2012. április 30., hétfő

A flowról, avagy az életáramlás élvezetéről



“Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával. A hold járása, a szelek fordulása, a nap forrósága, az éjszaka áramai, mindez alakítja személyes sorsunkat, keddi vagy szerdai életrendünket is: az ember hallja, nagyon messziről, az intéseket és figyelmeztetéseket, a világmindenség óvó-igazító zörejeit… Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.

De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve, készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.”
Márai Sándor: Füveskönyv

Mindig mindennek meg van a maga ideje. Nagyon élvezem a mostani meleg napokat. Ugyan dáthás vagyok, de ez nem gátol meg abban, hogy élvezkedve napozzak a hintaágyban. Közben nagy kedvenceim egyikét Márait olvasok az árnyékos hűsben. Gyerekjáték volt megfőzni a mai ebédet. Kedvem is volt, szeretjük is, így pillanatok alatt elkészült a bácskai rizseshús. Jó kis tejfölös uborkasalátával. Utána Annasó maffinját majszoltuk egy finom kávé kíséretében.
Az egész napunk a lassulás, a jó dolgok élvezete szellemében telik. Végre egyedül vagyunk. A magunk ritmusában. Furcsa, hogy nincs bekapcsolva semmilyen kommunikációs eszköz. Zajnak itt vagyunk mi magunk. Beszélgetünk, prüszkölünk, fuldkolva nevetgélünk és élvezzük a bennünket körülölelő csendes békességet. Egyre gyakrabban érezzük így jól magunkat.
Az idén nem ültetünk virágokat, mert a gaz kutyu minden ilyen irányú törekvésünknek gátat szab.
Csak néhányat az elmúlt nap csemegéiből.
Kitettük a székekre a díszpárnákat ő rendre ellopdosta és valamelyik bokor tövében szétrágta őket. A slag, amit locsolás céljából kitettünk miszlikben végezte a locsolófejjel egyetemben. Én balga próbálkoztam ismét egy virág kaspóval a kedvenc pihenőhelyünkön, de ő nagyságának vagy a színe, vagy a formája, vagy a szaga, vagy a..., ki tudja milye, nem tetszett mert rögvest kitépte a földjéből és mint egy zsákmányt elcipelte a pofájában. Biztos én láttam rosszul, de úgy tűnt jót röhög közben a bajsza alatt.
Ennyit az otthonteremtő ösztönünkről. Az övé az aprítás művészetében rejlik. Az enyém a virágok ajnározásában.
A dafke persze működik mindkettőnkben. Mivel a kert úgy tűnik most az ő felségterülete a szobákat kisajátítottuk magunknak. Virágokat tettem mindegyikbe. Valamiért ott békén hagyja őket. Ezek szerint elfogadta, hogy azok a mi felségterületünkhöz tartoznak.
Szóval egyáltalán nem unalmas még ilyenkor sem az élet minálunk.
Tegnap éjjel Kedvessel mások gyönyörűséges unokáit nézegettük vágyakozva. Egyre távolibbnak érzem azt az időt, amikor nekünk lesz kisunokánk. Nem győzöm magamnak elégszer elmondani, hogy mindig mindennek meg van a maga ideje. Ha sürgetem sem lesz előbb itt. Maximum csak a magam hangulatát rontom el a felesleges morcogással.

Nem vagyok vak én is látom, hogy ez málna.
Annyira gyönyörű ez a kép és a színei, hogy muszáj vagyok ide tenni.
Mások fotóznak én mesélek így kerek a világ. :))))


Most pedig megyek és készítek egy kényeztető eper tálat. Ami friss hűtött eperből, limeból és eper fagyiból áll. Hát ezért nem fogyok egy dekát sem. Túláradón szeretek élni és élvezni az élet adományait. Olyan kevés kell ahhoz, hogy szép legyen a világ. Bennünk és körülöttünk egyaránt. Persze soha nem feledkezem meg arról, hogy hálát adjak mindenért.

2012. április 29., vasárnap

Blog ajánló


Ingrid Stöstrand
DÉLUTÁN NÉHA

Délután néha a háztető
velünk szemben
olyan furcsa színű lesz.
Süt a nap
és az ég se kékebb, mint máskor,
de a tető nem vörös,
nem barna,
nem is lila,
hanem messzeség-színű.
Ki kellene repülni az ablakon.
Át, oda, messze.


Ingrid Sjöstrand
GYEREKNEK LENNI AZÉRT ROSSZ

Gyereknek lenni azért rossz,
mert igazán sehová
nem tartozol.
Persze nagyon klassz,
hogy derék szüleid vannak
és egészen tűrhető testvéreid
-- ha vannak --
mégis
nincs semmit, amit magad választottál.
Van egy klubbunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém
és akiről ők nem is tudnak.

Britt G. Hallqvist
PUFI

Pufinak hívja mindenki,
mert egy picurkát pufók.
Csak egy picurkát.
Gyakran áll a tükör előtt,
és motyogja: "Csak egy picurkát."
Pufinak fogynia kellene,
de ha olyan nagyon szereti
a húsgombócot!
Pufit Karl-Fredriknek hívják,
de ezzel senki se törődik,
csak Ulla.
`Karl-Fredrik`! -- kiabálja
jó hangosan, hogy hallja mindenki.
Pufi szereti Ullát.





Krikszinél olvastam ajánlom szeretettel mindenkinek . Igazán kedves írás.
http://krikszi.blogspot.com/2012/04/hit-es-en.html

Ehhez a bejegyzéshez passzol egy másik. Katalin csodás bejegyzése. Ott a képek önmagukért beszélnek.
http://aja-nagymama.blogspot.com/2012/04/otthon-marai.html
Szívből ajánlom mindenkinek, aki egy mosollyal szeretne ma gazdagodni!

2012. április 28., szombat

Egy csók és más semmi




Az idő megszépít mindent. Örök igazság ez. Mostanában naponta mondogatom magamnak ezt az örökbecsűt. Ugyanis két hapci között valóban találtam a mai nap eseményeiben is sok mindent, ami csak most történhet meg velünk. Pár év múlva csodás emlékek lesznek az apró-cseprő események. Annasó megtalálta az igazit Délután kicsit elszaladt Visegrádra. Szerelmük örökéletű lesz. Csókjuk kissé szálkás, de igaz.Csodás élménye a mai napnak az is, hogy kiülünk a kertbe ebéd után. Bár április van mégis júliusi meleg fogadott minket. Zora most buci fejű és röhejesen néz ki, ahogy vödörrel a fején szaladgál. Micsoda jót fogunk nevetni évek múlva amikor arról anekdotázunk majd, hogy ő nagysága nem volt hajlandó elfogadni, hogy a vödörrel nem fér be mindenhova és nagy svunggal felugrott a hintaágyba közénk. A vödör önálló életre kelt és előbb ért oda közénk, mint a kutya maga. Végül Zora egyedül maradt hintázni, mert mindenkit letúrt a hintaágyból. Hol van még egy ennyire bolond család, aki hagyja, hogy a kutya ezt is megtegye? Végül nem járt jól a sok hellyel, mert mindenki világgá ment mellőle. Anna Visegrádra, mi pedig Veresre mentünk kirándulni a KEDVENC TAVUNKHOZ.
Ez az a hely, ahol visszatalálunk a múltunkhoz és egymáshoz. Főleg akkor élvezzük ezt, ha nehéz a szívünk és a szavak, már nem hoznak enyhülést.Jót mosolyogtunk azon, hogy még mindig úgy éljük meg, ha elmenekülünk a hétköznapok nyomása elől, mintha tilosban járnánk. Milyen szülők az olyanok, akik otthon hagyják a beteg gyereküket? Felelőtlen kölykök. Ettől a nyilvánvaló szabadságtól megfiatalodtunk és kölök módján viselkedtünk.
Ma például majdnem beleestünk a tóba annyira bolondoztunk.
Majd felfrissülve siettünk vissza. Úgy tűnk mindenki nagy megelégedésére sikerült a megfelelő időben hazaérkeznünk. Már pont elkezdtünk hiányozni a gyerekeknek igaz este 8- is elmúlt. Lehet , hogy ezért mentünk el? Hogy ne menjünk az idegeikre idő előtt? :)
A szülőből is megárt a sok!!!!
Szóval három óra távolléttel hiányt teremtettünk és utána orvosoltuk is a problémát mindenki nagy nagy megelégedésére.

Rejtélyes kór


Miközben beköszöntött a nyár, nálunk mindenki göthös lett. Zozikám majd negyven fokos lázzal kínlódik. Az orvos tanácstalanul tördeli a kezét. Fogalma sincs róla, hogy mi a baja a kölöknek. Két napig gyógyszert sem írt emiatt. Ma azonban már felírt egy antibiotikumot, de saját bevallása szerint sötétben tapogatózik csak.
Zorka pofája feltagadt és szteroidot írt rá az orvos. A betegség oka ismeretlen.
Rólam jobb nem is beszélni. A talányok bennem igazi otthonra leltek.
Az orvostudomány minden szinten csődöt jelent nálam. Így azt is mondhatjuk, hogy én vagyok a mai korszellemet ideálisan szemléltető ember.
Szóval kint tombol a nyár. Miközben itt bent a betegség teszi ugyanezt.
Pedig mennyi remek ötletünk volt az elkövetkező napokra. Megint kiderült, hogy a tervek arra jók, hogy legyen mitől eltérni és ezáltal gyakorolhassuk a belső rugalmasságot.
Panaszra nincs okunk, mert az ürömbe öröm is van. Olyankor vagyunk betegek amikor együtt tudunk lenni és megkönnyíthetjük a másik gyógyulását. Ráadásul így biztos,, hogy kipihenjük magunkat és felesleges rohangálásba nem hajszoljuk egymást.
Tehát nem szomorkodom, mert végül is egy csomó jó dolog is lehet ebből a mostani helyzetből.
Úgy tűnik most erre volt szükségünk%! Az élet így teremtette meg a pihenésnek kedvező feltételeket.
Ha önzőn fogalmazom meg a mostani történéseket. Így biztos, hogy együtt leszünk az ünnepek alatt és én szabadon kényeztethetem magunkat.
Lám lám sose leszek képes igazán leválni a gyerekeinkről.
:)))

2012. április 26., csütörtök

Gondolatok az elengedésről. a gyászról és a békességről.


