat okoztak a napi kudarc teremtéssel.
Sokáig még mindig nem ment a cipő bekötés. A szégyentől, na meg az állandó szidástól síróssá vált. Na több se kellett a drága szüléknek rázendítettek.
-Anyámasszony katonája vagy, de az is lehet , hogy kislány! Bár azok sem pityeregnek ennyit.
Szorongó kisfiú volt. Később sem sikerült megszabadulnia a félelemtől, hogy ő más, mint a többiek. Pedig teljesen egészséges, csak senki sem hitt benne. Végül elsüllyedt, hitehagyottá vált. Örök szomorúság nekem, hogy nem tudtam megmenteni. De az is lehet, hogy anyai ösztöneimet is neki köszönhetem.
Talán akkor kezdődött a cipőfűzőkkel való szoros érzelmi viszonyom.
A kikötődött cipők láttán, még ma is elszorul a torkom, ha a viselőjére nézek. Gyakran elesett embereket látok.
Öregek, akik nem tudnak lehajolni ,
vagy sérült emberek, akik nem tudják megjegyezni a nyuszifülek titkát,
vagy egyszerűen csak gyerekek, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint sem, hogy erre figyeljenek.
Egyszer volt egy gyönyörű szőke kishercegem.
Hiperaktív, autisztikus, középsúlyos ért,fogy fiúcska.
Amikor anyukája eljött vele szomorúan mesélte, a problémáikat. A kölök zavartan lesütötte a szemét a cipőjét nézte, ami nem volt bekötve. Megint megelevenedett a múlt. Az öcsémet láttam magam előtt ő is tej szőke volt. Szerelem született bennem, az első látásra.
Ma ez a fiú maga a csoda.
Elvégezte a nyolc általánost. Megtalálta önmagát. Mindig kiváló ritmusérzéke volt. Nem csoda, ha DJ lett egy jól menő Discóban szombat esténként ott dolgozik. Jelenleg az apjánál van alkalmazásban, egy fatelepen.Jól keres.
Mikor találkoztam vele huncutul a lábát néztem. Mosolyogva lehajolt kaptam egy nagy cuppanós puszit és a fülembe súgta.
-Tépőzáras- ahogy mondtad.
Összemosolyogtunk és nagyon nagy melegség járta át a szívem. Igen sikerült .
Az ő szeme nem halt meg . Él !
Huncutkodik .
Megtanult bánni a korlátaival. Sőt Élni Tud velük !
Vajon hány gyermek nem kapja meg időben a mentőövet, a bátorítást?
Belőlük elszegényedett, szánalmas emberek lesznek. Akik azt hiszik, nem kellenek senkinek.
Pedig csak le kellene hajolni hozzájuk. Szemükbe nézni, kacsintani egyet, és huncutul mosolyogni!
Ennyin múlhat sokszor egy élet.
Amíg letudok hajolni szívesen kötöm be a cipőjüket.
Mikor kismama voltam, nem tudtam lehajolni és bekötni a cipőm. Nagyon utáltam kimondani . Segítsetek ! Nem megy.
Ma másért nem megy. Jót mosolygok magamon amikor ismét fűzős cipőt veszek. Én már csak ilyen vagyok.
Csakazértisből van a szívem,lelkem, a testem. Na jó! A fejem a legjobban.
Szegény Anya, ha tudta volna! Biztos más nevet ad nekem.
Monjuk- Csakazértis hercegnőnek nevezhetett volna el.
A kaporszakállú azonban bölcs, mint mindig. Idő előtt nem árulkodott rólam, így maradt a hagyományos névadási ceremónia.
Huh! Ezt is megúsztam.