Az elengedésnek külön fejezete van a lelkünkben. Van akinek könnyen megy és sajnos sokan vagyunk, akik nem boldogulunk valami jól ezzel a feladattal. Nekem különösen jó érzékem van ahhoz, hogy egy- egy trauma megélését évekig emésztgessem. Ebből is látszik mennyire tudok vigyázni a megszerzett dolgaimra.

"Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj."
Müller Péter

Ilyen fájdalmas dolog egy szerelem hiánya és kudarcának elviselése, amit a veszteség feldolgozása közben érzünk. A szerelem vesztést ép úgy meg kell gyászolni, mint a halált.
Nem véletlen, hogy oly nagy energiát fektetünk arra, hogy a gyászunknak megadjuk a megfelelő tiszteletet.
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
Ilyenkor végtelenül pontosan tudjuk, hogy mi az amit elfelejtettünk elmondani, megtenni, vagy hosszasan tudjuk sorolni létező és képzelt bűneink miatt ki nem mondott elfeledett bocsánatkérésünket.
Pedig ez így nem helyes. Nincsenek igazán bűnök és bűnbocsánatok sem. A pillanat létezik amit a lehető legjobban kell megélni. Ha ezt sikerül megtenni, akkor nincs értelme azon bánkódni, hogy mi lett volna, ha? Mindig lehetne még jobban, tökéletesebben élni. Elfogadni azt, hogy ennyire vagyunk képesek sokkal nehezebb, mint bűnbocsánatért esedezni.
Tehát legelőször önmagunkkal kell békét kötni. Utána sikerülni fog a világgal, a halállal, és a veszteségeinkkel is dűlőre jutni.

Levél Anyámnak




Kántor Péter: Levél anyámnak

Drága anyám,

öt hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak, eközben
rendszeresen jártam és járok át a lakásba, öntözöm a növényeket,
nem nyúltam semmihez, kivéve a kis díványt a belső szobában, azt
rögtön levitettem az udvarra, és a helyébe egy üres szekrény került,
erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte Á. meg a lánya,
fekete plasztik zsákokba tettek mindent - nem volt sok, mégis
kifáradtam, ahogy adogattam nekik a szoknyákat, blúzokat, pulóvereket,
azt a pár kabátot, blézert, harisnyát, sálat és sapkát, szó nélkül,
a lánya a konyhában talált egy fokhagymapréselőt, amit rögtön
nagy örömmel eltett, aztán a kocsijába raktuk a fekete zsákokat,
és ők elhajtottak, én meg igyekeztem nem gondolni az egészre.
Egy másik alkalommal pedig feljött T. segíteni,
leszedte az előszobában azt a szekrények fölötti tákolmányt,
azt a rudakra erősített, mennyezetig érő szürke vászonfalat,
én meg kidobáltam a vászon mögötti sok ócskaságot,
voltak azok a réges-régi kofferek is, titokban reméltem,
találok bennük valami érdekeset, de semmit, semmit,
kivéve a RICO kötszerművek mintakészleteit fölös számban,
ezektől mind megszabadultam, és a bejárati ajtóra gyorsan
felszereltettem egy hevederzárat, és kész, ennyi. Ja, és három
ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta,
de hát a beázott mennyezet meg a repedések meg a fekete padló,
az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép,
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem mindegy, mennyiért,
és akkor ki kell ürítenem az egész lakást, felszámolnom mindent,
az olyan lesz, mint egy második temetés, végleges búcsú.
Nem nyúltam a személyes dolgaidhoz, a határidőnaplókhoz, a gépelt
kéziratokhoz, amiket végül is nem volt erőd kidobni,
persze hogy jó lett volna, ha valamilyen rendet csinálsz magad után,
ha legalább megritkítod azokat a paksamétákat a halványuló betűkkel,
de mire észbe kaptál, már túl késő volt, csak összekeverted az oldalakat,
és végül rám hagytad az egészet, hogy én dobjam vagy ne dobjam ki,
hagyd csak, mondtam, bízd rám, ne törődj ezzel, majd elintézem,
de hogy intézem el? ezt nem firtattuk, jön majd egy vevő,
és akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a többi
nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a bútorokat, azt a tálalót is,
amit még a nagymamától kaptatok 1939-ben, fiam, nem érdemes
valami jobbat venni, úgyis jön a háború, mondta, majd aztán vesztek
egy rendeset, de sose vettetek egy rendeset, meg a könyvszekrényt,
meg a négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat, mindent,
és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék növényeket is,
azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt valaki más, akárki,
és egyszer még kimegyek majd az erkélyre, utoljára,
és kinézek a szemközti házra, és kinézek a Dunára, a János-hegyi kilátóra,
és eszembe jut, hogy itt sakkoztunk apámmal gyerekkoromban,
az erkélyrácsra terített pokróc, a két kempingszék,
eszembe jut, hogy akkoriban még örökéletű voltam, ahogy ti is,
örökéletű egy világban, aminek eleje és vége van, tudjuk jól,
és a két nagymama mint két beszélő etruszk kőszobor,
ha a mosolyuk átvészelt két világháborút, nyilván sérthetetlenek,
a berendezéshez tartoztak, mint egy állandó kiállítás tárgyai,
jóllehet mindig előfordul, hogy valami leesik és összetörik,
és nem lehet összeragasztani, valahogy így képzeltem akkoriban,
és mikor aztán bejövök majd az erkélyről utoljára,
ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama,
és bólintasz, amikor kivonulunk a régi falak közül.
Hogy mindez pontosan mikor lesz, azt ma nem tudni még,
de ha nem most ősszel, akkor valószínűleg a jövő nyáron,
most ősszel pedig felállítom a bábuimat a sakktáblán,
és beszédet mondok nekik, elmondom, hogy a helyzetünk
minden, csak nem rózsás, ezen majd mosolyognak,
elmondom nekik, hogy a hely, ahol állunk, az egy gödör,
és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl, le-föl,
és hogyha esetleg nagyon megsajnálnák magukat hirtelen,
amin én személy szerint nem csodálkoznék, sőt,
akkor tekintet nélkül az érveikre, melyek számosak,
megkérem, hogy sürgősen hagyjanak fel ezzel,
mert ez nem vezet semmi jóra, és különben is, értsék már meg,
de hát hol vannak az én bábuim? hol, merre vannak?
miközben korán sötétedik, és az ég, mint egy viszkető, vörös seb,
miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak,
ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál.
De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged,
persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg
nincs új a nap alatt, igen-igen, ősz van,
mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj
megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni előre,
nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a gödör legalját,
amíg fel nem bukkan végre a megfelelő vevő a lakásra,
amíg valaki nyájasan asztalhoz nem invitál majd, és a szél
le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van.

/Flóránál olvastam és nem bírtam megállni, hogy ne másoljam le ide. /


Aztán tovább gondoltam emlékek villantak be és régi látomásként cikáztak az agyamban.
Megtalált ez az írás. Kinyitotta szívem rejtett zugait. Sebeket szakított fel. Mégis, jó újra olvasni. Szaggatni a ruhámat a gyász fájdalmában és közben emlékezni. Olyan vagyok, mint egy mazohista, ki újra és újra átéli a fájdalmat és közben még élvezi is. Igen az élvezet abban van, hogy van mire emlékezni.Egyszer réges- régen átélhettem a szeretetet, a vesztést, a fájdalmat . Öröm, hogy volt kit szeretni és van kire emlékezni. Még ha oly fájó is az emlék.
Nyilván az aktualitás miatt is van az, hogy most ennyire hajlamos vagyok az emlékeim szekrényének feltárására. Dőlnek ki belőle a rég feledett kacatok . Egy- egy szín, egy illat, a körúti lakás jellegzetes hangjai. A lépcsőház dohos szaga. Boldi bácsi botjának kopogó hangja. Anya gangon könyöklő sziluettje, az utolsó eldobott cigaretta. Hallom a hangom, ahogy kesernyésen szemrehányón korholom őt.
-Ne szívd már kérlek!
-Tudod mennyire árt ez a mostani állapotodban!
Ő pedig fittyet hányva a fuldoklásra, a zihálásra, csak ennyit mondott:
-Nem mindegy?
-Nekem már csak ez az öröm maradt.
Mit sem törődve a perlekedésemmel szívta tovább számára az utolsót. Keserű ízzel a szájában cigarettájának füstjével illant el az életből. Maga után hagyva az űrt, mely azóta is üresen tátong. Nincs ki korholjon, nincs ki megvédjen az élete árán is. Magam maradtam.
Pedig emberek hada vesz körül és még sincs senki, ki úgy szólna hozzám mint Ő.
Utálom a hitem, mert olyan amilyen. Másoknak megadja az illúziót, hogy majd ott a mennyországban újra találkozunk. Én viszont csak annyit látok, hogy a Mennyország az nem más, mint a kék égbolt és semmi több. Az angyalok a kisdedek és nem pedig Isten küldöttei.
Istennek pedig jobb dolga is van, mint a mi rongyos lelkünk foltozgatása.
Ma már nem tudok jó gyerek lenni, mert örökre felnőtt lettem. Felnőtt akire nem fel néznek, hanem le. Micsoda paradoxon, mennyire szürreális ez a kép. A magyar nyelv oly tisztán érthető és erre a helyzetre még sincs egy elfogadható szava. Illetve van. Kisember. Igen. Ez az igazi a találóan helyes. Mert az anyám nélkül nem vagyok más, mint egy kisember, aki az ő kicsinyített mása.
Tavasz van.