/ Ez egy régebbi írásom, de nagyon vágytam rá, ezért mutatom meg./

2012. szeptember 3., hétfő

Lélekrágcsálók




"Ahogy idősödtem, egyre inkább rájöttem, hogy Pilinszky Jánosnak van igaza: nincs minden problémának megoldása. Ne áltassuk magunkat. Vannak helyzetek, amelyeket - jól, rosszul - legfeljebb elvisel az ember."
Popper Péter: Lélekrágcsálók"


Az élet napos oldala



Olyanok vagyunk, mint a napraforgók. Igyekszünk a fény felé tekinteni. Aztán jön az éjszaka és lecsüngő fejünkkel magunkba mélyedünk. Ahogy ez már lenni szokott az éj sötétségét a nap ragyogása elüzi és jön a nappal, amikor önfeledten hagyhatjuk felénk áramlani a fényt, az életet.
Hát valahogy így vagyok ezzel én is. Kicsit elidőztem az árnyékos oldalon. Magamba néztem és átadtam a belsőmet a sötétségnek, a gyásznak , a fájdalomnak.
A könnyek igazából csak az éjben érzik jól magukat. A napfény melege hamar leszárítja őket az orcánkról, az emberek szeretete pedig gyolccsal felitatja őket a szívünkből.
Tehát nincs más hátra, mint hogy folytatom utamat a fényben addig míg meg nem érik bennem a termés és ki nem szárad, hogy aztán a magok elvetésével új élet születhessen belőlem. Az már nem én leszek, hanem egy másik nap gyermek. Aki tovább viszi génjeiben az én emlékezetemet.

Wiliam Blake:

Ó, NAPRAFORGÓ

Ó, napraforgó, ki e földet unod
S csak a nap léptét követed,
Álmodsz csupa fény égaljat ott,
Hol e vándor célja lehet:

Hol az Ifjú, mind, ki a sírig epedt,
Hol a Szűz, hó-szemfedeles,
Fölkél s odavágyik a tájra, melyet
Napraforgóm keres.

(Tandori Dezső)

2012. szeptember 2., vasárnap

Én vétkem



Egyszer régen amikor még a hajam gesztenye színben pompázott, a szívem tüzesen lángolt, a kezem határozottan intett, a számat nem hagyták el meghunyázkodó szavak, a lelkem pedig hittel és mesével volt tele, hát akkor volt egy színház.
Áhítattal becsvággyal léptem át a kaput mely azt hittem a hírnév deszkáira vezet. Csak jóval később évek múlva döbbentem rá, hogy mi a valódi értelme a játéknak az életemben.
A z élet szinpadára kellett elcserélni a világot jelentő deszkát a meséket, az álmokat, hogy egyszer később elmondhassam a saját meséimet, melyeket mások meséiből alkotva tanultam meg.
Ma pedig itt állok és azon gondolkozom, hogy vajon mikor voltam a helyes úton?
Azt hittem régen, hogy úgy leszek hasznára az emberiségnek , ha a művészetben mutatom meg az érzéseimet, gondolataimat. Ma az emberek lelkébe hozok megnyugvást, kacagást és életörömöt.
A cél nem változott. A megtett út annál inkább.
Mindezen azért meditálok, mert a barátom 27 évvel ezelőtt is ugyanazokat a felejthetetlen értékeket képviselte, mint a halálakor. Nem változtatott semmin. Élt hite szerint. becsületesen, egyszerűen hűségesen.
Kínzó kérdéseket vet fel a halála.
Mi lett az én hitemmel?
Vajon sikerült lámpásként élnem? Úgy ahogy egykoron elhatároztam.
Miért mindig akkor derül ez ki egy ember életéről, amikor ő már nem tud változtatni a dolgain?
A dícséretet miért nem még életében mondjuk az arra érdemeseknek?
A gyász azért oly fájdalmas, mert akkor döbbenünk rá, hogy mit mulasztottunk. Talán okulva ebből a fájdalomból ezentúl igyekszem mindenkinek idejében elmondani, ha szeretem, tisztelem becsülöm és fontos nekem.




Legfeljebb bolondnak néz majd ez a bolydult világ. Hisz ma nem divat elismerni egymás értékeit.
Ma a halálról beszélni szokás, hírt gyártani a fájdalomból és mártírt faragni az elhunytból. Amíg él addig pedig egy legyintéssel arrébb toljuk a feladatot. Mi nem más, mint elmondani, éreztetni a másikkal, hogy mennyire sokat jelent nekünk.
Én vétkem én vétkem én igen nagy vétkem, hogy ezt oly sokszor elmulasztottam eddig.