2012. április 25., szerda

Nani padja


Közeledett az ősz. Nani halálának évfordulója. Károly feltette a reggeli teát főni. Közben leült az asztalhoz és kezében az újsággal várta hogy a teafőző sipoljon végre. Miközben ott ücsörgött, keze az asztalon kissé arrébb siklott a damaszt abroszon. Nani kezét kereste. Hiába várta az ismerős érintést . Elmaradt. Helyette az abrosz hűvösen símította meg a kezét. Az újságban a szokásos hírek fogadták. Elgázolták, meggyilkolták, zuhan a forint, a svájci fran az egekben. Korrupciós botrányba keveredett egy újabb vezető, eljárást indult ellene. Az iskolai étkeztetésben már heteddikesek is kaphatnak ingyen ebédet. Több ezer gyerek éhezik itthon. Azon gondolkozott, hogy mennyire unja ezeket a híreket. Sőt kár is olvasni az újságot, mert ugyanazok a hírek váltakoznak benne. Maximum a sorrendet cserélik meg.

Hiányzott a felesége reggeli meséje. Arról, hogy mit álmodott. Beszélt a gyerekeikkel este. Események, történetek, a családban. Itt tartott a gondolataiban, amikor megszólalt sípító hangján a teafőző. Na tessék. Miért nem tudott várni még egy kicsit ez a víz? Már ép láttam, éreztem magam mellett Nanit. Az én Kincsemet. Most megint eltűnt. Lasssan felállt és elkészítette a csipkebogyó teát. Nani teáját. Mióta elment ezt issza minden reggel, pedig ő nem is szereti. Mit tegyen? Már megszokta az illatát. Harminc éve Nani minden reggel, ezt a teát készítette el. Ő közben erős kávét csinált magának és hallgatta az asszony rosszalását. Dohogott, hogy rákban fog meghalni. Aztán tessék. Nani halt meg rákban, pedig neki kellett volna. Őt pedig itt hagyta. Most már nincs értelme a kávénak sem. Hisz nem morog érte senki.

Miután megitta a teát, felvette a kabátját és kiment a közeli parkba. Volt egy piros pad. Az Ő padjuk. Itt ücsörögtek Nanival. Megbeszélték az aznapi dolgaikat évődtek, viccelődtek egymással. Szerették nézni közben az embereket. Ettől valahogy nem múlt az idő, nem fájt semmijük sem és valahogy minden úgy volt jó, ahogy van. Az emberek jelentették a folytonosságot köztük, és a múló idő között. Amikor itt ült sose volt egyedül. Itt valahogy mindig érezte a felesége jelenlétét maga mellett. Végre nem volt egyedül.

Aztán egy napon ott találták meg a padon ülve. Nyugodtan mélyen aludt, tán álmodott! Mosolygott. Tán túl nyugodt volt. Már nem lélegzett.

Felesége végre fogta a kezét és elvitte magához. Neki is rossz volt egyedül.

Természetesen ősz volt az ő évszakuk.

Társas magány


http://www.youtube.com/watch?v=C90Mz4hvAzI&feature=related

Rubistein- Chopin -Etude

http://www.youtube.com/watch?v=lFV3BcoBfWk&feature=related

Chopin- Ballade

Búcsú van a faluban. Ilyenkor messziföldről hazasereglenek a gyerekek. Ismét benépesülnek az utcák. Egykor zajosan teltek errefelé a napok. A TSz jól ment. Akiknek nem volt kedve a földhöz, ők a TSz ipari és egyéb kiszolgáló egységeiben kaptak munkát. Faluhelyen sok gyerektől zsibongtak az udvarok. Így volt ez rendjén. Etusnak és Imrének négy gyermekük született. Nem volt könnyű velük, mert az apjuk kőmíves lévén állandóan úton volt. A gyerekek nevelése, a ház körüli munka egyértelműen Etusra maradt. Mellette éjszakánként gyönyörű kötéseket, horgolásokat, hímzéseket, készített. Eladásukkal pótolta a szűköske kosztpénzt. Aztán teltek az évek. A gyerekek messzi városokba költöztek. Az unokák is lassan felcseperedtek és azoknak már az ország is kicsi volt és külföldre költöztek. Elnéptelenedett a ház. Mások házaiban is ugyanez a folyamat zajlott, a faluban csak az öregek maradtak. Csendesen éltek házaikban. Egyre kevesebb hírről lehetett a padokon pusmorogni. Az asszonyok már nem ültek ki délutánonként pletykálni, a közös kézimunkázás közben. Helyette mindenki megtanulta a távirányító használatát, a híreket onnan várták. Észre sem vették a házaspárok, hogy a hallgatás egyre nagyobb teret kapott az életükben. Lassan elfelejtettek egymással beszélgetni. Hisz minek is azt? Ismerik már egymás minden mozdulatát, szavak nélkül is értik mi történik a másikkal. Egy évben egyszer, búcsúkor, ismét élet költözik minden házba. Hazajönnek a gyerekek, az unokák, dédunokák. Végre megint együtt a család.

Az idén valami mégsem olyan mint eddig volt. Az ünnepi asztalnál kényelmetlen csend, síkító magány érződik. Ma már a fiaikból is meglett apa lett. Az egyik fiú feltűnően szótlan. Hallgatagsága mögött fájdalom érződik. Felesége is kényelmetlenül fecereg mellette. Látszik, hogy valamit mondani akarnak, de annyira nehéz belekezdeni. Etus látván fia tekintetét megkönnyíti a beszélgetést azzal, hogy megkérdezi. -Mondd fiam! Minden rendben van?

Észrevétlenül elcsendesedik az aprónép is. Mindenki érzi a feszültséget, ami a ház falait majd szétfeszíti. Szemét lesütve megszólal a fiú.

-Nem Anyám. Nincs rendben minden. Elválunk. Most vagyunk itt együtt utoljára. Beadtuk perre a dolgunkat.

Döbbent csendben a szülők keresik a megfelelő szavakat. Majd egy csendes

- Miértnél?- nem megy több.

Valahogy eltávolodtunk egymástól. Nincsenek már meg köztünk a megfelelő szavak. Csak élünk egymás mellett. Magányosan. Értelmetlen így maradnunk, hisz ketten vagyunk egyedül.

Anyja érti miről beszél. Régóta látta már, hogy kihalt szemükből a fény. Mégis, valahogy meg kellene értetni velük, hogy harminc év nem múlik el csak úgy! Mi lesz ha betegek lesznek? Kinek fogják meg a kezét, amikor fáj? A gyerekek hova mennek ezentúl haza? Szíve kérdéseire, a szája nem mozdul. Csendes marad. Ekkor megérti. Vége. Azért a csend, azért a némaság, mert belül halottak már az ő Gyöngycsillagai. Megette őket a magány. Túlzottan elfoglalta mindkettőjüket a pénz hajkurászása, az állandó vádaskodás , hogy mit nem csináltak jól! Elfelejtették már rég, a másik szemében meglátni a csodát.

Anya és Apa megfogta egymás kezét. Halkan mormolva a szavakat, csak ennyit summáztak.

-Ti tudjátok fiam.

Végetért a búcsú. Ismét elnéptelenett a ház. Magukra maradtak a kérdésükkel. Mit rontottunk el? Miért nem tudják megfogni egymás kezét és végig menni együtt az úton? Azonban nem kérdeztek semmit. Csed ült a házon. Két öreg fogta egymás kezét. Várták, hogy mindennek vége legyen. Ez már nem az ő világuk. Lassan menniük kell.

Immáron besötétedett.

Mamkának

Mamka!

Régebben volt egy másik blogom ahol megírtam a padok meséit.
A kedvedért itt is bemásolom őket.
Remélem örömödet leled bennük!

Gondolatok az abortuszról




Kezdem szokásomhoz híven egy szólással.

Egy nő két dologért tud megtenni mindent. Azért, hogy legyen gyereke és azért, hogy ne legyen!


Mindenki kezét törtedleve szorít annak a nőnek, akinek nem sikerül másállapotba kerülni. Együttérzünk, sajnálkozunk és mély empátiát mutatunk iránta. Ellenben , ha valaki várandós lesz és úgy dönt, hogy valamiért elveteteti a babát, azzal úgy a társadalom, mint az orvosok kutyául bánnak. Pedig mai tapasztalatom szerint nagyon sok ilyen döntést hozó nő, maximálisan tisztelhető. Romantikus szép dolog elképzelni, amint megszületik a gyermek és először adják az anya kezébe. Mindenki mosolyog s boldog. Ez az élet rendje, hogy szaporodunk, eszünk, élünk és meghalunk. Senki sem hajlandó azonban arra gondolni, hogy az élet természetes rendjéhez az abortusz is hozzátartozik. Az élővilág poulációiban, ha az élettér nem ad elegendő táplálékot, vízet, vagy netán túlszaporodott egy faj egy területen, a természet beindítja védekező mechanizmusát. Azaz, elabortálódnak az utódok, vagy ami még rosszabb, éhenhalnak, vagy a ragadozók prédájává válnak ezzel is erősítve a tápláléklánc fennmaradását. Megnövekszik az adott területen, a természetes kontraszelekció. Ezáltal jelentősen tizedelődik a szaporulat.

A fejlett civilizációban élő embereknél, ez nem így működik. Nincs kontraszelekció. Viszont van hátrányos szociális helyzet, elmagányosodott kiüresedett párkapcsolat, munkanélküliség, és felelősségtudat. Melynek következtében művileg kell megszakítani a megfogant életet.

Részemről nagyon sajnálom azokat a nőket, akiknek ezt a felelős döntést meg kell hozniuk. Ösztön szinten minden nőben ott van az anyaság utáni vágy. Viszont van akiknek ez nem megengedhető élmény, mert nem jó helyre születtek és képtelenek bioztosítani a babájuk számára az optimális életfeltételeket. Ezért én felnézek azokra az asszonyokra, akik bár a szívük szakad meg, mégis képesek korrigálni egy hibás döntéüket. Ráadásul a felelősséget nem hárítva egyedül szenvedik el a következményeket. Gondolom remek példabeszédek születnek erre az érvelésre a fogamzásgátlás modern lehetőségeiről. Csak arra nem tud megoldást adni senki, hogy egy egyedülálló anya, honnan vegyen lakást , állást, és biztonságot a leendő gyermeke számára?

Mindezt mondom úgy hogy egyszer nagyon régen egyedül is vállaltam volna az áhított gyermeket.

Ma nem merném megtenni! Mert már tudom, hogy minden emancipáltságom ellenére nem tudnám egyedül felnevelni őt!

Ép ezért mérhetetlenül menőtt az empátiám a bajbajutott nők iránt.

Egész életükben, amikor egy pillanatra megpihennek és elgondolkoznak új társat kapnak. A bűntudatot. Képzeletükben egy játék hever majd egy elhagyott padon ott felejtve. Egy játék, amivel soha sem játszott senki sem. Lelkükben mindig élni fog a bűntudat az elvesztett gyermekükkel szemben.

Az elfelejtett színész padja




www.youtube.com/watch?v=gH1JMdWpJ54


Edvard Greeg - Peer Gynt

Esteledik. Nemsokára kezdődik az esti próba a stúdióban. Fázósan húzom a kabátot a nyakamba, sűvít az északi szél, úgy érzem a csontomig hatol.

A színház előtt van egy park. Nagyon szeretek átmenni rajta. Valahogy a nyüzsgés előtt ez a csendesség mindig jólesik. Platán fák szegélyezik a sétányt. Egyszer gyerekkoromban anya azt mondta, hogy a termése, ha a nyakamba esik, hihetetlenül viszket majd. Azóta óhatatlanul behúzott nyakkal sétálok a platánok alatt. Ugyan még sose esett a nyakamba ilyen gubacs, de jobb félni, mint megijedni!

Gondolataim szokásomhoz híven messzire kalandoztak. Egy hang riasztott fel merengésemből.

- Kezitcsókolom Kishölgy!

Senki más nem szólít így csak Janó az öreg. Haja mindig kusza, tíz éve egyformán mákos. Mintha megállt volna az idő felette. A fényképezőgép diszponálta örökre a képet, fogságba ejtve a múló időt. Csak a ruhája lesz egyre kopottabb és rongyosabb az évek alatt. Ahogy rám néz huncutul, igazi hölggyé varázsol a szeme. Hellyel kínál maga mellett a padon. Egykor vezető színész volt. Dámák lesték minden óhaját. Most magányosan üldögél, itt felejtve.
- Beszélgessünk kicsinyként- javasolja.

Szólni kéne, hogy nincs most időm, de nincs erőm megbántani. Így leülök mellé. Már kezdi is a mesét, a régi csodás előadásokat sorra idézi fel. Egykor ő volt Leer, fiatalabb korában Mercutio , de eljátszotta III. Richardot a főgonoszt, volt Jágó is. Általában a negatív hősök gúnyájába bújtatták őt a nagy rendezők. Pedig nála jámborabb, kedvesebb ember nem sok akad.

Már készült elmesélni egy újabb szinházi csodát, miben egykor tündökölt, amikor megakasztottam a meséjét, indulnom kellett.

-Na jól van Kishölgy, majd legközelebb. Kezét nyújtotta, hogy felsegítsen a padról. Játékosan meghajolt előttem. Kézcsókot adott és utamra engedett.

-Most már mehet.- mondta.

Ahányszor találkoztunk mindig elvarázsolt. Pedig tudtam alig evett, kedve mégis töretlen volt. Ébren álmodta tovább a szerepeket.

Mikor beértem a színházba, már késésben voltam nagyon. Észrevétlenül, vitt magával a benti lendület. Messze volt már a Kishölgy, ki Janó szemében voltam. Csak egy rohanó, nyargalászó, ideggóc lettem . Nem több.

Lassan vége volt a napnak. Este már nem találkoztunk a megszokott helyen. Teltek, múltak a napok. Elsodortak magukkal a saját ügyes- bajos, apró- cseprő dolgaim.
Majd egy este megint hidel szél járta át testemet a megszokott úton. Ekkor eszembe jutott Janó. Rég láttam. Mi lehet vele?

Beértem a színházba . Nem hagyott nyugodni a dolog. Kérdeztem az ügyelőt.

-Nem láttad Janót?

-Hát te nem tudod?

Két hete meghalt. Elaludt és megfagyott a padon. Tudod ott, ahol mindig ült!

Csak álltam . Nem akartam hallani, érteni, a történetet. Egyre az zakatolt bennem. Nem hallgattam végig az utolsó előadást! Mit tettem én ! Mindig fontosabb a rohanás! Elmulasztottam a tapsot, az életet adó sikert megadni neki. Pedig csak arra várt. Úgy éreztem része vagyok a bűnnek, hogy elvihette őt magával a halál. Ha ott maradok és hagyom még játszani kicsit! Jobban felmelegszik a szíve. Akkor nem hül ki. Egy színész addig él, míg tart az előadás.

Emlékek padja



http://www.youtube.com/watch?v=G7MFtPYInPU&feature=related%20.....

Pege Aladár - EU Blues



Nemrég beszélgettem egy barátommal a változások erejéről. Az apropója a változókor volt. Az én életemben ez a fogalom ma több rétegben jelenik meg. Van egy fizikai vonulata. Hajlamosak vagyunk, mi nők, ezt túl dimenzionálni. A fizikális tünetek igazából pillanatnyi kellemetlenségként kezelhetőek. Tehát szóra sem érdemesek, csak kellemetlenek. Inkább a kor hozadékai azok, amik megviselnek. Részemről lelkileg változtam sokat. Ráadásul számomra nem a legkedvezőbb irányba.

Természetesen nem kezdek önelemzésbe.

John Donne szavaival élek inkább.

"Senki sem különálló sziget; minden ember
a kontinens egy része, a szárazföld egy
darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger,
Európa lesz kevesebb, éppúgy mintha egy
hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát,
vagy a te birtokod; minden halállal én leszek
kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel;
ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang:
érted szól."
John Donne

Bár megkondulnának már a harangok értünk emberekért!

Az a kor, amiben élünk az állandó változásairól híresült el.
Rendszert váltottunk.
Ezzel együtt, erkölcsöt, emberséget, anyagi javakat . Megtanultunk a saját bőrünkön különbséget tenni, a kapitalizmus és a szocializmus között.
Változott a klíma is körülöttünk. Amire eddig csak legyintettünk, a globális felmelegedés. Eddig az csak, egy zöldek által emlegetett mumus volt. Mostanra mindannyiunk számára használatos élő fogalom lett. A saját bőrünkön megélt valósággá nőtte ki magát. Aszályok, árvizek, földcsúszamlások, belvizek teszik valóságossá a Golf áramlat eltűnését, a Napkitöréseket, a gleccserek olvadását stb.
Változnak az idők. Szó szerint is.
Eltűnőben vannak az évszakok. A hideg nem egy bizonyos évszakra jellemző ma, hanem állandósult. Kívül- belül egyaránt. A meleg pedig, ha van, akkor elviselhetetlen forrósággá nőtte ki magát. Elsivatagosodik a Föld. Aszályok sulytanak sok helyen. Nálunk az aszály és a dagály váltakozik. Ugyan nincs tengerünk, de az időjárás megadja, eme élmény átélésének a lehetőségét. Ezáltal hol az egyik, hol a másik miatt, kevés a termés.
Változnak a problémák is. Amíg a szocializmusban a tízmillió magyar legyen szemlélet dívott, addig manapság a magyar nem lenne baj, ha hamillióra csökkenne elmélet kezd kibontakozni. Persze nem nyíltan . A magas árakkal, az állandó energiaár emelésekkel , a bérek befagyasztásával, az egészségügy igen tudatos lerombolásával, több szinten arra késztetik az embereket, hogy aki tud az elhagyja az országot. Mások pedig úgy járulnak hozzá ehhez a tervhez, hogy egyszerűen nem szülnek. Így is lehet csökkenteni egy ország lakosainak a számát. Mesterségesen gerjesztett elvándorlással, kihalással, szülések számának csökkenésével. Az öregedés ellen pedig a nyugdíjasok számának drasztikus csökkentésével.
Bár nem írják meg a lapok, de többen fagynak meg a saját lakásukban az idősebbek közül, mint az utcán. Ráadásul a gyógyszereiket sem tudják sokan kiváltani és ugyan nem nyiltan, de éheznek is. Ezzel lehet csökkenteni egy állam elöregedését. Mesterséges Taigetosz.
Sajnos ez nemcsak a nyugdíjasokat érinti ez, hanem a gyerekeket is. A családok eladósodtak. Emiatt a gyerekekre sem jut elég. Sőt, azért, hogy a bankok zsíros pénztárcája tovább hízzon, a törlesztőrészletek emelésével, az életre elkölthető pénz mennyisége elviselhetetlenül nagy mértékben lecsökent.
A cigányság kérdésének megítélése is megváltozott. Míg a szocializmusban segélyekkel és szociális hálóval tartották fenn őket, úgy most a segélyek elvonásával, lassú halálra kényszerítjük őket. A cél az lenne, hogy ne szaporodjanak annyira, hanem dolgozzanak!
Kérdem én, ha nincsenek munkahelyek, hova menjenek dolgozni?
Így nem marad más hátra, mint a bűnözés felvirágzása. Ép ezért, nem lakóházakat építünk, mert azok ugyis elnéptelenednek idővel, hanem börtönöket. Azok ugyanis megtelnek, ha ez a tendencia folytatódik tovább. A szegényebb rétegek elbutulnak és elustulnak.
Ez a jelenség nem magyar specialitás. Európában Németországban is kűzdenek hasonló gondokkal.
Náluk Sarrazin fogalmazta meg, ezt a problémát. Megkísérelte felhívni a politikusok figyelmét a sürgős megoldás megkeresére.

"A Bundesbank elnökségének 65 éves tagja a közelmúltban tett nyilatkozataival, illetve augusztus végén megjelent könyvében bírálta a muzulmán bevándorlókat, azt állítva, hogy kulturális-vallási beállítottságuk alapján nem hajlandók beilleszkedni a német társadalomba. Népes családjaik révén jelentős összegbe kerülnek az államnak, amit távolról sem ellensúlyoz a gazdasági tevékenységükkel, munkájukkal hajtott haszon. Értelmi képességeik elmaradnak a németekéi mögött, szaporodási rátájuk viszont magasabb, ami Németország "elbutulását" vetíti előre."

Tehát változnak az idők. Vele együtt változunk mi is. Cukormázas világunkról lekopott a máz. Alatta pedig ott van a keserű pirula. Nincs más választásunk. Le kell nyelnünk!

2012. április 24., kedd

Észrevétlenül

Elbénáztam ezt a tavaszt. A virágok sehogyan sem akartak kinyílni a kertben. Az ibolya is csak egy- két napja vette rá magát arra, hogy előbújjon. Igaz egyszerre most nagy hirtelen minden kinyílt. A tulipánok, a gyöngyvirág, a tulipánfa, és a gyümölcsfák. Mikor mások fotóit nézem itt a neten, olyan mintha nem ugyanabban az országban élnénk. Náluk már hetekkel ezelőtt lehetett látni a virágok pompáját. Az a kisebbik baj, hogy a virágok nem nyíltak rendesen ki az idén, de valahogy a szívem is így járt. Nem sikerült kitárni az életnek a kapuimat. Máskor külön öröm napot szenteltünk Dümmörgővel a tavasz ünneplésének. Az idén ez is elmaradt. Valahogy elfáradtunk és észrevétlenül ott ragadtunk a szorongásokkal teli télben.
Ma reggel hét ágra süt a nap és ahogy kimentem a kertbe döbbenten láttam, hogy kedves virágaim nagy hirtelen elnyíltak. Pedig tegnap még minden pompázott.
Ez egy ilyen év.
Lemaradtam a nagy megújulás ünnepléséről. Nincs mit tenni. Ez most így alakult.

2012. április 23., hétfő

Egyedül

Reggel felkelsz  rutinná vált mozdulatok rendben követik egymást. A nap is kisüt. Teendőid száma sem lesz kevesebb. Mégis valahol ott legbelül, valami örökre megváltozik benned. Megszületik egy érzés.
Immár visszavonhatatlanul felnőtt lettél. Ezentúl csak magadra számíthatsz.
Először dühös vagy, majd tagadod az elfogadhatatlant. Ahogy múlnak a napok rájössz, hiába minden. Sehogy sem tudod visszafordítani az időt. Lassan lecsendesedsz és a hétköznapok rutinjába menekülsz.
Nagyjából ez zajlik le mindenkiben aki elveszíti a számára kedvest. A hangsúlyok változnak egyénenként. A lényeg azonban nem.
Mindenki átmegy ezeken a fázisokon. Akik már átélték azok újra élik. A behegedtnek hitt sebek ismét felszakadnak.Csak a sikoltás közös. Minden másban magad vagy.

2012. április 21., szombat

Elment







                                          Kell ott fent egy ország!


Kendőbe zárta ősz haját

Ahogy a régi nagymamák

S ha látta, apánk nem figyel

Esténként súgva kezdte el



Tedd össze így a két kezed

Így teszi minden jó gyerek

S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk - Isten tudja, miért



Nézz csak fel, az ég magas

Bár azt mondják, hogy nem igaz

Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol



Kell ott fenn egy ország

Mely talán ránk is vár

Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el




Felnőtt az ember, s mindent lát

Szobánkban ott a nagyvilág

Melyből egy gyermek mit sem ért
Egy kőre hajtja kis fejét



Az arca szép, nem álmodó

Nem kelti fel már ágyúszó

Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató



Nézz csak fel, az ég magas

Csak hadd mondják, hogy nem igaz

Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég



Kell ott fenn egy ország

Mely talán ránk is vár

Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el


2012. április 19., csütörtök

akciós



Majdnem minden ember rendelkezik némi hóborttal, bolondériával. No, de ennyivel? Ezt már túlzásnak élem meg. Szóval az úgy volt...hogy elmentünk némi elemózsia begyűjtő körútra. Gondolom ez még az őskorból maradt ránk. Rám talán kicsit több is ragadt ebből a fajfenntartási  ösztönből, mint kéne, mert abszolúth elfajzott lettem bizonyos dolgokban.
Szóval bementünk az áruházba. Süket duma, hogy csak kenyérért. :)))
És ekkor megtörtént az elkerülhetetlen. Megláttam, hogy  akciós a törölköző. No több se kellett nékem rávetettem magamat a színek gazdag kavalkádjára és már bőszen pakoltam is be a zsákmányt. Kedves halkan érdeklődött, hogy mi  végre ez a nagy vásárlás? Ó legyintettem. Maholnap a lányaid férjhez mennek és kell nekik majd az új otthonba.
Némi rosszalló morcogás közepette hallom, hogy az én Drágám arról csacsog, hogy se fiú, se otthon, se esküvő nincs a láthatáron. Akkor pedig mi végre ez a nagy igyekezet? Könnyedén elengedtem a fülem mellett ezeket a negatív gondolatokat és bőszen ecseteltem, hogy mennyire szép az encián , milyen elegáns a szürke, no és a napsugár sárga egyenesen szívmelengető. Így győzött a melegség és a szeretet a racionalitás felett és megvettük az amúgy fölöslegesnek ítélt darabokat. Pár méter nyugodt séta következett míg a cipőkhöz értünk. Ott Kincsem bogaram esett szerelembe egy pár cipővel amiből itthon már van kettő. Kérdésemre, hogy minek ez? Azt a választ kaptam, hogy most akciós, így a vita lezárva. A cipő kell! Ők is bekerültek a kosárba.
Majd elérkeztünk a táskákhoz.  Túláradó kedvességgel női fortélyokat bevetettem és éltem- haltam egy bájos,  rózsás nyári szütyőért. Az Úr azonban ellenállt . Dörgött, mint Isten hangja, hogy mindennek van határa táskára végkép nincs szükségünk!
Jó mondtam én színlelve, hogy belenyugszom a megváltoztathatatlanba és kikönyörögtem, hogy csak a vásárlás végéig szeretném nézegetni a kosárban a szépséges tatyót. Gyanútlanul belement a játékba.  Majd a pénztárhoz menet belebotlottunk merő véletlenségből, az akciós marcipán szeletbe, ami az ő nagy kedvence. Kettőt frissen, gyorsan bele tett a kosarunkba.
A pénztárhoz érve kérte, tegyük ki a táskát! Rendben mondtam . Csak tudod a lányok kaptak törölközőt, Te cipőt és marcipánt és én????? :)))
Persze nem fontos. Igazad van. Tudok nélküle élni.:)
Jól van no. Megérdemelsz Te is valamit. Hisz én marcipánt is kaptam. :) Nevettünk a bolondságokon, amiket mentségeinkre felhoztunk. Hisz mindketten tudtuk, hogy eleve eldőlt,  ma nem normálisan vásárolunk. Ott és akkor, az első törölköző megvételének pillanatában.
Rezzenéstelen arccal kifizettük az akciós számlánkat. A kocsi felé haladva csak ennyit summáztunk.
-Ebben a hónapban nincs több akció!
Normál áron veszünk kenyeret és kész.
Legyen ennyi elég!
:))))

2012. április 18., szerda

Pitypang meséje


Katalinnak szeretettel


A Pitypang meséje

"A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.
A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.
A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.
A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani ; a liliom élesebb kardokat kért, az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.
A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.
Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte:
- Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?
A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.
- Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?
Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de amikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult:
- Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
- Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang. - Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat. S ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének! De hát azoknak sincs szárnyuk!
Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatevő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszarepülhet a rég elhagyott hazába is."
Judit mama meséje

Egy csokor pitypang



Pitypang

"Volt egyszer, tán nem is rég, csak tegnap, talán nem is túl messze, csak egy lépésnyire, volt egy kert, melyben apró tündérek éltek. Egyik: Halványszínű Rózsa; másik: Lángszínű Liliom; harmadik: Bíborszínű Tulipán. Mind gyönyörűek voltak, büszkék és kényesek, úgy óvták csodálatos szépségüket, ahogy legféltettebb drágaköveit óvja a zsugori kincsvadász. Karcsú testük nemes tartása, tiszta selyemruhájuk, gondosan ápolt hajkoronájuk mindig tökéletes volt.

Ám a negyedik tündér, Napfényszínű Pitypang, nem volt hozzájuk hasonló. Neki minduntalan százfelé ágaskodtak rakoncátlan fürtjei, és sosem fésülködött.

– Ó, te ügyetlen, még az efféle kurta hajszálakat sem tudod kordában tartani?! – kérdezte gúnyosan Lángszínű Liliom.

– Olyan bozontos vagy, akár egy felbolygatott szénaboglya! – kiáltott nevetve Halványszínű Rózsa.

– Nincs nálad rendetlenebb tündér a kertben! – korholta Bíborszínű Tulipán.

Csakhogy ők nem sejtették, miért kócos Napfényszínű Pitypang. Nem tudhatták, hogy aki őt legjobban szereti, aki mindig felé repül, selymesen megcirógatja sárga haját, kacagva körbetáncolja, és örökké összeborzolja, az nem más, mint a Szél.

Bizony, a Szél volt Napfényszínű Pitypang egyetlen szerelme. A Szél csak érte bolondult, gyengéden körülölelte, halkan a fülébe suttogta zümmögő szavait, és pajkosan összezilálta finom hajszálait.



Azonban egy szürke hajnalon arra ébredt a kert, hogy nem hallani a lágyan süvöltő, búgó hangokat, a levegő mély mozdulatlanságba dermedt. A komor csendben egy kicsiny levél se rezdült a fák elgémberedett ágain, a könnyű, csipkés fodrok eltűntek a kert halastavának kristálytiszta tükréről, és nem kaptak szárnyra a piciny porszemek. Aznap, hosszú időn át várta Napfényszínű Pitypang, hogy huncut kedvese ismét belekapjon örökké kusza tincseibe, de hiába, még a jámboran gomolygó bárányfelhők sem moccantak a harsányan kéklő égen.

Napfényszínű Pitypang megrettent: mi lesz, ha füttyszóval szálló szerelme soha többé nem jön el hozzá?! Ez a szörnyű gondolat oly nagyon megrémítette derűs, őszinte lelkét, hogy félelmében, sárga fürtjei hirtelen könnyű, hófehér pelyhekké fakultak. A sárga hajú tündér ősz anyókává változott.

Másnap, mikor a Szél visszatért, szelíden körülfonta Napfényszínű Pitypang törékeny alakját, parányi csókokat hintett őszbe borult, puha hajpihéire, azok pedig, mint megannyi, fehér szárnyú, picike tündér, szerteszét repültek a kert minden egyes szeglete felé.

Hamarosan a pelyhes szárnyú, picurka tündérek, Napfényszínű Pitypangokká serdültek, és sárgaszín, kócos hajukat, azóta is bolondos szellő suhancok borzolják, szüntelen."

2012. április 17., kedd

Szép és igaz




"Amikor még kicsi voltál, sokat foglalkoztak veled, hogy megtanulj evőeszközzel enni, megtanítottak felöltözni, bekötni a cipőfűződet, begombolni az ingedet. Kicserélték a pelenkádat ,megmutatták, hogy hogyan mosakodj és fésülködj. Erkölcsre és empátiára tanítottak. Amikor majd megöregszenek és ők felejtenek el bizonyos dolgokat légy rájuk tekintettel. Lesz amikor ők felejtik el hogyan kell bekötni a cipőfűzőt, és hogyan kell begombolni az inget. Amikor ők eszik le magukat, vagy remegő kézzel fésülik a hajukat. Légy türelmes mert te is lassan fejlődtél, ők is lassan öregszenek. Egyedül a te jelenléted, türelmed és nagylelkűséged lesz az ami melegen tartja a szívüket. Egy napon mikor elveszítik az egyensúlyukat és nehezükre esik majd járni, fogd meg a kezüket és tisztelettel kövesd őket lassú tempójukon úgy ahogy ők követtek téged amikor járni tanítottak. Légy mindig mellettük, ahogy ők tették: küzdöttek, sokat áldoztak és éltek... Értünk, Érted. Egyszer majd te is leszel ilyen helyzetben..."

Az embert valahogy megtalálják az épen aktuális gondolatok, szépségek. Szó se róla nyitott szemmel kell járni az észrevételükhöz. Ma ezt a gondolatot kaptam egy barátunktól. Mindenki tudja, hogy egyáltalán nem véletlenül.
Az már a sors iróniája, hogy talán sokkal korábban lesz ez nálunk aktuális, mint ahogy az, az átlag életben szokás.
Egy biztos. Hiszem, hogy a viselkedés minta sokat számít a nevelésben.Ahogy mi bánunk az idősebbekkel, úgy fognak velünk is bánni a gyerekeink. Ez az igazán jó befektetés nem pedig a pénz, a hatalom és a dicsőség. 

2012. április 16., hétfő

A semmi ágán




REMÉNYTELENÜL


Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. március


Ez egy ilyen hangulatú nap. Odakint az ég is borús. Nem csoda, ha a hangulatom is ilyen.
Mindig minden jó valamire. Ez a nap József Attila verseinek  olvasására kiválóan alkalmas. Közben kedvenc csészémben illatos jázmin teát kortyolok.
Ma ez a vers egészen mélyről jövően belülről szólított meg.
Mindig is szép szófordulatnak tartottam:

"A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog, "

Ma éreztem a lelkemben ezt a vacogást. Békés , csendes néma ámulattal teli apró fogkoccanás.
Először annyira ámulatba ejtett ez a parányi létezés, hogy telesen átakartam adni magam az apró csodálatnak. Aztán megváltoztattam a gondolatomat. Nem tarthatom meg önző módon csak magamnak ezt a lélekrezdülést. Szokásomhoz híven győzött bennem az átadás iránti lelkesedő öröm. Így annak aki kérte adtam ebből a magamban létezéses örömből.
Érdekes, hogy kik kértek belőle?
 Egy ismeretlen lány, egy aprócska fiatalember, egy rég feledésbe merült halott barát, ki emlékfoszlányként jött felém.
Igazán jó társaság verődött össze. Ismeretlen ismerősökké váltak. Egy verssor hozott minket össze.
Még mondja azt valaki, hogy nincs értelme a társas magánynak!

2012. április 15., vasárnap

Mégegyszer utoljára



Állunk a kórházi ágynál. Összetöpörödött apró test levegő után kapkod. Mégis nem a zihálás az, mi jelen van. A pillanat varázsát nem az adja, hanem egy csillogó gyermeki szempár, mely az érkezőket kutatja. Nem ismeri meg a látogatóit. Helyette valami csodát lát. Próbál kacagni, de elfullad a hangja. Majd ismét neki gyürkőzik a mondatnak.
-Tudod....... emlékszel... -szeme mosolyog és messzire réved.
Állunk az ágynál várjuk, hogy mit szeretne elmondani. Ő azonban távol jár. Mosolya beragyogja az arcát.
Soha sem láttam még ilyen gyönyörű szemeket. Olyan átszellemült mint, aki angyalok között jár és velük táncol.
Vissza ránt a jelen valóságába a szívmonitor pittyegése. Egyenletes a ritmus, bár kissé idegesítő a szaporasága.
 Közben a Mama folyamatosan mondja, meséli, a történeteit. Igaz mi nem hallunk belőle mást csak az első szavakat. A többit elnyeli az út messzesége. A távolság hatalmas köztünk. Nem látjuk már azt, ahol ő jár.
Mégis egy- egy pillanatra, mintha köztünk lenne. Olyankor  férjét keresi a tekintete. Mikor összetalálkoznak mindketten mosolyognak. Bár Nagyapa szeme néha elfátyolosodik és hihetetlenül szomorú. Majd lopva elmorzsolja a kibuggyanó könnycseppeket. Közben folyamatosan szorítja, el nem ereszti a Mama kezét. Úgy mintha ezen múlna, hogy itt marasztalja.
A családtagok folyamatosan cserélődnek a betegágy körül. Mindenki még egy utolsó érintést, egy Istenhozzádot szeretne mondani. Az unokák most tanulják a halállal való találkozást. Zavartak. Nem tudnak mit kezdeni az elmúlással. Érzik, hogy valami visszavonhatatlanul meg fog változni ezután. Most veszítenek először igazán csatát a halállal szemben . Még nem tudják mit kezdjenek az elszenvedett vereséggel. Az egyik emlékeiről mesél a nagyijának. A másikuk a jövőt tervezi. Van olyan, aki csendben áll mellette és vár. Valami utolsó közös cinkosságra, ami csak az övék.
Mama mintha pontosan tudná, hogy övé a főszerep. Játszik, mókázik, nevet . Szeme csillog, mint a zafír drágakő. Csak a hangok törik meg a varázst. A gépek visszarántanak minket a jelenbe. Figyelmeztetnek, hogy törékeny az élet, a pillanat bármikor tovatűnhet.
Még egyszer utoljára elhangzik
- Vigyázz magadra! Jó utat! Mindenki vágyik egy utolsó gyengéd Mama ölelésre.
Önzőn csipegetjük fel az életmorzsákat.
Csak Nagyapa szemében látjuk.
Vége.
Nem kérdez, nem mesél. Fogja a társa kezét. El nem ereszti. Hatvan éve ezt teszi.
Magukra hagyjuk őket . Mi pedig tudjuk, hogy  nagy ajándékot kaptunk.
Még egyszer.
Utoljára.
Tőlük.
Hitet abban, hogy így is lehet, sőt érdemes tovább élni, mert nekünk is megadatik ez a szerelem!

2012. április 14., szombat

Üzenet a palackban






‎"Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd."

Nietzsche




"Akár egyedül élsz, akár párkapcsolatban vagy a legnépesebb családban, legyen valahol egy hely, ami csak a tiéd. Teremts időt arra, hogy minden nap legalább egyszer találkozz magaddal. Nem könnyű. Nem csak a rohanás miatt. Hanem mert nem neveltek rá, hogy a magányod: szent. Rendszerint menekülünk magunktól. Ha máshogy nem, bámuljuk a televíziót, vagy hosszan időzünk olyan emberek között, akikhez nincs sok közünk. Sajnos egy olyan társadalomban nőttünk fel, mely nem tud az önismeretről, nem tud a csendről, a benső nyugalomról - nem is tudja, mi az, hogy 'belül'. Így aztán nem tanít meg arra, hogy a legjobb barátod te magad vagy, és ezért - figyeld meg! - szüntelenül menekülőben vagy.
Ha valaki először leül meditálni, mindene viszketni kezd, és azonnal száz és ezer fontosabb dolga akad, de tudd: a jó párkapcsolat titka a jó magány. A jó családi élet titka sem a szüntelen zűrzavar, hanem az a tapintat, amelyben tisztelik egymás magányos perceit. Csak az nem gázol bele a másik életébe, aki önmagával rendben van. Csak az tud másokkal élni, aki önmagával is tud. A magányod: szent."



Müller Péter

2012. április 13., péntek

Példaképek






Évekkel ezelőtt a fiam odajött hozzám, és azt mondta: 'Apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!' Ilyenkor az ember kihúzza magát – hát nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a gondjaival! Ez nagy dolog! Meg is próbáltam valami használható megoldást ajánlani. A gyerek elgondolkodott: 'Igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható.' Hát van benne valami, mondok egy másikat. Megint ugyanaz jött: 'Igen, apu, ez is jó, de…' Ilyenkor az ember már nyel egyet. Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam. Természetesen ugyanaz a válasz jött: 'igen, de'. Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny. 'Tessék! Ennyit érnek az ősök!' És én tudtam, hogy ez kell neki: bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi fiú korában gondolt, a kilencven százaléka nem igaz. Hogy egy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni. A szülők nagyon nehezen viselik azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek, pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni. Egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk.
Készítette: Dr. Ranschburg Jenő

Időszerű gondolatok



Éjjel szemhunyásnyit sem sikerült aludni. Nem csoda, ha hajnalban kivetett az ágy. Torkomban valami eszeveszetten kapar. Szám teljesen kiszáradt. Fejem szédeleg. Agyam zakatolva keresi a megoldást, ami valahogy sehogy sem akarja megmutatni magát előttem.Asztmám kiújult fuldokolva veszem a levegőt.
Ha kiírnának egy kripli pályázatot jó eséllyel indulnék rajta.
Na ennyi volt a nyöszörgés és az önsajnálat. Akkor jöjjenek a teendők! Éjjeli sziporkáim egyike az volt, hogy "rend a lelke mindennek". Azaz, ideje ismét átgondolni a pénzügyeinket és ennek megfelelően alaposan megnézni a számlákat, a bevétel- kiadás oldalak arányait.! Ma eldöntöttem, hogy a Kisasszonyoknak is segítek egy hasonló tervet elkészíteni. Sajnos a mai nevelésből ez sem maradhat el. Régebben valahogy, ezt a szülők okosabban csinálták. Ösztönösen kiépítették a pénzhez való normális viszonyulást. Ma annyira mindent megakarunk adni a gyerekeinknek, hogy vagy egyfolytában azzal stresszeljük őket, hogy "éhen fogunk halni", vagy mindent elkövetünk azért, hogy" tejben, vajban fürödjenek". A középút és a reális életszemlélet mintha hiánycikk lenne. Szóval nincs mese pótolni kell eme mulasztásomat. "Soha sem késő" elvet követve. Érdekes, hogy mennyi szólás-mondás jut ma az eszembe. Gondolom nem véletlen ez sem, hisz nem én vagyok az első sem az utolsó aki az életét szeretné átgondolni, rendben tudni. Ilyenkor ugyanazok a gondolatok fogalmazódnak meg mindenkinek a fejében.
Tehát először a saját portámat rakom rendbe, majd a másén is söprögetek kicsit, miután nálam már rend lesz.
Mama tegnap átkerült az intenzívre. Talán a halál közelsége késztetett ezekre a rend rakásos gondolatokra!
Egy biztos példaértékűen kezelik az idősebb emberek az életüket. Rend és béke veszi őket körül. Nincs kapkodás minden a helyén van. Döbbentem tapasztaltam, hogy a temetésüket előre kifizették . Sőt a sírhelyet is kiválasztották és arra is figyeltek, hogy ne kelljen gondozni. Hisz a családjuk ezer fele él. Így a településük altemplomában fognak nyugodni. Ennél közelebb nem is lehetnének Istenhez.
Na ezek miatt a dolgok miatt éreztem azt, hogy időszerű átnézni a saját dolgainkat.

2012. április 11., szerda

Fordulat

"Ember tervez  Isten végez."- imigyen szól a mondás.
Szóval a kezdet csodássága után jött a fordulat. Egészen Pilisszentkeresztig futottunk. Kankalin persze egy szál se. Az idő borús és szeles lett. Majd a hangulatunk is azzá vált egy telefonhívás után.
Kedves Édesanyja kórházba került és üzent menjünk elbúcsúzni! Majd a lányom hívott egy újabb tragikus hírrel és még mindig csak délután négy óra volt. A kicsi amikor felhívott már görcsölt a gyomrom, hogy mi jöhet még?
Sírva hívott, hogy megbántották. Nem jó hír de legalább tragédia mentes. Csoda, ha ezek után csak annyit kértem Kedvesemtől, hogy vezessen óvatosan, mert muszáj lenne hazaérnünk!
Legalább ez a manőverünk sikeres volt. Most telefonálgatok egyik orvost hívom a másik után. Keresem a kiutakat.
Most valahogy úgy érzem hiába teszem a dolgomat, nem fogok tudni sikerrel járni.
Mindkét ügy menthetetlen. Csak az egyik ember az út végén jár, míg a másik még csak most indulna el!
Na ezért nem szeretek írni a boldogságról. Az élet ezek után egy pillanat alatt kitárja előttünk a múlandóság kapuját.
Mikor megérkeztünk leültünk Maminti padjára. Nem véletlen, hogy telis-tele ültette Maminti tündér apró virágú kankalinnal a kertnek ezt a szegletét. Kicsit pityeregtem , majd bejöttem újra telefonálni, végül leültem a géphez, hogy a naplómnak és nektek elmeséljem egy boldognak indló napom végét.

Kényeztető szabadság

Idejét sem tudom már mikor adatott meg nekünk az, hogy semmi dolgunk nem akadt. Végre nem néztük az órát nem érdekelt minket az idő és nem kellett azt lesni, mikor kinek kell valami.! Na ez a mai nap így kezdődött. Csak a miénk lesz és semmi más dolgunk nincs, mint valóban szabadnak érezni magunkat. Kikapcsoltuk a telefonjainkat, bezártuk a kaput . Ráadásul egymást is szabadon engedjük. Ez azt jelenti, hogy mindenki élhet a maga ritmusában, csak ép a lehetőségünk meg van arra, hogy amikor elég volt magunkból, akkor egy- egy közös pillanatra megtaláljuk egymást. Kedves olvasgat Tv-t néz. Nekem pedig marad a hóbort, az írás öröme.
Holnaptól pedig jöhet a nagybetűs élet és a vele járó éberség, nyüzsi készenléti állapot.
Délután kimegyünk a Pilisbe, ahol rengeteg kankalin nyílik ilyenkor. Csilingelésükkel visszafordítják a múló időt. Látványukkal pedig fokozzák az emlékezés élményét. Fiatalkorunk szerelmetes pillanatait idézik fel bennünk.Fogalmam sincs miért a kankalin virága lett számunkra a szerelem virág? Talán mindegy is. A lényeg, hogy most ebben a pillanatban minden bolygó együtt áll. :)
Szabadon szárnyalhatunk.

2012. április 10., kedd

Scharm-os ráncok


Hideg kissé zimankós esténk van. Talán emiatt talán a tavasz megújuló bizsergése miatt érzem oly fontosnak, hogy kicsit incselkedjek magammal. Tegnap volt Belmondo 79. szülinapja. Ebből az alkalomból vetítették több filmjét is, aminek a megnézésére  nem jutott idő. A bemutatókat félszemmel láttam miközben tányérral a kezemben balanszíroztam a vendégek között. Meglepődtem, hogy még mindig mennyire scharm-os, férfias a külseje. Pedig megjárta a hadak útját az utóbbi években. Volt kómában. egy combnyaktörés szövődményeként. Agyvérzést kapott, majd tüdőgyulladást, lebénult a fél oldala. Mégis talpra állt. Kész csoda az akaratereje.
Két három éve forgatott egy filmet, amit ugyan még nem láttam, de a kritikákat olvasva úgy érzem, megint el fog bűvölni fiatal korom legendás pasija. Bebe.

"Belmondo agyvérzése ellenére semmit nem vesztett színészi képességeiből: játéka hiteles, és annál is inkább felkavaró, mivel nem titkol el semmit valós állapotából. "Ez a film nem hasonlít semmire, amit eddig csináltam. A közönségnek kell megítélnie" - tette hozzá a színész, aki Carlo Battistinak Vittorio De Sica A sorompók lezárulnak (Umberto D.) című filmjében alakított figuráját játssza újra. 
"Nem a dicsőség miatt döntöttem a visszatérés mellett, hanem azért, mert magamra ismerek ebben a szép történetben, amelyet átitat egy sokat megélt ember méltóságával és becsületével, aki látszólag a végét járja, de talán talál még valami reményt a létezésben" - mondta a francia színész.
"Ezt a szerepet vagy Belmondo játszhatta el, vagy senki. Csak ő személyesíthette meg ezt a soha le nem győzött, mindenből talpra állt lényt. Ez maga az igazi Jean-Paul, amilyen az életben" - jelentette ki a rendező, Francis Huster, akinek ez a második rendezése. Az Egy ember és kutyája stábjában Belmondo számos neves pályatársa tűnik fel rövid időre, köztük Max von Sydow, Pierre Mondy, Robert Hossein és Francoise Fabian. Ugyancsak megható az öreget gondozásba vevő fiatal háztartási alkalmazott szerepében Hafsia Herzi, aki a legnagyobb reménység César-díját kapta 2008-ban."

 Belmondo ráncaiban ott rejtőzködik a női lelkeket elbüvölő varázslat. Igaz hozzá hasonlóan az Öreg Spencer Tracy, vagy Al Pacino arca is maga a megtestesült történelem. Minden ránc mögött megláthatunk  egy- egy hihetetlen kemény évet, rengeteg munkával, sok elszívott cigarettával átvirrasztott éjszakával. Ezen a hétvégén a ráncok bűvöletében élhettünk. Láthattuk a nagy öregeket Walter Mathau-t, Jack Lemmon-tés  az igazi nagy kedvencemet Morgan Freeman-t .
Ezek a férfiak ráncosan születtek mint minden kisbaba. Viszont ők idő előtt rácosak lettek. Talán sejthettek valamit a scharmosságról és  a nők lelkére gyakorolt hatásról. Nem utolsó sorban mindegyikőjük hajlandó volt megfizetni a siker árát öngyilkosan sok munkával.


Ráadásul a kényeztetés netovábbjaként a Bakancslistát vetítették. Egyszer régebben én is megírtam a magamét.  Sajnos még mindig sok olyan tételt tartalmaz amit eddig nem valósítottam meg. Ami késik az nem múlik. Még megtehetem.
:)


Bakancs listám

-Egy ölelés attól, aki nekem sokáig a világot jelentette.  Istenem mily csoda lenne ez az örök szerelem.
-Tenger parton ülök egyedül.  A víz nyaldossa a lábam és szabad vagyok.
-A tökéletes pillanatot megtalálom, és nem megyek el mellette.
-Együtt megélni,   barátaim boldogságát.
-Megírnom a könyvem.
- Amikor meghalok, az legyen velem, aki szívemnek kedves.    
-Cseresznyefa virágzást megélni, egy cseresznyefa ligetben- ezt látni kell!
- Végre legyek elégedett belső önmagammal.
-Befejezni a rám bízott feladataimat.
-Elégedett gyerekeket hagyni magam mögött, akik fenntartják emlékeikben a szívem, a nevetésem, azt ami valójában voltam.
Sokáig kellene élni, hogy a listámat teljesülni lássam. Ez viszont , nem az én kezemben lévő döntés. Kihasználom addig is az időt és nem engedem meg magamnak a pazarlás bűnét.

2012. április 8., vasárnap

Ady: A föltámadás szomorúsága


Ady EndreA föltámadás szomorusága

Piros, nagy köd-tályogok közül
Sunyított rám a csalfa Nap,
Midőn így szólék:
Kelj föl és légy szabad.
Tán Budapesten, talán máshol.
Alig emlékszek valamire
A néhai világból,
De szomoruan föltámadtam.
Sirom sziklái szétgurultak,
Füstölt a Golgotha s kiléptem
Fültámadottan, tétován
Mély Sárkány-sirjából a Multnak
S mint akinek kevés a vére,
Elindultam új apostolok
Keresésére.
Vihar s üvöltő Tátra-erdők
Voltak az én Tamásaim,
Kik sebeimnek nyilásain
Újjaikat mártván benyultak,
Ködök szálltanak
S ködökön át,
Megromoltan és feledőn
Hagytam el a Multat.
És megint szólék: én nem tudom,
Ki vagyok, éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok
Vagy örököse egy halott
Szomorú nevének?
Lázamat az est, postámat
A posta,
Mintha régen-régen hozná,
Úgy hozza.
De jött a reggel, fázva rémlett
És én nem tudtam, micsoda
Emlékek
Tarlójáról jött ez a reggel?
És sebeimet tapogattam,
Fájtak, égtek förtelmesen,
De mikor kaptam, hogyha kaptam?
Hol jártam én,
Hát éltem már én?
Ki sirhat most tán énmiattam,
Ki vagyok és merre megyek?
Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
Harsogtak a fenyvesekben.
Micsoda zsoltárt is tudtam én
Kedvesebben
Valamikor? Csak hallgatok,
Mert már mindent elfeledtem.
Hallom, hogy távolból érkeznek
Ide mások.
De hol a Távol, hol a Közel
S hol vannak köztük Állomások?
És mintha sohse jöttem volna
S csak itt vagyok:
Szemek, levelek, táviratok,
Nem tudom, miért keresnek.
És nem tudom, miért néznek rám
Kutató arcok?
Arcomon nincsen régi írás,
S a régi harcok
Nagy legendája elmosódott
Vén arcomon, vén fejemen.
Olyan vagyok,
Mint rosszul kezdett
És meg se kezdett szerelem.
Szőke leény, szent, ifju cédrus
Büszkélkedik fényes napon
Néha előttem,
S fogcsikorgatva, hallgatagon
Rohanok messze tőle én.
Emlékezek vagy csak fájok?
Ha élnék, ha szeretne,
Ha volnék. Gondolkozom:
Lyányom lehetne.
S amott egy-két virágos hajú
Asszonyra nézek álmélkodva,
Óh, mintha egyszer bolondja
Lettem volna fiatalnak.
Ilyennek, párnak.
Idegenek és kire várnak?
Beszélnek hozzám,
Cirógatnak kandi szemekkel
S úgy érzem, hogy hátam mögött
Áll egy idegen, másik ember,
Hozzá beszélnek.
Valami úgy fog, mint rabot,
Mint alvajárót a tetőn,
Kit én is nézek reszketőn,
Mint furcsa távolit.
S amit én mondok, oly hüvös.
Mint jégbarlangba ordítón
Besivitó vihar-szavak.
Valahol hóban elakadt,
Valami messze hómezőn
Az én régi valóm.
És csitt, amott tenger vonít
Régi fájást,
Irgalmatlant és távolit.
De ez a tenger fenyves erdő.
Igen: tengerek, városok,
Asszonyok, vágyak föllebegnek
S rajtuk Páris a korona.
Ragyogóbbak, szebbek,
Mint a legforróbb látomások.
Volt-e hozzájuk közöm egykor
Vagy ezt mind mások
Ölelték és csodálták?
Óh, jaj annak, aki feltámad
S nem érzi önnön-életét
Beszédje kongó báb-beszéd
S báb-szinpad bábja őmaga.
Kérdés, kisértés és titok
Én azt várom: valaki majd
Hivni fog
S édes, meleg szájjal
Sugja meg majd, hogy ki vagyok.
Itt tó van a Tátra ölén,
Csillogó, tiszta, vad,
Keresem benne a századokat
Az életemet,
A sirtáró dalokat.
Keresem magam közelségét,
A szállaló Időt
S a tükröt, a varázsosat
A megismertetőt.
És megáll az Élet
És tudom, hogy most már semmi sincs
Senkisem él
És semmisem igaz.
Keshedt, vén arc vigyorg a tóból
És nem tudom: ki az?
Föltámadtam, jaj, föltámadtam.

(Szentiványi Csorbató, augusztus.)